Nővéremmel állunk a kis bolt előtt, nézegetjük a kirakatban a cukorkákat, csokoládékat, kakasos és virágos nyalókákat.
Hat-hét évesek lehetünk. Ácsingózva időzik szemünk a finomságokon, azt sem bánjuk, hogy nincs pénzünk, mert maga a nézelődés is gyönyörűség.

Ó, hányszor történt meg velem az érettségiig, hogy nézegettem a kirakatokat, ám a legszükségesebb dolgokat is csak úgy tudtam megvenni, hogy markomban számolgattam a pénzt: erre telik, erre nem. Állok a pénztár előtt, s még egyszer lázasan összeadom a tételeket, nehogy megszégyenüljek, s a pénztáros a hosszú sor előtt kiáltsa mindenki füle hallatára: sztornó.

Hogy a családunk különbözik másoktól, körülbelül tízéves koromban vettem észre.

Édesanyám mintaszerűen osztotta be
Egyik nap édesanyám magas szárú, kissé töredezett bőrű bordó cipőt és egy barna kapucnis szőrmekabátot hozott haza. Azt mondta, próbáljam fel. A pár házzal arrébb lakó doktorné adta, ami azért volt számomra kényelmetlen, mert a lányával egy osztályba jártam. Mi van, ha ez Móni volt cipője és kabátja? Édesanyám azonban rám parancsolt, tessék felvenni, s én attól a naptól fogva vagy két éven át viseltem a régi-új darabokat ősszel és télen. A medvebundához hasonló kabátról utólag megtudtam, mégsem Mónié volt, hanem egy Amerikából kapott csomagból származott.

Feltűnt az is, hogy míg osztálytársaim nagy részének befizették a reggelit, uzsonnát és ebédet, s boldogan ették előttem a párizsis vajas zsömlét, nekem mindennap margarinos kenyér vagy alma, s ezek kombinációja jutott, ezt kaptam otthon. Ebédre pedig haza kellett mennem, mert azt előre odakészítette édesanyám.

Másik élményem: állunk a piacon, előttünk faládákban nyulak, szüleim pedig arról beszélgetnek idegenekkel, hogy mennyi most a nyúlhús kilója, s az egész szállítmány Olaszországba megy. Tavasztól késő őszig gyakran jártunk ki nővéremmel a közeli rétre, hogy füvet tépjünk, sarlózzunk az otthon nevelt állatoknak. A zsák szinte nagyobb volt, mint mi, nővéremmel a két végét fogva alig bírtuk hazacipelni. Egyébként is, mennyi tennivaló volt a nyulakkal! Igen kényesek, naponta sikálni kellett a ketrecek alját, megtisztítani a piszoktól, s friss almot helyezni be nekik. Aztán egyik nap édesanyám leállíttatta a nyúltenyésztést, mondván, ne terheljük a lányokat, ne kelljen ennyit dolgozniuk, fűért szaladgálniuk a rétre! Édesapám pedig engedett neki.

Barátnőimet sem általános, sem középiskolás koromban nem mertem meghívni magunkhoz, mert szénnel és fával fűtöttünk, nem volt fürdőszobánk, lavórban tisztálkodtunk. Ott forrt a sparhelten nagy fazékban a víz, s annyiszor kellett melegíteni, ahányan voltunk. A fürdés valóságos esti rituálévá vált, több órába telt, mire mindenki sorra került. Egyetlen szobában aludtunk négyen. Hányszor álmodoztam arról, hogy modern heverőm legyen! Ősrégi, családi örökségből származó szalmazsákos faágy volt a fekvőhelyem.

És azok a fa- és szénhordások! Gyakran a legrosszabbkor érkezett meg a szénszállítmány, kora délután, amikor a szüleink még nem voltak otthon, nekünk pedig vissza kellett menni szakkörre vagy egyéb foglalkozásra az iskolába. Egyszer egy matematika- és egy orosz nyelvi verseny előtt álltunk, amikor hoztak tíz mázsa szenet. Leszórták a kapunk elé az úttestre. Nyilvánvaló volt, hogy ott nem maradhat. Azt sem akartuk, hogy szüleinknek este fáradtan kelljen behordaniuk. Készülnünk kellett volna az iskolai megméretésre, ám ehelyett kettesével-hármasával szedtük a lépcsőket, s egy óra alatt vödrökkel, kosarakkal behordtuk az egészet a kamrába. Leizzadva, holtfáradtan estünk be az iskolába. Nővérem megnyerte a matematikaversenyt, én is továbbjutottam orosz nyelvből a városi fordulóba.

A pénz ugyan napi téma volt a családban, édesanyám azonban mintaszerűen osztotta be azt a keveset, amink volt. Éhezni soha nem éheztünk, bár a fizetés előtti utolsó napokban egy kis marha- vagy sertésmájkonzerven négyen osztoztunk. Ugyanígy elég volt négyünknek egy kis halkonzerv vagy akár 15-20 deka lecsókolbász. Négy centi egy szelet kenyérrel, amelyet igen gyakran leejtettem, mert ügyetlen voltam. Édesapám gyakran úgy adta a kezembe: „Tessék, macska eszi kolbász.” A banán akkoriban kuriózum volt, ha éppen lehetett kapni, egyetlenegyet vettünk, azt vágtuk négyfelé. És mégis milyen boldogok voltunk!

Gazdag útravaló
Édesanyám gondoskodott arról, hogy télen is legyen elég vitamin. Hatalmas, ötliteres üvegekben vásárolt nyáron mézet a piacon, s ha édességre vágytunk, kitett a tányérra két evőkanállal, s vágott mellé egy szelet kenyeret. Tele volt a spájzunk lekvárokkal, savanyúságokkal, paradicsomlevekkel, amelyek ízét a mai napig a számban érzem.

A legapróbb dolognak is tudtam örülni. Emlékszem, a tizennegyedik születésnapomra kaptam egy fehérneműt és húsz forintot. Madarat lehetett volna velem fogatni. Hatodik osztályos korunktól nyaranta minimum egy-másfél hónapot dolgoztunk a nővéremmel, hogy tudjunk ruhát venni az iskolai időszakra. Két éven át a városi kertészetben, aztán a Balaton Bútorgyárban, a helyi kenyérüzemben voltam diáksegéd. Kapkodtam ki hatalmas sütőlapáttal a forró kemencéből a kenyereket. A lakkszagú bútorüzemben széklábakat csomagoltam orosz katonákkal együtt, akik oda voltak kivezényelve, szintén munkára. A gimnázium utolsó két évében igen kényelmes állásom lett nyáron, a Baláca pusztai római kori ásatáson vehettem részt. Ezt a munkát egyébként Móni szerezte.

Anyagi helyzetünkön lendített, hogy a jó tanulmányi eredményem miatt kaptam segélyt, pedig ez a nyolcvanas évek elején nem volt általános. A szegénység soha nem zavart. Valahogy nem volt az az álmom, hogy gazdag legyek. Mégis, gazdag útravalót kaptam a szüleimtől. Egész kis korom óta arra intettek: a nálam rosszabb sorban lévőt, gyengét, fogyatékost soha ne csúfoljam. Velünk szemben még szegényebb emberek laktak tanácsi lakásokban. Időnként édesanyám áthívta őket a kapunkhoz, s adott nekik tojást, gyümölcsöt, számunkra szükségtelenné vált ruhákat, cipőket, edényeket. Mikor mit éppen.

Az egyetemen rögtön felmértem, hogy itt is én vagyok a legszegényebb, ami egy tizennyolc éves lányban nyilván nem keltette a legkellemesebb érzést. Mégis egyedül az a cél lebegett a szemem előtt, hogy diplomát szerezzek, mégpedig jó eredménnyel. Az első évben többször megtörtént, hogy nem volt mit ennem. Otthonról nem kérhettem, apai nagymamámnak írtam levelet, aki Nemesdéden élt. Egy pillanatig nem kételkedtem abban, hogy küld, s én kapok. És mindig lesz annyi, ami elégséges. És tényleg küldött, s én mindig kaptam, és tényleg mindig elegendő volt.

Másodéves voltam, amikor egyszer megint elfogyott a pénzem. A nővérem – megszakítva egyetemi tanulmányait – akkoriban nővérként dolgozott a Pécsi Irgalmasrendi Kórházban. Elmentem hozzá, s kihívattam a portához. „Olikám, tudnál egy kis kölcsönt adni?” – „Várj, mindjárt jövök” – mondta.  Öt perc múlva megjelent egy borítékkal, s a kezembe nyomta. Aznap kapta, jutalomként. Ha valaki pluszpénzhez jut, amiért ő dolgozott meg, már az is szép lenne, ha a harmadát ajándékozná oda! De ő az egészet nekem adta. Azóta megértettem: adni így kell. Az egészet. Teljes szívből. Nem morzsákat, nem a felesleget, hanem az utolsó darabomat is, ha kell. Nekem is jól jönne, de meglátom, hogy a másiknak nagyobb szüksége van rá.

Isten hatalmas kegyelme
Amit gyermekkoromban szégyelltem és takargatnivalónak találtam, azt felnőtt fejjel Isten hatalmas kegyelmének tartom. Belém oltotta a szegényekkel való szolidaritást, együttérzést. Láthatatlan, elvághatatlan fonál, ami örökre összeköt velük. Leírhatatlan érzés a szívben, ha arról hallok, hogy valaki nyomorog. Egész bensőm megmozdul.

Isten a férjem révén sokszorosan megajándékozott, a fizikai szegénység a múlté lett. Amikor megismerkedtem vele, félve meséltem neki a körülményeimről. Később már kívülről fújta ő is a történeteimet. „Igen, a nyulak. Tudom, behordtál tíz mázsa szenet. Te vágtad a fát. Ki hiszi ezt el? Gazdagabbak voltatok nálunk, hiszen családi házban laktatok” – szokta mondogatni viccelődve. Látom azonban rajta, hogy belül nagyon is átéli az én emlékeimet. Időnként átölel, és azt kérdezi: „Örülsz, hogy nem kell a markodban számolgatni a pénzt?”

Isten jósága letaglóz. Boldogsággal gondolok arra a több száz éves fakeretes ágyra, benne a szalmazsákkal! Visszagondolva gyermekkoromra, mindenem megvolt, és tényleg gazdag voltam már akkor is. A napokban valakiről megtudtam, hogy tizenhét éve él egy kis alagsori 25 négyzetméteres önkormányzati lakásban a két kislányával és a férjével, egy olyan helyiségben, ahol a ház gázkazánja van. S még onnan is ki akarják tenni őket. Nem tudtam aludni éjszaka.
Én, szegény? Isten megfeddett: „Látod, és Te annyi éven át emlegetted a nyomorúságodat.”

Cseke Hajnalka