Küzdelmeinken innen és túl

Mit tehetünk azért, hogy a családunk szellemi és lelki egészségét is megőrizzük? Egyáltalán, mitől egészséges egy család? Tapolyai Emőke pszichológus válaszai.

A járványveszély miatt már másfél éve megváltozott élethelyzetben, rendkívüli körülmények között élünk. A bezártság kisebb-nagyobb mértékben minden családra hatással volt. Van, akinek nagyobb mozgástér adatott meg, félre tudott vonulni, ha besokallt a vele egy fedél alatt élőktől, de sokak számára még ennyi lehetőség sem maradt. Nincs mindenkinek kertje, és nem mindenkinek jutott másik szoba. Az elmúlt időszak azonban azokat is megviselte, akiknek otthon is volt lehetősége az izolációra, így mindenkinek meg kellett küzdenie a személyes kihívásaival – hangzott el az Egészséges család – Covidon innen és túl című beszélgetésen, amelyen Balázsfalvi-Ábrám Anna kérdezte Tapolyai Emőke pszichológust.



„Az egyéneket nagyon megviselte a bezártság, ebből kifolyólag a családjaikat is” – vélte Tapolyai Emőke. „Sok család azt mondja, hogy jól jött ki belőle, de ez valójában csak a jól sikerült küzdelmeik végterméke, amelynek eléréséhez nagyon sok mindennapi frusztrációt kellett jól kezelni. Ezek a frusztrációk egyrészt abból fakadtak, hogy sok miniatűr kérdés merült fel, amelyek megszüntették a korábbi rutinokat. Minden megoldandó feladattá vált, és ez önmagában is nagy teher. Másrészt azt sem tudtuk, hol kezdjük, és hol lesz ennek vége. A felborított rend rengeteg bizonytalanságot hozott magával, a bizonytalanság pedig frusztrációkat szült, amelyek szorongáshoz vezettek.”

Megküzdés a krízishelyzettel
Vannak dolgok, amelyekkel jól küzdünk meg, és vannak, amelyekkel kevésbé. „A reziliencia, a lelki ellenállóképesség nagyon képlékeny területe életünknek. Reménység szerint egyben fejlődő területe is. Minél tudatosabban kezeljük azt, hogy mennyire vagyunk ellenállóak, annál könnyebben tudunk ebben fejlődni. Ha tudatosan kezelek minden egyes sikert, amely a jól megoldott helyzetekből fakadt, akkor mindegyikből tanulhatok, mindegyik motivációt ad arra nézve, hogy a jövőben is meg fogom tudni oldani a hasonló helyzeteket. Sikerélményeinkből építjük fel a megküzdéseinket. Ellenállóságunk képlékeny, mozgásban van: tud terjedni, szűkülni, és külön is tud növekedni egyik vagy másik területen” – magyarázta a pszichológus.

A rezilienciának sokféle területe van, ezek közül a szakember szerint az a legfontosabb, amely az érzelmi intelligencián belül az érzelmek szabályozásáért felel. „Mik a leggyakoribb érzelmeim? Ha padlón vagyok, akkor az önfelemelés: hogy ki tudok jönni a mélységből. Amikor majd szétdurran az agyam, akkor az önmegnyugtatás kerül előtérbe. A harmadik ilyen nagy dolog az önmotiváció, hogy képes vagyok magamnak célokat kitűzni, és azok felé elindulni. A rezilienciát nagyon sokféle területen lehet fejleszteni, de amit a leginkább szeretnék, hogy minél több ember fejlesszen, az az érzelmek szabályozása. Legyek képes önmagamat felemelni, megnyugtatni és motiválni!”

Szerinte a Covid egyik nagy kihívása a bizonytalanság. Ez az egyik legmegbetegítőbb érzés, ezért amit csak lehet, próbáljunk meg kiszámíthatóvá tenni! A másik következménye az elmagányosodás, az izoláció. Erre a válasz a közösség. Rendszeres közösségi alkalmakat kell beiktatni, hogy megtanuljunk újra együtt lenni! A harmadik a bizalmatlanság felerősödése. Ehhez hitelesnek kell lennünk. Legyünk megbízhatóak egymás számára, gyermekeink számára, a közösség számára! „Rendszer, közösség, hitelesség, és ezekkel máris kicsit ellensúlyoztuk a sok nehézséget.”



A biztos családi alapok ilyenkor felértékelődnek. „Sokat gondolkodtam azon, hogyan lehetne röviden megválaszolni, mit kezdjünk a krízisekkel. Furcsa volt a válaszom: józan paraszti ésszel. Nem ezt várnánk egy pszichológustól, de valójában ez a bevált alap. Nagyszüleink és szüleink is így csinálták végig a háborúkat, forradalmat, fogságokat. Mi volt az, ami nekik működött? Azok a nagyon egyszerű dolgok, amelyek valószínűleg nekünk is fognak.”

Krízishelyzetben két fontos alappillérre érdemes támaszkodni: sok mindenben megerősödni, és sok mindent elengedni. „Szélsőségek nélkül kell viszonyulnunk a krízishelyzetekhez, mert csak a két véglet között mozogva maradhatunk rugalmasak. Van, amikor nagyon szigorúan meg kell határozni kereteket, szabályokat, hogy a felborul rend és bizonytalanság helyére kiszámítható struktúrát nyújtsanak számunkra. Másrészről nagyon nyitottnak kell lennünk, hogy ahol nem kell piszkálni egymást, ott ne tegyük.”

A béke szigete?
Fel nem dolgozott konfliktusaink felerősödnek a bezártságban. Fokozatosan csökken a toleranciánk, és nem marad feldolgozási területünk, ezért a másikra öntjük a feszültségünket. Az is felerősödik, ha korábban nem tanultunk meg úgy egymással lenni, hogy az hiteles jelenlét legyen. „Figyelni kell arra, hogy a családban mindenki fáradt. Azt kell nézni, éppen ki a leggyengébb! Ha az egyik fél már idegesen beszél, ne szóljunk rá, hanem mondjuk azt, hogy majd én megcsinálom! Máskor ő lesz az, aki ezt mondja majd. Oda kell figyelni, hogy ki hogyan, mit bír, és hogy én kit hogyan tudnék megtámogatni! Ez nagyon őszinte egymásra rezdülés. Nemcsak karanténban, hanem mindig így kellene működnie” – mondta Tapolyai.



Két ember között, legyenek bármilyen családi kapcsolatban egymással, konfliktushelyzetben az segít, ha nem arra törekednek, hogy megértessék a másikkal, mit akarnak mondani, hanem arra, hogy megértsék, mit akar a másik mondani. „Ez apró, de nehéz lépés. Fontos a játszmák nélküli egyenes beszéd, a bátorság, hogy meghalljalak téged, megértselek, majd utána fogalmazzam meg én, ami bennem van. Ebből fakadhat közös játék, humor, mély gondolkodás, konfrontáció, alkotás és sok egyéb is. Emellett kell hogy legyen közös alapunk: morál, hitvilág, érték. Ha ez nincs meg a lényegesebb kérdések kapcsán, akkor ezek mentén történnek az elcsúszások, és ez folyamatos feszültséget is jelent.”

Az érzelmileg biztonságos családi élethez az is hozzátartozik, hogy a gyerek mellett a házastársunkat is szeretnünk kell. A gyerek számára ugyanis horror, ha a szülei civakodásának a közepén találja magát. „Olyan feszültségbe kerül ilyenkor, amelyben tehetetlen, sőt, mi több, azt érzi, hogy oldalt kellene választania, de egyiket sem tudja, mert mind a kettőt szereti. Bármelyik oldalra húzás bűntudatot váltana ki belőle. A legtöbb, amit a szülők tehetnek a gyerekükért, hogy megpróbálnak felnőttként, éretten, őszintén, hitelesen jelen lenni egymás életében. Úgy kell kommunikálni, úgy kell megoldani dolgokat, úgy kell jelen lenni, hogy a gyerekeknek az otthon inkább a béke szigete legyen.”

Nagyon fontos, hogy a házaspár rendszeresen töltsön időt kettesben. „Rutinná kell tenni, hogy összetartozunk, hogy ez meg akarjuk oldani, ebben jelen akarunk lenni. Minden párnak heti egyszer randiznia kellene. Keresni kell hetente egy délutánt vagy estét, és nem szabad úgy hozzáállni, hogy ez nem lehetséges! Havonta legyen egy hétvégénk, negyedévente egy hét! Meg lehet oldani, de nyilván áldozatot kell érte hozni. Akik ezt vállalják, azoknak látványosan és stabilabban rendeződik a házasságuk. Céltudatosan kell hozzáállni, és a közös időben nem megoldandó feladatokat átbeszélni, csak jól érezni magunkat! Ha őszinték vagyunk magunkkal, akkor nagyon sok mindent elérhetünk külső segítség nélkül is.”



Nem mehetünk el a keresztyén hit házasságokra kifejtett hatása mellett sem. „Amikor két ember őszintén áll Isten előtt, annak közös életükre is sorsformáló hatása van” – vallja a szakember. „Szexológusként azt tapasztaltam, hogy könnyebb a párokkal a szexuális életükről beszélgetni, mint a hit- és imaéletükről. Ez megrendítő. Egyik oldalról azt gondolom, hogy igen, ez a legbelsőbb szobánk. Másik oldalról viszont ott marad bennem a kérdés, hogy miért. Ha hiszünk, akkor mi akadálya van annak, hogy egymással is őszintén, nyíltan, szeretettel, alázattal, megbocsátással legyünk?” Mindebből az is következik, hogy csak akkor tudunk őszintén egymás elé állni, ha előtte Isten előtt is hasonlóképpen megálltunk.

Rácsodálkozás és hála
„Nekem talán az egyik legnagyobb fájdalmam és imám, hogy olyan keresztyénséggé lettünk, amely klisékben hisz. Eltávolodtunk attól a Krisztustól, akitől le kellene hogy essen az állunk. Úgy éljük meg vallásunkat, hogy az valamiféle rituális fogalommá, sokszor még szokáshalmazzá is vált. Nincs meg bennünk az a megdöbbentő rácsodálkozás, hogy ha én kérem az Istent, Ő megsegít. Talán mi magunk is félünk úgy Isten elé menni, hogy azt mondjuk: itt vagyok, vizsgálj meg! Nem mindig szeretnénk, ha megmutatná, mit talál bennünk” – mondta Tapolyai. Hozzátette: először a saját tükrében látja ezeket a küzdelmeket, és csak utána döbben rá, hogy másokban is ezek zajlanak.

„Nagy veszteséggel, fájdalommal, gyásszal kellett szembenéznem a Covid alatt, miközben kísértem olyan embereket, akik szintén nagy nehézségekkel küzdöttek, olykor élet és halál mezsgyéjén. Ebben a nagyon sötét, hideg, nyirkos gödörben döbbentem rá ismét, hogy ha többet csodálkoznék rá az Istenre, akkor nem kéne emlékeznem ennek az erejére. Azért felejtem el ezt el újra és újra, mert mindig racionálisan, kognitívan vagyok jelen a hitemben. Nehezen tanulok. Még mindig nem tudom úgy kimondani, hogy Te vagy a Messiás, hogy abba beleremegjenek a falak. Mennyi fölösleges zsörtölődést és balhét megspórolhatnék magamnak, ha erre képes lennék!”

Rengeteg áldás van körülöttünk, amelyet természetesnek veszünk, emiatt csak a hiányok tűnnek fel nekünk, ami frusztrációt szül, pedig a hála feltöltene minket – hívta fel figyelmünket a pszichológus. „Bárcsak lenne időnk leborulni Isten előtt! Bárcsak azt mondhatnánk, hogy máshogy akarlak látni, mint ahogy eddig láttalak! Bárcsak lenne időnk nem tanmeseként olvasni az igét, hanem hagyni, hogy átjárjon minket! Albert Einstein egyszer azt mondta: Mindenre mint csodára nyíljon szemed! Ha ezt megfogadom, akkor előbb-utóbb átjár a hála.”


Az Offline Center által szervezett beszélgetés felvétele megtekinthető ide kattintva.


Barna Bálint
Képek: Offline Média, pexels.com