A bűnt legyőzni? Illúzió. Önámítás. Jobb tisztázni a legelején, hogy ez nem fog menni. Volt rá pár ezer évünk, vannak spirituális tapasztalataink, mégse tudjuk a bűnt legyőzni, elhagyni. Jóakaratú, jámbor, önzetlen és közjóért áldozatot hozó emberek vannak sokan, de vallási szempontból nincs ,,egy se, aki jót tenne.” Ez azért van így, mert a bibliai szövegek szerint a bűn nemcsak pontszerű morális esetek sokasága, hanem egy nagy ,,létrendbe vágott seb” sokféle megjelenése, metafizikai és egyben fizikai degradáció a világban. Egyszerűen fogalmazva: a bűn nemcsak egy önzésből, reménytelenségből kiinduló tett vagy gondolat lehet, hanem az ősbűn miatt akár egy genetikailag meghatározott betegség, pl. epilepszia vagy Down-szindróma okozója is.

Jézus a vakon született embert megvédi attól, hogy egy bűne miatt lenne vak, de utal arra hogy ,,A BŰN” miatt lett vak. Azt mondja az Úr, hogy Isten dicsősége nyilvánul meg a gyógyulásban. Tehát a vakság nem az Isten akarata. Sem más betegség. Az élet és a bővölködés az ő terve. A vakság, a genetikailag meghatározott betegségek mind az ősbűn miatt jelentek meg: ,,a föld tövist és bogáncsot fog teremni.” Ez a természet leromlásának képe. A bűn tehát a gondolat, szó, tett, mulasztás mellett megjelenik a háborúban, a százezreket elpusztító áradásban, a halált hozó természeti csapásokban, születési rendellenességekben is, morális jelleg nélkül. Egyszerűen degradálódik a világ. Az élet is. A bűn zsoldja lesz a halál. Nem tudjuk legyőzni. Jézus győzte le azt. Ez a bűnről az ,,elméleti” teológiánk. A tehetetlenség vagy a másik oldalról nézve: kegyelemre szorultság. Az élet ajándék, kegyelem. Nem teremtjük, hanem kapjuk. 

A ,,lelkiségi” teológiánk teljesen mást mond, pedig ráépül az előzőre. A lelkiségi mozgalmak, benne a saját lelkiéletünk is sokat foglalkozik a bűn elkerülésével és legyőzésével. Ezek szerint van esélyünk a bűnnel szemben? ,,Isteni természet részesei lettünk.” Istenben élünk és Ő bennünk. Hadd mondjak erre egy egyszerű, de szép példát, aminek fültanúja voltam:

,,Ültem a kocsiban, megint dugó volt az Éles saroknál. Jött egy szirénázó mentő. Máskor ilyen esetben arra gondoltam, hogy bevágok a mentő mögé és a nyomába eredve tudok előre menni a sort megelőzve a lámpáig. Most is erre számítottam, de amikor jött a mentő, meghallottam a saját hangomat, ahogy ezt mondom a kocsiban: ,,Add Uram, hogy időben odaérjen!” Ez Isten volt, nem én… de… én voltam… csak már nem én…. Most pedig eljöttem a templomba, hogy újrakezdjem az életet. Isten volt a kocsiban, sőt, bennem van.” 

A bennünk élő Isten és az Istenben élő énünk az, amiről Péter levele így ír:,,isteni természet”, ami már részünk is lett. Ez már képes legyőzni a bűnt! Képes nemet mondani a rosszra, és igent mondani a jóra. Legalábbis a vágy szintjén.

,,Lemondtam a kóborlásról.
Legelőször most szeretek,
búcsúzva duhajkodástól.

Kívántam a bort, a leányt
s mi voltam? Elgazosult kert.
De most az ivást-mulatást megutáltam:
rontja az embert.” 

Nagy erőfeszítések és tapasztalatok sora jellemzi a bűn elleni belső harcunkat. Assissi Ferenc mondja a saját bűnös természetéről, hogy olyan az mint egy szamár, ami végig vele marad az úton. Sziluán atyától jegyzik fel az athoszi kolostorban, hogy tizenöt év kemény munka és imádság kell ahhoz, hogy az emberben elkezdjen élni az alázat. Avilai Teréz a tökéletesség útját szinte könnyel és vérrel írta, annyi nehézséggel találkozott a kolostorban. Rengeteg belső harc, munka, összeszedettség az egyik oldalon, és a tehetetlenség érzése a másik oldalon. Ilyen feszültségben telik a bűnös és egyben bűntelen ember élete. Egyszerre bűntelen és tiszta, és egyszerre bűnös. Simul iustus et peccator. 

Az ,,elméleti” és ,,lelkiségi” teológiánk közti feszültséget fel lehet oldani. Elég egyszerűen. Luther miután megtért, a jó életet már nem valamiért, hanem valamiből élte! Erőlködés helyett lendülettel. A félelmet felváltotta a vágy. Az lett a hajtóerő. A jó élet vágya a kegyelem iránti lelkesedésből és hálából születik. A lelki élet nagy paradoxonja az, hogy egyszerre vagyunk szentek és bűnösök. Derű, hála, közben néha egy kis bánat, vagy nagy és mély bánat, de vele együtt mégis sok könnyedség és remény. Semmit sem tehetsz a bűntelenségedért, a tisztaságot kapod, nem műveled. Ez a kegyelem. Ez letaglózza a büszkeséget, és  felszabadítja az ,,új embert”, aki igazságban és szentségben született meg Istentől, és nem testből és vérből. 

A bűn elleni harcunk sikere, esélye tehát a vágy. Ha a bűn egy sáros erdő, akkor senki se tud száraz lábbal átérni rajta. Mind sárosak leszünk. Elesünk, elcsúszunk, talán térdig vagy nyakig is sárosak leszünk. De igyekszünk kikecmeregni belőle. Vágyunk nem elesni. A gyermek örömmel ugrál a sárban. A felnőtt kerüli, mert nem akar sáros lenni, és mert tudja, mivel jár tisztára mosni, ami besározódott. Ha a bűn olyan, mint a sár, akkor bizony beszennyez téged, engem is. Mindenkit. De hívőként már ,,csak beleesünk.” Ez más, mint örömmel hemperegni benne. Persze morálisan szinte azonos a kettő: nyakig sáros vagy. A kezed, az elméd, a szavad, bármi lehet tisztátalan. De mégis más vagy. Mert vágyódsz a tisztaságra. A bűn már csak ,,fájdalomcsillapítóként”, gyenge és pillanatnyi ,,önjutalmazásként”, esetleg kontrollvesztésként jelenik meg az életedben, és már nem meghatározó erőként. 

,,Frontkatona” vagyok, lelkipásztor. Születés, halál, öröm és szenvedés vesz körbe. Házasságtörés, pornó, alkohol, játékfüggés, indulat, abúzus, lopás, gyilkosság, mind itt vannak a békés gyülekezeti látszat mögött. Az élet és a nyomorúság nem kerül el minket sem. Ami a világban van, az a gyülekezetben is ott van. És mindezek tudatában állítom, hogy a bűn akkor is vesztes a hívő ember életében! Még akkor is, ha halálát okozza. Egy kékkeresztes csoporttag, amikor visszaesik, és kocsmázik, utána pedig részeg bambán tolja át a biciklit a vasúti átjáróban és elüti a vonat, vagy amikor egy másik gyülekezeti tag öngyilkos lesz, akkor sem a bűn győz. A bűn már nem vágyuk, hanem terhük. A bűn megesik, ránk esik, bele esünk, mert erős, nehéz, sunyi, és az a szegény kis új ember még gyenge, de ez az új ember mégis felfelé néz, mert Istenre vágyik. A kegyelmes és szerető Istenre vágyik. Aki visszaadta az életet neki. Ez az Isten szelíd győzelme bennünk. Ez győzi le a bűnt. Hogyan? 

Ahogy az Isten akarja. Bárhogy. Azért ajánlok egy ,,kis lelkigyakorlatot”, ami a reformátusoknak kissé ismeretlen, viszont van annyira jó, hogy érdemes átvenni, integrálni a református kegyességbe. Ez az ún. examen. Ez általában egy négy lépésből álló, napot lezáró, utolsó ima.
* Első lépése a hálaadás. Megköszönhetek pl. egy kicsi és egy nagy ajándékot, amit aznap észrevettem.
* A második lépése ennek az imának egy kérés: kérem, Isten ,,szemüvegét”, hadd lássam a mai napot az ő szemszögéből is!
* A harmadik lépés az imában a visszatekintés az elmúlt nap találkozásaira, beszélgetéseire, történéseire, vágyaira. Mi vezetett napközben, hova jutottam estére? Ez a visszatekintés bizony nem egyszer bűnbánatra is vezet.
* Az ima negyedik lépése az előretekintés: mi az, ami kovászként akarja kifejteni hatását holnap? Mire készüljek fel holnap? Hol lesz szükségem Isten társaságára, segítségére?

Ez az ,,examenima”, azért lehet erős eszköz a bűn elleni harcban, mert konkrét eseményekhez kapcsolódik. Nem tud a bűn elrejtőzni, mint valami általános gyengeség, esendőség, hanem lelepleződik, mint ismétlődő lustaság, önzés. Az ismétlődés mintázata segít minket a lelki felkészülésben, a lelki ,,harcba” felvértezve indulhatunk másnap. Holnap. 

Balogh Tamás 
A szerző gödöllői református lelkész.