A helyi presbitérium részéről dr. Patkós József mondott búcsúztatót az 1604 óta működő gyömrői reformátusok templomában.

Gyászbeszéd Lakatos Tibor temetésén

A gyászoló család, a gyömrői református gyülekezet presbitériuma és tagsága nevében megköszönöm dr. Bogárdi Szabó István főtiszteletű püspök úr, a Magyarországi Református Egyházi Zsinat lelkészi elnökének megindító és vigaszt nyújtó szavait, valamint dr. Gyenes Levente, Gyömrő város polgármesterének szép búcsúztató beszédét.

Tisztelt gyászoló gyülekezet! Lakatos Tibor, a gyömrői református egyházközség lelkipásztora lassan ható, nagy formátumú egyéniség volt, de ahogy számítógépünk szövegmentési alternatívája jelzi: „másként" volt az...

E mássága - másfél évtizeddel ezelőtt - nem könnyítette meg beilleszkedési folyamatát. Most, lelkészi szolgálata végén azonban úgy érezzük, kiemelkedő értékű, sok vonatkozásban pótolhatatlan, a gyülekezet és városunk által megbecsült, sőt szeretett lelkészt veszítünk el távozásával.

Nem rendelkezett az egyént vagy közösséget már az első pillanattól megnyerni képes ember modorával, nem volt öröklött sajátja az imponáló, a bravúros fellépés és az azonnali problémamegoldás képessége. A magyar református egyház évszázadosan lánglelkű prédikátorai között még csak kiugró tehetségű szónoknak sem számított.

Mivel érte el mégis ezt a döbbenetes és fájdalmas gyászt, melyet, ravatalát körül véve, mindnyájan érzünk, és amelynek mélységéhez nem férhet kétség?

Nem tudni, beiktatását követően kinek a figyelmét ragadta meg először szerénysége, visszafogottsága, kinek a szimpátiáját vívta ki nyitottságával, szelíd derűjével, melyikünk megbecsülését nyerte el vezető lelkipásztori allűröktől mentes, mintaszerűen demokratikus irányító stílusával, valamint hányan, kik és mikor szerették meg empatikus segítőkészségéért.

Hatalmas ismeretanyaga és gondos felkészülési munkája nyomán elhangzó igehirdetései logikus, fegyelmezett gondolatmenetekre épültek, melyek krisztusi üzenete még a legfáradtabb lelkeket is megérintette. Kivételes esetekben pedig valósággal lenyűgözte. Meglehet, félt elhallgatni, mégis tudott elég bátor lenni ahhoz, hogy velünk is megossza lelkét dúló érzéseit, mellyel elénk tükröt tartva figyelmeztetett bennünket az igaz hitélet követelményeire. Ez a módszere, védjegyévé válva, senkihez sem hasonlíthatóvá tette lelkészi munkásságát.

Egyszerűen, közérthető szavakkal beszélt. Még sem hihettük, hogy igazi mondanivaló hiányában hoz szóba személyes tartalmakat. Ellenkezőleg. Filozófusokat, lélekbúvárokat idéző gondolkodóként rendelkezett a „lényeg-látó" bölcsek képességeivel. Nem elégedett meg felszínes megállapítások frázisaival, a minden laikus számára felismerhető értelmezésekkel, hanem a jelenségek mélyére igyekezett irányítani nyájának figyelmét. Miként egyik presbitertársunk, Molnár Péter rámutatott, lelkipásztorunk nem csak nézett, de krisztusi tulajdonsággal megáldva látott is. Képzeljük el a helyzetet - amelyről nem egyszer szólt hozzánk az évek során -, midőn Jézus Krisztus a templomban ülve azt szemléli, ki mit dob a perselybe.

Figyelmének hangsúlya azonban nem korlátozódik arra, hogy ki mennyit adakozik. Mindenkit figyel, lát és nem ítélkezik.

A mi lelkipásztorunk hasonlóan viszonyult hozzánk: kivételes beleélő képességével szinte minden gondolatunkat ismerte, de közvetlenül nem bírált senkit, nem ítélkezett fölöttünk soha.

Lakatos Tibor közöttünk való megjelenése a híres 17. századbeli német gondolkodó, Immanuel Kant filozófiájának kulcsproblematikáját, a „Ding an Sich", a „magánvaló", a „magáért való" fogalmát juttatja az eszembe. Oly módon, hogy amikor megérkezett közénk, néhányan úgy gondolhatták, sosem ismerhetjük meg őt a maga valóságában, de ahogyan telt az idő, s követték egymást az évszakok egyházi alkalmai, az a bizonyos „magánvaló" egyre inkább „nekünk valóvá" , tiszteletes urunk pedig becsülhetővé és  szerethetővé vált.

Magam is sokat tanultam tőle. Szerettem hallgatni olykor vigaszt nyújtó, máskor reményt adó szavait, melyek által közelebb kerülhettem Istenhez.

Nem tudom megmagyarázni, miért, de néhányszor kivetítettem magamnak a jövőt, s elképzeltem, hogy földi pályám végeztével ő fog engem eltemetni, s ezt a gondolatot mindig helyénvalónak találtam.

Sorsunk másként rendelkezett: presbitériumunk megbízatását követve nekem kell itt állnom a nálam közel egy évtizeddel fiatalabb - valóban nagytiszteletű - testvérünk koporsója előtt.

A maga írta és szerkesztette lelkipásztori gondolatai között lapozgatva, melyet Hírlevél címen és az „Őrizni a múltat, szolgálni a jelen emberét, építeni a jövőt!" jelmondat alatt  írt és sokszorosított  az istentiszteletek előtti hajnalokon, Reményik Sándornak, a Kolozsvári Református Főgimnázium egykori növendékének versrészlete jut az eszembe:

„Halott poéta versét olvasom,

Ki tegnap élt még. Úgy-e, furcsa?

Lelke szépsége reám permetez,

mint aranyhamvat hűs hajnali tájra,

Fürdik a lelkem áldott aranyába'.

Belőle belém árad az erő."

Prédikációi alkalmával volt a legérzékelhetőbb velünk való azonosulása. Gyakran, ám soha sem önkényesen és feleslegesen szőtte evangelizációs gondolatainak sorába családtagjainak, legtöbbször pedig saját magának testi vagy lelki gyötrődést okozó gondjait, mely megnyilvánulásaiból az tetszett ki a számunkra, hogy akár a fenti szószékről, akár az Úr asztala mögül szólott hozzánk, ő mindenkor a mi szintünkön állva hirdette az igét... Olyan tartalmú és színvonalú szövegek voltak ezek, amelyek feltétlen archiválást érdemelnek.

A presbitérium tevékenységét is a maga sajátos stílusában segítette. Soha meg nem engedett magának egy „magister dixit" - a mester mondta - típusú, netán egy „ex-katedra" tónusú kijelentést. Csak kért, illetve megfontolásra ajánlott elképzeléseket.  Puha stílusa dacára sem csúszott ki a felelősség és a vezetés a kezéből. Ellenkezőleg. Gondos figyelme kiterjedt a gyülekezet anyagi helyzetére. Eredményes tárgyalásai, képviseleti tevékenysége, szervezései nyomán az egyházközség milliókkal gyarapodott, megteremtve ezzel a lehetőséget évtizedesen húzódó építkezések, felújítások megvalósítására. Értékeiből bőven jutott a fiatalok, a gyermekek számára is.

Sokan őrzünk személyes emlékeket vele kapcsolatban. Három éve, amikor megpillantott  a 60. születésnapomra a kollégáimtól kapott ajándékommal a fejemen, így szólított meg: „Hol vetted ezt a jó állású, széles karimájú kalapot, Józsi? Olyan régen szeretnék én is egy ilyet venni magamnak!" Akkor nem tudtam megválaszolni kérdését, most nyár végén azonban tisztítóba kellett adnom a fejfedőt, s a Népszínház utcai kalaposnál hasonló darabokra leltem. Ma tizenegy napja, hogy az istentisztelet után örömmel vette tőlem a címet. Odajött gyermekkori jó barátom, egy másik presbitertársunk, Gér László, aki szintén megfogalmazta igényét egy ilyen új kalapra. Szájuk szegletében enyhe mosollyal meglett férfiak néztek össze, maguk elé képzelve az épületes látványt, amelyet együtt - két új és egy éppen kipucolt - széles karimájú, fekete fövegben nyújtanánk...

Ebből már nem lesz semmi...

Az egykori szabadkai fiú, a későbbi feketicsi ifjú lelkipásztor - puritán alázattal -  a mennyek országának kapujához érve nem emel kalapot: eleve hajadonfővel indult az Úr elé, Aki Máté evangéliuma 25.21. pontjában foglaltak szerint e szavakkal fogadja őt: „Jól van, te hűséges és derék szolga, hű voltál a kevésen, ez után sokat bízok rád. Menj be a te uradnak örömébe (ünnepi lakomájára).".

A tőle való búcsúzáskor feltétlen említést érdemel a tizenöt éves áldott időszaka alatt mindenben méltó társának bizonyuló, és a vele hasonló szellemiséget képviselő hitvese, négy gyermekének édesanyja, Zsuzsanna nagytiszteletű asszony, ki a jövőben minden figyelmet és segítséget megérdemel tőlünk.

Neki és családjának - miként magunknak is  - János evangéliuma 14. fejezetének 16. versét idézem:

„Jézus mondja: Nem hagylak titeket árván, eljövök hozzátok."

Feledhetetlen lelkipásztorunktól, Lakatos Tibortól a Zsoltárok könyve 103. fejezetének 1., 3. és 4. versével köszönjünk el:

1)      „Áldjad én lelkem az Urat és egész bensőm az Ő szent nevét.

3)       (Az Úr) Aki megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet.

4)      Aki megváltja életedet a koporsótól, kegyelemmel és irgalommal koronáz meg téged."

Mennyei Atyánk, köszönetet mondunk néked azért, hogy Lakatos Tibor református lelkipásztor köztünk töltött éveit áldásként élhettük meg, s arra kérünk, az ő távozásával ne vond meg tőlünk ezt az áldást: emeld magadhoz Tibor testvérünket, tárd ki védőszárnyadat felesége és gyermekei fölé s maradj kegyesen velünk, a több mint négy évszázada gyülekezetet alkotó gyömrői reformátusokkal, most és mindörökké. Ámen.