A legtöbb erdélyi református gyülekezetre még jellemző, hogy az úrvacsorás alkalmat bűnbánati istentiszteletek előzik meg. A magyarországi reformátusok evangelizációt vagy előkészítő áhítatokat hirdetnek az ünnepek előtt.
Az elnevezések változásán gondolkodva kérdeztem egy magyarországi és egy határon túli gyülekezetvezetőt saját közösségi gyakorlatukról. Abban egyek, hogy mindketten nagyon fontosnak tartják a bűnbánati előkészítőt és mindketten látják a saját életükre és a gyülekezet egészére vonatkozó hasznát. 

A Rákospalota-Óvárosi Református Egyházközségben a szokásos úrvacsorás ünnepeket megelőző alkalmakat még bűnbánati alkalomnak hívják. Az elnevezés megmaradásának okáról kérdeztem Hekli Katalin lelkipásztort.

„Falusi gyülekezetben nevelkedtem, ahol mindig egyhetes bűnbánati sorozat előzte meg az úrvacsorát, ezt a gyakorlatot hozom hagyományként a gyermek- és ifjúkoromból.
Jelenlegi szolgálati helyemen ugyanez volt a szokás, tehát nemcsak ezt hoztam, de ebbe is érkeztem. Persze, megtörténhet, hogy egy forma kiüresedik, de nálunk nem így alakult, ma is harminc és ötven közötti létszámban vagyunk együtt ezeken az estéken. Egyértelműen azt tudtam mondani a gyülekezeti közösséggel együtt, hogy a bűnbánati előkészítőkre a régi formában van szükség ma is.

Sokszor hangoztatott mondat, hogy nem a cél a fontos, hanem a megtett út. A pásztorok, a napkeleti bölcsek sem beestek az Úr Jézus elé, hosszú volt számukra a Hozzá vezető út.

Az úrvacsoráig is el kell jutni, valahogy meg kell érkezni az Úr asztalához – számunkra a gyülekezetben nagyon felértékelődött, amit az odáig vezető úton estéről estére elvégez bennünk Isten.

Gyakran idézzük Jézus hívó szavát Máté evangéliumából: kövess engem! Ezt azonban megelőzi  az önmegtagadásra és a kereszthordozásra hívó szó. Egyik sem olcsó ügy, ahogy az odaszánt idő vagy az áron megvett alkalom sem az.

Bátorság kell ahhoz is, hogy bele merjek nézni az Ige tükrébe és észrevegyem a torzulásokat önmagamon. Nem könnyű a bűnbánat lelki útját bejárni, hogy az úrvacsorai közösség a bűnbocsánat kegyelmének drága megtapasztalása és megélése legyen, és tényleg átjárhasson a szabadulás öröme.

Karácsony hetében mindenki gyúrja a mézeskalácstésztát teljes erővel. Ott is elég fontos, hogy milyen hozzávalókat teszünk bele.
Egy ünnephez, legyen az jelen esetben a karácsony, elengedhetetlen az Ige, az ima, a testvéri közösség, a bűnbánat, és hogy legyen lehetőségünk megállni a rohanásban.

Ezek az esték azt tudják összeérlelni, amire odaszántuk magunkat, amire megadtuk a lehetőséget, hogy összegyúrja bennünk Isten.

Így mint a kisült mézeskalács, mi Krisztus jó illata lehetünk, ahogy Pál apostolnak a Korinthusiakhoz írt második levelében olvassuk, és így tudunk megérkezni az ünnep valóságába.

Mi a titka annak, hogy ez az alkalom fontos a mi gyülekezetünkben? A Lélek munkája, ha az emberek éhesek az Igére. Nagyon örülök, hogy a reformátusság az Élő Ige évére készül; talán ebben is tetten érhető, hogy nem igényeket kiszolgáló egyházként szeretnénk magunkat definiálni.

Ami megtart és az örökkévalóságra visz, az az Ige.

Nekem lelkipásztorként az a lehetőségem, hogy megismertessem és megszerettessem a kijelentés szavát, de a bűnbánati úton elindulni a gyülekezetből kinek-kinek egyedül kell.”

Lovas András egyházkerületi missziói referens gondolatai az igaz bűnbánatról
Szerintem az igaz bűnbánat nem emberi erőfeszítés, nem is önmarcangolás, hanem akkor születik, amikor a Szentlélek meggyőz a bűnről, ahogy Jézus mondja János evangéliumában.
Ezért fontos elválasztani a fogalmat a hamis bűntudattól, ami árnyékként borítja be és megfojtja az embert.
Amikor a Szentlélek mutat rá valamire egészen világosan az életünkben, akkor azt értjük meg, hogy valami az életünkben távol van Isten eredeti szándékától, célt tévesztett, nem illeszkedik az Ő rendjéhez.
Ez a felismerés bár lehet éles és nagyon fájdalmas, de nem tart lent a sárban. Egy ideig tarthat kínban persze és változó, hogy meddig, de az igaz bűnbánat a Lélek által mindig oda fog vezetni, hogy felragyog Krisztus, felragyog a kegyelem, és a gyötrődő megérti, hogy van bocsánat.
Ha nem születik meg a bűnbocsánat tapasztalata, akkor azt az érzéscsomagot evangéliumi értelemben nem nevezném igaz bűnbánatnak.

A Szentlélek sokféle módon meg tud győzni. Születhet ez dedikáltan bűnbánati időszakban, de azon kívül is, amikor tudatosan azzal a céllal állunk meg Isten előtt imádságban vagy a Szentírást forgatva, hogy Uram, vizsgálj meg engem, és nézd meg, hogy nem járok-e téves úton. 
A legtöbb hívő ember tudja, hogy hol vannak a visszatérő, bűnös mintázatai az életének, és az is fontos számára, hogy ezekre időről időre ránézzen.
Ezt a lelki metódust nevezhetjük a bűn megöldöklésének, ami különbözik a bűnbánattól vagy az állandósult bűntudattól.
A bűnbánatban felismerem az addig nem tudatosodott hibás működésemet, bocsánatot kérek és elfordulok tőle.
A bűn megöldöklése ebben az értelemben viszont az, hogy tudom, hogy hol van az a terület az életemben, ahol hajlamos vagyok újra és újra valamilyen bálványimádásra. Azt a területet vagy problémát rendszeresen előveszem, és akár naponta hordozom Isten előtt tudatosan, imádságban. Ilyenkor bátran megkérdezem  magamtól, hogy hol volt ebben a napban, amikor a régi bűnös mintázat irányított, az mozdult bennem?
Ez nem a hívő perfekcionizmus kiteljesedése, mert az ugyanúgy hamis „bűnbánat-illúziót” szül, mint az önmagunk ostorozása, vagy az önmagunkról való lemondás a visszatérő probléma kapcsán, mondván: én már úgysem fogok megváltozni. Az igaz bűnbánat Krisztusból indul és őhozzá tér vissza, Őrá tekint.
A lényeges különbségtétel ebben áll: amit érzek, az hova, kihez visz? Ami nem mozdít Krisztus felé, az biztosan nem egészséges bűnbánat.

Luther Márton kilencvenöt tétele éppen azzal kezdődik, hogy a keresztyén ember élete szüntelen bűnbánat kellene, hogy legyen – emlékeztet Mike Pál magyarkéci lelkipásztor.

Igaza volt Luthernek? Tényleg ezt akarta Jézus? A „bűnbánati alkalmak” elnevezés megritkulásának a hátterében akkor vajon a kulturális környezet változása vagy a felgyorsult világ diktálta elvárások kibírhatatlan terhe miatti zsigeri ellenállás van?
A megfogalmazás fontosságát az erdélyi lelkész szavain könnyen tetten érhetjük. Bűnbánati alkalmon is nagy szeretettel szólítja meg az egybegyűlteket.
Azt mondja nekik: Kedveseim.

„Azért szólítom a gyülekezetet úgy: Kedveseim, hogy mélyebben kapcsolódjunk egymáshoz, és azt érezze a közösség, hogy nagyon fontosak a számomra, sosem azért állok a szószékre, hogy megterheljem őket.
Szerintem ezért is nagyszerű dolog a palást, mert elfedi az embert:  jelez nekem is és jelzi a gyülekezetnek is, hogy Isten szócsöveként vagyok jelen. Egyedül az Ő szavát érdemes meghallani – nem a lelkészét.

Jó, ha bensőséges a kapcsolat lelkész és a gyülekezet között, mert Isten Igéje tele van nehéz dolgokkal. Az elmúlt vasárnapokon Malakiás könyvéből prédikáltam, ez önmagában is elég súlyos lenne – ha nem úgy kezdődne ez a könyv is, ami minden igehirdetésemnek az alapja, hogy Isten végtelenül szeret.
Sok arca van a mi Istenünknek, van igazságossága, büntető jelenléte az életünkben, mégis Ő a szeretetében a legnagyobb. Fontos, hogy ezt a szeretetet ne szirupos egyoldalúsággal tálaljuk, hanem helyreállító szeretetként láttassuk, ami nem úgy nyilvánul meg időnként, ahogy szeretnénk, de mindig úgy, ahogy arra szükség van. Az igazi, egészséges bűnbánatot ez a szeretet ösztönzi.

Ezzel kapcsolatban két végletet látok: valaki vagy iszonyodik már a bűnbánat szavától is a mardosó bűntudata miatt, és van, aki számára azért nem jelent semmit a bűnbánat, mert azt gondolja, hogy nincs mit megbánnia, hiszen jó és erkölcsös ember.
Ez utóbbi éppoly káros, mint az előbbi, mert moralizál a bűnnel abban a tévhitben, hogy az kizárólag csak egy konkrét erkölcsi ballépés. Holott a ballépés már egy következmény, a kapcsolati törésnek, a hűtlenségnek a morális következménye.

Pedig a bűn viszonyfogalom. Kapcsolati fogalom, ami azt jelenti, hogy elszakadtam a Teremtőtől.

A fojtogató bűntudat messze űz tőle és Istent igazoltató hatalmasságnak láttatja.
A bűnbánat ezzel szemben az a felismerés, hogy a moslékkal szeretnék jóllakni, miközben van egy ház, ami az Apukámé, és ahol engem a gazdagon terített asztalhoz ültetnének, ha hazamennék.

A bűnbánatot ezért nem lehet megúszni érzelmek, sírás és megszégyenülés nélkül, de fantasztikus dolog, hogy úgy jöhetek Istenhez a szégyenemmel, hogy tudom, hogy van bocsánat.

Éppen akkor a legfontosabb az úrvacsora, ha valaki bűnben ragadt, hogy érkezzen meg Krisztus jelenlétébe és vegye észre ebben a jelenlétben az Isten kegyelmét és helyreállító szeretetét.

Gondoljuk végig az úrvacsorai ágenda szövegét, hogy mit jelent! Nagyon sokat kellene beszélnünk az embereknek arról, hogy mi a méltatlanság, és ki az egyedül méltó valójában. 

Meg kellene gyógyítani az emberek szívét, hogy bátran jöjjenek Krisztushoz. Szerintem ez lenne a bűnbánati alkalmak rendeltetése, hogy ez a folyamat megtörténjen.

Nagyon szeretem a bűnbánati alkalmakat, mert nekem is óriási szükségem van a tisztulásra, rettenetesen tudnak kísérteni az életem árnyai, de ahogy öregszem, egyre világosabban értem az evangélium lényegét, s talán már jobban is tudok róla beszélni.

Jobban értem azokat a küzdelmeket, amelyekbe emberek be vannak szorulva.
Nagyon nehéz a kegyelmet elfogadni, mert ezzel együtt azt is el kell fogadni, hogy tényleg nem vagyunk elég jók.

De az az Isten üzenete, hogy ennek ellenére értékesek vagyunk. – De mi van akkor, ha ebben nincs, aki megerősít, ha valaki azt éli meg, hogy senki sem elégedett vele; hogyan hallja meg az evangéliumot, amikor azt „csak” az Isten mondja, akit nem lát?!

Ennek is a kegyelem a kulcsa. Ezért hívom a gyülekezetet, hogy legyenek jelen a bűnbánati alkalmakon. Nem csak azért, mert mindannyiunknak szükségünk van arra, hogy kitegyük magunkat az Igének, mert azt a kényelem strukturálta spirituális piacon otthonról is megtehetjük. De otthonról egyetlen gyülekezeti tag sem tudja megtapasztalni Isten szeretetét sem a lelkészének, sem a gyülekezeti testvéreinek viszonyulásában.  

Tudunk-e helyreállító emberek lenni? Tudunk-e bátorító emberek lenni? Tudunk-e megbocsátó emberek lenni?
A kulcsok hatalma az egyetemes papság privilégiuma, tehát az enyém meg a tiéd.

A megrekedésünk gyülekezeti szinten is sokszor amiatt van, hogy belül, a szívünk mélyén azt mondjuk: bocsásson meg Neked az Isten, de én nem fogok.

Addig a gyülekezeti klíma nem tud megváltozni, amíg mi magunk nem tudunk helyreállítók lenni. A gyülekezeteinkben tovább kell tudnunk adni azt, amit válaszul a bűnbánatra a bűnbocsánatban kapunk Jézustól, akinek ennyi az üzenete:

akarom a kapcsolatot veled.”
 

Illusztráció: Füle Tamás, Szentiványi-Hayde Nóra
Mike Pál portré: Czirják Márton/ Family magazin