Ezen a zarándoklaton fogalmazódott meg Halmos Ábel bakonybéli bencés perjelben, hogy a reformáció 500. évében ökumenikus zarándoklatot kellene szervezni. Az ötletnek többen is örültünk és Rochlitz Kryával, aki a Szent Lukács Ökumenikus Lelkigondozó Dékánia vezetője, Varga Gyöngyi evangélikus lelkésszel, Katona Viktor református lelkésszel és Katona-Hegedűs Anna református teológussal közösen álltunk neki megálmodni, megtervezni ezt a rendhagyó lelki alkalmat.

Fontos mindannyiunknak, hogy a saját felekezetünk értékeit ismerjük, a magunkénak valljuk. És fontos, hogy a másikat megismerjük, megértsük, hogyan éli meg Istennel való kapcsolatát. A reformáció évfordulója jó lehetőséget adott, hogy az emlékezés, ünneplés ne csak arra fókuszáljon, amit a protestantizmus adott a keresztyénségnek, hanem a három nagy felekezet közös pontjait helyezze középpontba. Ezen túl szempont volt számunkra, hogy beszéljünk az elmúlt ötszáz év árnyoldaláról is, a szétszakítottságunkról, egymás ellen elkövetett bűnökről, diszkriminálásról, sebekről, fájdalmakról. Ezért is választottuk a zarándoklat vezérmondatának Jézus főpapi imájából: „Mindnyájan egyek legyenek.”

Öt napon keresztül zarándokolt végig harmincnégy fős csoportunk a Ménfőcsanak-Pannonhalma-Bakonyszentlászló-Bakonybél-Nagytevel-Pápa út száz kilométerén. Mindegyik napnak volt egy kiemelt témája, fókuszpontja. A reformáció négy alappillére: sola Scriptura, sola fide, sola gratia, solus Christus (egyedül a Szentírás, egyedül hit által, egyedül kegyelemből, egyedül Krisztus). A középső nap a kiengesztelődés napja volt.

Vasárnap a ménfőcsanaki evangélikus gyülekezet istentiszteletén vettünk részt. Percze Sándor evangélikus lelkész, a helyi gyülekezet pásztora, áldással indított útnak bennünket. Az evangélikus egyház aznapra rendelt bibliai története a csodálatos halfogás volt. Sándor egy fontos mondatot emelt ki a történetből: „Evezz a mélybe!” Ez a mondat különösen is találó volt nekünk, zarándokoknak, hiszen a zarándoklat kilépés a komfortzónánkból, a jól megszokott, biztonságos hétköznapi közegünkből. Az erdő mélyén vezetett utunk nagy része, távol a város zajától, pörgésétől. A környezet így tette lehetővé, hogy a zarándoklat valóban lelki „mélyre evezés” lehessen. Intenzív találkozás Istennel és önmagunkkal. Út, ahol szembejönnek életünk sebei, terhei, belső küzdelmei. Út, ahol Isten szinte tapinthatóan jelen van, jön mellettem, beszélget velem. Fontos része volt a „mélyre evezésnek” a napi két „csendszakasz”, amikor nem beszélgetve, nem együtt, hanem egymástól távolabb, egyedül, csendben zarándokoltunk egy-egy órán keresztül. Ezek a szakaszok imádsággal, elmélkedéssel, önmagunkkal való szembenézéssel teltek. Itt volt legintenzívebb Isten jelenléte, aki a csendben szinte minden alkalommal mindenkit személyesen megszólított. A csendben olyanná lehetett válni, mint az első tanítványok, akik mellett Jézus testben is jelen volt és velük zarándokolt. Ez a lelki jelenlét feltöltő és inspiráló volt.

A másikkal való találkozás lehetősége egyrészt az útközbeni beszélgetés volt. Valaki mellém szegődött vagy én léptem oda, és pár mondat után már elmélyült beszélgetést folytattunk. A beszélgetéseket azóta is kincsként őrzöm. A másik a napi kiscsoportos beszélgetések. Mindennap időt szántunk arra, hogy a napi témáról beszélgessünk részletesen, elmondjuk, mit gondolunk a reformáció alappilléreiről. Meglepő és örömteli tapasztalat volt, hogy amikor a négy „solát” végigbeszélgettük kiscsoportban, akkor katolikus testvéreink nem idegenkedtek ettől, sőt kiderült, hogy mindezt magukénak vallják.

Közös utunk csúcspontja a kiengesztelődés napja volt. Ezen a napon a bakonybéli bencések vesperásán vettünk részt, utána pedig a közeli Borostyán kúthoz sétáltunk ki. Itt közös bűnbánatot tartottunk. Megéltük, hogy az Istentől elszakított életünk töredékes, nem vagyunk egységben Istennel, önmagunkkal, egymással és a teremtett világgal. Ez a töredékesség, az egység hiánya jelenik meg a felekezetek közt is. Az elmúlt évszázadokban sok bűnt követtünk el egymás ellen, amikért kölcsönösen bocsánatot kell kérnünk.

A bűnbocsánat hirdetése után a Krisztusban megélt egységünket ünnepeltük. Nem lehetünk úrvacsora-közösségben, de a keresztség által egyek vagyunk. Krisztus mindannyiunkért meghalt, vérét ontotta. Az Apostoli Hitvallás elmondása szépen kifejezte ezt az egységet. A Hitvallás után, német evangélikus liturgia szerint, a zarándokok egyenként a három felekezet lelkészeihez járultak. A lelkészek közösen megáldották a zarándokokat, így emlékeztetve, ünnepelve közös keresztségünket. Semmihez sem fogható lelki élmény volt az áldást megkapni és közben hallani Isten bátorító szavát: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!”

A záró, csütörtöki napon református istentiszteleten vettünk részt a pápai református templomban. Tóth András, a Pápai Református Egyházmegye esperese hirdette az Igét. Miközben az utolsó nap témájáról beszélt (solus Christus), átgondolhattuk azt, amit az előző napokban is többször: ha Jézus Krisztus áll életünk középpontjában, akkor tudunk igazán közeledni egymáshoz és egyek lenni.

Közös élményünk volt, hogy nem a felekezeti különbségekre koncentráltunk, nem formálisan voltunk egy közösség, hanem öt napon keresztül együtt mentünk az úton, együtt szenvedtünk a hőségtől, a vízhólyagoktól, és közben sokat beszélgettünk. Az együtt zarándoklás, közösség a szenvedésben, közös lemondás a hétköznapi komfortról igazi közösséggé kovácsolt minket. Megismertük a másikat és rádöbbentünk, nemcsak külön, a saját felekezetünkön belül tudjuk megélni Istennel való kapcsolatunkat, hanem együtt, közösen, több felekezetből. Mindannyian Krisztusban hívő emberek vagyunk, akik a maguk csetlő-botló módján követik Megváltójukat.

Visszhang

A szervezés ideje alatt több lelkész és pap megfogalmazta aggodalmát és kemény kritikáját a zarándoklattal kapcsolatban. Minek ez?! Semmi értelme! Protestánsok, ne akarjunk már katolikusok lenni! Katolikusok, ne közeledjünk a protestánsokhoz! Ne adjuk fel saját identitásunkat! Mindezek az észrevételek sokszor tudatlanságból, rosszindulatból, rosszul értelmezett felekezeti identitásból fakadnak. A zarándoklatnak nem volt célja, hogy bárkit is saját felekezeti hovatartozásában megingasson. Sőt, a másik megismerésével saját hovatartozásomat is tisztábban látom és élem meg.

A zarándoklat előtti hónapokban felkerestük püspökeinket. Szemerei János, a Nyugati Evangélikus Egyházkerület püspöke, Várszegi Asztrik, a Pannonhalmi Bencés Főapátság főapátja és püspök, Steinbach József, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke elvben és anyagilag is támogatta a zarándoklatot. Püspökeink támogatása megerősített minket abban, hogy nem ördögtől való, ha a keresztyének egymás felé közelednek. Jézus főpapi imájában ezért a közeledésért, egységért imádkozik és erre kér bennünket. Fontos, hogy ezen a járatlan ösvényen, ami még nincs kitaposva, további lépéseket tegyünk a jövőben. Nem tudjuk, jövőre lesz-e, szervezünk-e ökumenikus zarándoklatot. Egy biztos, Isten kegyelméből megélhettük Krisztusban való egységünket, aminek a lángját ki-ki a maga gyülekezetébe, közösségébe elvitte. Mindezért Istennek legyen hála! Soli Deo Gloria!