Még csak az elején vagyunk. Mindenki szorong, bizonytalan és megpróbálja a látszatot fenntartani. És az illúziót, hogy minden visszaáll majd a régi kerékvágásba. A bizonytalanságban rendet és rendszert keresnek pedagógusok, szülők és diákok egyaránt.

Még nem telt el sok idő, de amit látok, az aggasztó.

Olyan ez, mint amikor egy berögzött gondolkodású, kiváló rutinokkal rendelkező vezető elmegy egy módszertani továbbképzésre, és minden valódi, mélyebb attitűd- és szemléletváltás nélkül a régi paradigmában maradva új módszert próbál alkalmazni.

A régi, hagyományos, sok sebből vérző pedagógiai sokféleségre (nevezhetjük kuszaságnak) kényszerült most rá egy új forma, a digitális oktatás, az online jelenlét minden formája. Ami pedig ebből fakad, az tragikus, mérgező és kontraproduktív. Már-már antipedagógia. Mondom ezt úgy, hogy nem végeztem reprezentatív felmérést, és rendkívül sok anomália lehet országszerte, de a környezetemben és az ország több pontján lévő ismeretségeim, kapcsolatom révén hasonló tendenciákat látok. Semmiképp sem a kollégákat szeretném bántani, mert bizonyára mindenki erőn felül próbál teljesíteni. És pont ez a baj.

Az alapfeltételezésem, hogy a legnagyobb baj, a legfőbb motiváció most a konstans, kollektív szorongás. Szorong a pedagógus, hogy teljesítenie kell, versenyben van, lépést kell tartani a többiekkel (mert hiszen az oktatási rendszer kimenete versenyhelyzet: érettségi, felvételik…). És a munkáját is félti: ha nem dolgozik akár erőn felül, ha nem dokumentálja az elvégzett munkát, elvesztheti talán a munkáját. Merőben más helyzet ez: az iskolában elég volt bent lenni, megjelenni munkaidőben, már „igazolt volt” a jelenlét által a munka. Most ez nem így van. A technikai hozzáértés hiányai miatt is szorong, feltehetően a diákok jobban otthon vannak abban a térben, ahol minden oktatói munka folyik. Ez növeli az elbizonytalanodást, a szorongást. És a kompenzálás mértékét is.

Szorong a diák is, mert az új helyzethez alkalmazkodni kell. És hiányzik a legfontosabb szorongásoldó közeg a számára, ami az iskolában adott lehet: a barátok, a kortárs közeg. És online rendelkezésre áll, de most derül csak ki, mekkora a jelentősége a személyes kapcsolatoknak, az állandóságnak. A diák szorongása ambivalens is: mert ott van a „szünet”, az otthoni állapot illúziója, annak az öröme, hogy nem kell bejárni nap mint nap a suliba, másrészt az otthonról teljesítés megnövekedett terhe. A tapasztalatom ugyanis, hogy sokszoros terhelést kapnak a gyermekek, amit, feltételezem, a tanárok többsége nem is érzékel. Az önálló munkára alapvetően nem kondicionált tanulóknak óriási önállósággal kell feladatokat megoldaniuk, online órákon jelen lenniük és a tengernyi házi feladatot megoldaniuk. Olyat is hallottam, hogy épp az ellenkezője adja egy diák szorongását: érettségi előtt álló tanulók nem kapnak konkrét instrukciókat, csak annyit: tanulj, használd ki az idődet…

És ott van a család is, ahol mindez összeér, kulminál, interferenciát képez. És gyakran robban is. A szülőknek a munkahelyet féltő, az egészségi helyzetet érintő szorongásai, a valós veszélyekre való felkészülés olyan konstans stresszállapotot eredményez, amelyre ráterhelődik a gyermekek heroikus küzdelme a tanulással. A szülő pedig egyre tehetetlenebb, és természetesen egyre jobban szorong. Próbál megfelelni, teljesíteni, akár nyomást is gyakorol a gyermekre is. És mindez könnyen a családi élet alaphangulatára, alapérzésére nyomja rá a bélyegét, okoz sebeket, izolációt, elidegenedést egymástól.

Pedagógiai krízis. A valós helyzetről adott látlelet. Mert sokféleképpen lehetne most reagálni, és biztosan sok helyen jól is kezelik a dolgokat. De én sajnos nem ezt látom. És tudom, még nagyon kevés idő telt el…

Amit most tehetünk, amit tehetek, hogy a „diagnózis” mellett valami cselekvést, választ keresek. Ez pedig a krízis kimondása mellett a remény és az abból fakadó cselekedetek.

Reménykedem abban, hogy egy nap a pedagógusok szembenézve saját szorongásukkal megtalálják az oldásukhoz szükséges erőforrásokat, és elég bátrak lesznek kicsit lazítani a tananyag mennyiségén. Hogy sikerül ledönteni a „minél többet tudás” és a „teher alatt nő a pálma” bálványait, melyeknek oltárai már nagyon sok gyermekáldozatot követeltek.

Reménykedem abban is, hogy az intézményvezetők bátorító hangvételt tudnak megütni és felszabadítják a kollégáikat a felülről érkező nyomás alól.

Reménykedem, hogy a szülők átérezve a tanulás nehézségeit elkezdik jobban tisztelni a sokszor kritizált pedagógust, aki minden nap felveszi a nevelés, tanítás terhét.

Reménykedem abban, hogy a krízis a valódi megoldások, az élhető, járható módszerek és a valódi paradigmaváltás felé mozdítják a tanárt, a diákot, a szülőt. Az együttműködés felé, ahol a kölcsönös tisztelet, egymás megértése és szeretettel való segítése, az igazi kooperáció kerül a középpontba.

Reménykedem, hogy ez a krízis végre elhozza a szükséges paradigmaváltást oktatásról, nevelésről. Mert a legnagyobb tragédia az lenne, ha amikor véget ér ez az időszak, minden visszarendeződne a régibe, és nem változna semmi. De ez nem történhet meg.

Én is szorongok – nyilván. Szülőként, pedagógusként is. És átérzem a tanulók szorongását. Felelős vagyok a saját szorongásom kezeléséért, többek között ezért is írom le mindezt. Szeretnék bátorítani most minden érintettet, hogy lépjenek magukért, egymásért! Gondoljuk végig, mi a mi dolgunk, és lépjünk: csak egy lépést. Nem vagyunk tehetetlenek! A tehetetlenség érzése sokkal gyakoribb és kiterjedtebb, mint a valódi tehetetlen állapotok mértéke. Ma és holnap és azután lehetőségünk van változtatni a hozzáállásunkon. A sajátunkat nem teszi meg helyettünk senki. Bátorítsuk magunkat és egymást, hogy meg tudjuk tenni, és ez a krízis hosszabb távon egyéni és közösségi szinten is a változást és javunkat szolgálja!

dr. Thoma László
református lelkipásztor, vallástanár