„A küldetés abban különbözik minden más egyéb formájától életfeladatunk végbemenetelének, hogy Isten szabja meg, Isten „finanszírozza” és Isten irányítja. El is ő juttatja a jó végre.” – Karácsony Sándor

Mi késztet, mi indít valakit arra ma, hogy a lelkipásztori szolgálat útján járjon? Visszaemlékezem a lassan négy évtizeddel ezelőtti indíttatásra az én életemben. Egy tizenhét éves gimnazista a múlt század nyolcvanas éveinek elején hogyan jutott el idáig? Más kor és korszak, más körülmények. Nem egy kaptafára végbemenő történet, mintha másokkal, máshogyan nem is történhetne. Az azonban nem lehet kérdéses, hogy lényege szerint van, ami változatlan.

„Ne tévelyegjetek, szeretett testvéreim: minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása. Az ő akarata szült minket az igazság igéje által, hogy mintegy első zsengéje legyünk teremtményeinek.” (Jakab 1,16-18)

A világosság Atyja az, aki akarata szerint újjászül minket, hogy kiválasztásának, elhívásának, rendeltetésünknek, küldetésünknek megfelelően élhessünk az Ő dicsőségére. Ez az igazi „pályaorientáció”, ez nem pusztán emberi útkeresés a multikulturális, multiopcionális világ „akadálypályáján”, hanem valódi új élet, új lehetőség, kiteljesedés, küldetés.

Isten kegyelméből megajándékoz hittel: „Aki pedig nem fáradozik, hanem hisz….” (Róma 4,5).
Kegyelméből megigazít: „Mivel tehát megigazultunk hitből….” (Róma 5,1)
Kegyelemből megszentel: „… ez meghozta nektek gyümölcsét, a megszentelődést….” (Róma 6,22)
Kegyelemből megdicsőít: „… akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.” (Róma 8,28-30)

Akit Mennyei Atyánk újjászült, azt Szentlelke által megtérésre hívja. Az Úr Jézus Krisztus felragyog számára, mint hűséges Megváltója, akiben önmagához hív, hogy azután akarata szerint elrendelje küldetését. Így jelenik meg ez az evangéliumban: „Azután felment a hegyre, és magához hívta, akiket akart; ők pedig odamentek hozzá. Tizenkettőt pedig, akiket apostoloknak is nevezett, kiválasztott arra, hogy vele legyenek, és azután elküldje őket, hogy hirdessék az igét, és hogy a tőle kapott hatalommal kiűzzék az ördögöket” (Márk 3,13-15)

Az Úr Jézus Krisztus az Atya akaratát vitte végbe, amikor elhívott, kiválasztott és elküldött apostolokat. Az elsődleges célja elhívásának, kiválasztásának az volt, „hogy vele legyenek”.

Ez a kiindulópont és az alap: közösség az Úr Jézus Krisztussal. A közösség Vele, az Ő megismerése, az Ő kijelentésének megértése, a felkészítés ideje az, ami lehetővé teszi a következő lépést. Mert az Ő elhívásának, kiválasztásának következő célja, amit így olvasunk: „… kiválasztott arra, hogy … azután elküldje őket, hogy hirdessék az igét, és hogy a tőle kapott hatalommal kiűzzék az ördögöket”.
Felhatalmazás általi igehirdetés, a szabadítás szolgálatában, a talán ritkán átgondolt, gyakran énekelt dicséretünk értelmében:„Hinni taníts Uram, kérni taníts! Gyermeki, nagy hitet kérni taníts! Indíts fel szívemet, buzduljon fel, neked gyűjteni lelkeket!” (479. dicséret első versszaka)

Pál apostol a Rómaiakhoz írt levelében így foglalja össze:
„… aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül. De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? Hogyan is higgyenek abban, akiről nem hallottak? Hogyan hallják meg igehirdető nélkül? És hogyan hirdessék, ha nem küldettek el? Amint meg van írva: »Milyen kedves azoknak a jövetele, akik az evangéliumot hirdetik!« Csakhogy nem mindenki engedelmeskedett az evangéliumnak, hiszen Ézsaiás is ezt mondja: »Uram, ki hitt annak, amit tőlünk hallott?«A hit tehát hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által.” (Róma 10,12-17) 

Csak az Istentől küldött ember hirdetheti az Igét hatalommal, hiszen „hogyan hirdessék, ha nem küldettek el?” Ez tehát nyilvánvalóvá teszi, hogy alapvetően csak az Istentől küldött ember lehet valódi igehirdetővé úgy, hogy annak akaratát keresi, annak dicsőségét szolgálja, aki elhívta és elküldte őt.

Ez a küldetés próbák alatt, kísértések között is biztos alappal és háttérrel rendelkezik, hiszen nem önmagában a „sikeresség” minősíti. A küldő Úr és a küldetés iránti hűség a legfontosabb kritérium. Pál is tudta ezt, de az Ószövetség emberei is, mint Jeremiás, Ézsaiás és a többiek: „Milyen kedves azoknak a jövetele, akik az evangéliumot hirdetik!” Csakhogy nem mindenki engedelmeskedett az evangéliumnak, hiszen Ézsaiás is ezt mondja: „Uram, ki hitt annak, amit tőlünk hallott?”

Meggyőződésem, hitvallásom szerint így lehet, így jó, szükséges és érdemes ma és mindig a lelkipásztori szolgálatra indulni, készülni és azt hűséggel betölteni. Ebben ragyog fel maga a küldő Úr és az Ő üzenete, erre van szüksége azoknak, akikhez küldettünk. Ézsaiás elhívása, küldetése különös időben, különös módon ment végbe, az azonban nyilvánvaló, hogy mit jelentett.  Elhívása nagyon világosan tükrözi, hogyan érkezünk és hogyan indulhatunk.

Egy képpel érzékeltetve: a szervezet szövetei által elhasznált, oxigénben szegény vénás vér a jobb pitvarba érkezik, majd a jobb kamrából – a tüdőartérián át – jut a tüdőbe, ahol felveszi az élethez szükséges oxigént, és leadja a felesleges széndioxidot. Az oxigénnel felfrissült vér a pulmonáIis vénákon át a bal pitvarba jut. A vérkörnek ezt a részét kis vérkörnek nevezzük. A bal pitvarból a bal kamrába jutó, artériás vér a főütőéren át jut a nagy vérkörbe és a szervekbe. Milyen csodálatos bemutató tanítás ez! Befogadás és kiküldés. Elhasználtan, szegényen érkezve és felfrissülve kiküldve. Ez az egészséges lelki vérkeringés. Ennek lehetünk mi is részesei és tanúi is egyben mások életében. Az Úr Jézus két szava meghatározza egész életünket: „Jöjjetek!” (Máté 11,28) és „Menjetek!” (Máté 28,19). Ézsaiás elhívásában így látjuk ezt:

1. A próféta Isten önkijelentésének lesz részese:„Uzzijjá király halála évében láttam az Urat, amint egy trónon ült. Magasztos volt és felséges; palástja betöltötte a templomot.”(1.v.) Isten megmutatja magát számára. Akkor történik mindez, amikor meghal egy király, Uzzijjá, aki a maga útján akart Isten jelenlétébe belépni, a főpapi tisztet gyakorolta önkényesen, és ekkor leprás lett. Egész életében az maradt. Ézsaiás azonban nem a maga útját járta, Isten mutatta meg magát neki egy látomásban.

2. Ekkor Isten szent jelenlétében felismerte és beismerte milyen is ő: „Jaj nekem! Elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom. Hiszen a Királyt, a Seregek Urát látták szemeim!” (5.v.) Amikor látjuk az Urat, akkor látjuk, kik vagyunk mi igazán.

3. Azonban ezt az őszinte beismerést, bűnvallást követi a megtisztulás, és a megtisztíttatás csodája: „Ekkor odarepült hozzám egy szeráf, kezében parázs volt, amelyet fogóval vett le az oltárról. Számhoz érintette, és ezt mondta: Íme, ez megérintette ajkadat, bűnöd el van véve, vétked meg van bocsátva.” (6-7.v.)

Isten megbocsát és megtisztít, amelynek eszköze az oltár. Ez az érkezési oldal, Ő mutatja meg magát, azt, hogy kik vagyunk valójában. Csodálatos kegyelem ez! Majd ezt követi az indulási oldal, hiszen az Úr követeket hív, akik az Ő követségében járnak, az Ő küldöttei lesznek, akik az Ő Szavát, akaratát közvetítik. Itt hangzik el a kérdés és a válasz is:
„Majd az Úr szavát hallottam, amint ezt kérdezi: Kit küldjek el, ki lesz a követünk? Én ezt mondtam: Itt vagyok, engem küldj!” (8.v.)

4. Az Úr alkalmassá és késszé tesz, hogy követei, küldöttei legyünk, ez a természetes indulási oldal. Mert akiket befogadott, azokat ki is küldi, és azok mennek is az ő követségében: „Ő így felelt: Menj, és mondd meg ennek a népnek: Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek!” (9.v.)

Rendkívül fontos tehát, hogy a megbízó akarata szerint végezzük a szolgálatunkat. Az foglalkoztasson, ami valóban a megbízatásunk. Jézus Krisztus a főpapi imádságában mondja ki, amit addig végig megélt: „Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem.”  (János 17,4)

Ha bennünket nemcsak elviekben, hanem a gyakorlatban is az foglalkoztat, hogy Isten dicsőségére éljünk, akkor alapvetően a tőle kapott megbízást kell elvégeznünk. Így olvassuk Jézus imádságában később: „Ahogyan engem elküldtél a világba, én is elküldtem őket a világba.” (János 17,18) A küldetés célja ugyanaz: megdicsőíteni Őt. Jézus minden lépését küldetése határozta meg, a sokváltozós egyenletben ez volt az állandó. Nem változtatták meg alapvetően helyzetek, körülmények, események, emberek.

Az Úr Jézus Krisztus parancsa adott küldetést apostolainak: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet…” (Máté 28,19) „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” (Márk 16,15) „Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül, és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve.” (Lukács 24,46-47)

Megadta a kiindulópontot: „Jeruzsálemtől kezdve”, a céltartományt: „az egész világba”, a célcsoportot: „minden népet”, meghatározta az üzenetet: „hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot, az evangéliumot” világossá tette a módot is: „tegyetek tanítvánnyá”.
Ezek mellé rendelte, adta a legnagyobbat: Önmagát. „És íme, én elküldöm nektek, akit Atyám ígért.” (Lukács 24,49) A Szentlélek által teljesedett be jelenlétének ígérete: „íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Máté 28,20) Mennyei erőt kaptak, bátorságot, vezetést és oltalmat a küldetéshez.

Az Isten dicsőségére végzett szolgálat visszatekintő jellemzőit foglalja egybe Pál apostol úgy, hogy az eljövendőt is ennek fényében kívánja megélni:
 „… szolgáltam az Úrnak teljes alázatossággal, könnyek és megpróbáltatások között, amelyek a zsidók cselszövései miatt értek. Semmit sem hallgattam el abból, ami hasznos, hanem inkább hirdettem és tanítottam azt nektek nyilvánosan és házanként. Bizonyságot tettem zsidóknak is, meg görögöknek is az Istenhez való megtérésről és a mi Urunkban, Jézusban való hitről. És most, íme, én a Lélektől kényszerítve megyek Jeruzsálembe, és hogy mi ér ott engem, nem tudom, csak azt tudom, hogy a Szentlélek városról városra bizonyságot tesz, hogy fogság és nyomorúság vár rám.De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” (Apostolok Cselekedetei 20,19-24)

Érdemes tanulmányozni ezt a szakaszt készülve a lelkipásztori küldetésre, és érdemes visszatekintve mérlegre tenni saját szolgálatunkat. Tudnunk kell, hogy küldetésünk mivel jár együtt, és azt is, hogy milyen dicsőséges szolgálat ez, a legnagyobb kiváltság a földön. Megpróbált hit és élet, de felemelő szolgálat is egyben. „Sőt, dicsekszünk a megpróbáltatásokkal is, mert tudjuk, hogy a megpróbáltatás szüli az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által.” (Róma 5,3-5)

A lelkipásztori szolgálatban eltöltött majd három évtized után mindezek igazsága, valósága még tisztábban, világosabban ragyog számomra. Ahogyan a Keresztelő Jánost bemutató evangéliumi mondatban olvasható, az Istentől küldött ember megjelenése mindig tanúság.
„Ő tanúként jött, hogy bizonyságot tegyen a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, de bizonyságot kellett tennie a világosságról. Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba.” (János 1,7-9) Az Úr Jézus Krisztusra mutatni, Őt bemutatni, az Ő igazságát hirdetni, az Isten kegyelmének evangéliumát átadni, ez a lelkipásztori szolgálat, az igehirdető feladata és lehetősége. Nem volt ez másképp régen sem, ma is így van, nem is lesz egyéb ezután sem, amíg vissza nem jön dicsőségben. Erre hív el, ezzel küld el és ebben áld meg kegyelméből az Ő dicsőségére és sokak üdvösségére.

Somogyi Péter lelkipásztor