Úgyis mindjárt advent. Ha ennek alkalmából legalább egy gyertyát meggyújtunk, azaz a saját életbizalmunkat izzásba hozzuk, akkor az élet bölcs szövedékessége révén, amelyben össze vagyunk kapcsolva, egyszerre sok-sok más mécs is meg fog gyúlni. Akkor majd elég világos lesz ahhoz, hogy megvilágítsa az éjszakát.

A mai reggelen a világ számos pontján hosszú tömött sorokban fogják megrohamozni a boltokat pánikoló emberek. Elképzelem a tülekedést, és a lökdösődést, melyekről olyan szívesen közvetít videókat és szenzációval kecsegtető híreket a világsajtó. Fekete Péntek, a nagy kiárusítás, amikor úgy tűnik, hogy szinte minden ingyen van, sőt, a legjobb termékeket potom pénzekért vágják hozzánk a nagy kereskedelmi láncok.

Az ígéret nem kevesebb, mint a beteljesülés, hogy végre megcsináljuk életünk nagy üzletét. Végre lesz valamink, birtokába jutunk valami nagyon értékesnek, amely normál körülmények között igen drága és nehezen elérhető számunkra. Talán izgalmas incselkedés ez azzal a gondolattal, hogy „mindez nem lehetne az enyém”, és most mégis valóra válik a hihetetlen. Itt tarthatom a kezemben.

Élénk kíváncsisággal, némelyek felháborodással, mások megint tagadó vagy mélyen elítélő fejcsóválással nyugtázzák az „ők, azok, ott” tébolyultnak ható viselkedését. Gondolatára bennem is előmerészkedik egyfajta ámulattal vegyes iszonyat, valami megnevezhetlen émelygés. Könnyű és kényelmes lenne mindezt azzal elintézni, hogy a világ bizonyos részein, vagy emberek bizonyos csoportjai vesznek csak részt benne.

Nézzünk túl egy kicsit a boltokon, az előttük kígyózó sorokon, és a mindig .99-re vagy .999-re végződő árcédulákon. Van-e bátorságunk az „ők, azok, ott” tömegeiben meglátni a saját arcunkat, mintha mi is ott állnánk közöttük egy hosszú szürke szövetkabátban? Vajon meg tudjuk-e közelíteni a kérdést innen, hogy „én, én magam is”?

Azt sejtem ugyanis, hogy a Fekete Péntek már csak a sokadik eleme egy hosszú folyamatnak. Azzal, hogy morális szinten próbálunk közelíteni a nagy ünnepi boltőrületek és kiárusítások kérdéséhez, és olyan ítéleteket röptetünk a levegőben, hogy ez „felháborító” vagy „szégyenletes”, és hogy „milyenek az emberek” – még mindig csak az egész problémakör felületén vakarózunk. Engedjük meg, hogy az egész kérdés mélyebben megérintsen bennünket.

A sor elején, az egész jelenség gyökerében ugyanis egy egészen megejtő és részvétet idéző, minden embert egyformán érintő létélmény áll: hogy hiányzik valami. Ez annak a fájdalomnak és szenvedésnek a tapasztalása, amely így szól: valamire szükségem van és nem kapom meg, az nem lehet az enyém. Valami nincs.   

Ugyanis mindnyájan találkozunk a hiánnyal, annak a mélységes szorongást keltő érzetével. Azzal a fenyegetőnek tetsző sejtéssel, hogy valami nincs rendben. Nem működik, nem így gondoltam, nem lehetséges, nem adatik meg, és persze az örökbecsű egysoros, hogy „anyám, én nem ezt a lovat akartam.” Figyeljük meg, hogy mindegyik mondat leginkább azzal kezdődik, hogy nem.

Megfigyeltük-e már, hogy a saját beszédünkben, társalgásainkban vagy levelezéseinkben, amikor önmagunkról vagy a velünk megesett élményekről beszélünk – mennyi és mennyi helyen kezdjük úgy a mondatainkat, hogy NEM? Számos alkalommal innen, a „nem” teréből indítjuk a gondolatainkat és a mondatainkat. Erre a három betűből álló szóra fűzzük fel aztán az életünket. Nem tudom, hogy Te mennyi ideje élsz már… A magam részéről csak annyit mondhatok, hogy több mint két évtizedet adtam oda ennek a három betűnek, hogy nem. Azért ez nagy idő.  

Egészen részvétkeltő így szemlélnünk azt a sok-sok fáradozást és mozgolódást, amellyel mindannyian – kivétel nélkül – a hiány érzetét próbáljuk orvosolni. Keressük rá a megoldásokat. Ma már tudjuk, hogy a függőségekre és a szenvedélybetegségekre reálisabb úgy tekintetnünk, hogy azok a mi megoldási kísérleteink a mélyen húzódó sebzettségeinkre. Mintha eltévedtünk volna egy sötét erdőben, és bármely irányban ha fény látunk felcsillani, elindulunk. Abban a reményben, hogy hátha ez a kivezető út, hátha így már kijutunk onnan.

Ezek a megoldási kísérletek rendkívül változatosak és gazdag formavilággal rendelkeznek; a belső céljuk azonban egységes. Csemegézünk, vásárolunk, messzi országba jegyet foglalunk, kellemes zenét teszünk fel, vagy hirtelen támadt megosztási kényszerünktől vezérelve posztolunk a közösségi médiában, esetleg hosszabb csevegésbe kezdünk egy kedves ismerősünkkel telefonon. A cél: ne legyen fájdalom. Tűnjön el. Szűnjön meg.

Célunk pedig az, hogy ne kelljen érezni azt, hogy valami nincs rendben. Azt, hogy valami elromlott. Nem úgy alakult. Hogy megtörtént..., hogy ilyen történt, és egyáltalán hogyan történetett ilyen? Vagy éppen azzal viaskodunk, hogy valami nem történt meg, pedig mi annyira reméltük, annyira bíztunk benne. Például úgy szerettük volna, ha ez lesz a kapcsolat, amely majd kibírja, amely mindent megad, amelyet egy társtól, a Másikban kerestem. Vagy nagyon szerettük volna, ha ez a találkozó egy számunkra fontos személlyel másképpen történt volna, ha túltettük volna már magunkat a régi konfliktusokon, és nem keserűségben váltunk volna el. Milyen jó lett volna, ha az idei karácsonyt már másképpen tölthettük volna. És egy sor más ilyen dolog.

Most persze csak ötleteltem. A kérdés hozzád az: hol érzel fájdalmat? Mi az, amit mindenáron szeretnél elnémítani? Mi az, ami elől nagyon szeretnél elmenekülni? Mi az, amit végtelen számú módon igyekeztél eltüntetni, és ennek ellenére ugyanúgy elevenen ott van benned? Milyen nyaralás, milyen munkahely, milyen tudományos fokozat, milyen hobbi, milyen Szerelmes vagy milyen baráti összejövetel, koncert vagy fogyasztási cikk ígérte azt, hogy utána elmúlik a fájdalom, a kiábrándultság és a csalódás? Mi mindent teszel meg azért, hogy ne érezd a hiányt?  

Amint azt fentebb is írtam, talán a keresgéléseink mögött a nagy ígéretet véljük újra és újra megtalálni, amely nem kevesebb, mint a beteljesülés. Az, hogy végre megcsináljuk életünk nagy üzletét. Végre lesz valamink, birtokába jutunk valami nagyon értékesnek, ami normál körülmények között igen drága és nehezen elérhető számunkra.

A cikk címe egyben meghívás is a cikk fő gondolatához, amely lényegében az én üzenetem szívét képezi. Ez pedig a következő. Valóban itt van nálunk valami elképesztően értékes dolog. Igen, szédítő belegondolni, hogy ez a miénk lehet. Valóban drága és becses. Ez pedig az életünk. Itt van nálunk az ajándék: mi magunk.

A hála számomra nagyon különleges dolog. Egy évvel ezelőtt több cikkben próbáltam gondolkodni róla, hogy miképpen hatott az életemre a hála. Amint végigtekintem az életemen, és most szemlehúnyva, írás közben bejárom és meglátogatom annak tájait, hálát érzek a legnehezebb élethelyzetekért. Akkor annyira szétesett és részeire gurult minden, hogy ott álltam lelkileg a lehető legelveszettebb helyzetben. Őszintén ott áltam a kérdés gyújtópontjában: abban az izzó feszültségben, amikor úgy tűnt, mindent elvesztettem, és ami még maradt, azt meg elvették.

Örömmel mondhatom, hogy az őszinte kérdéseket az élet megjutalmazza. Feltettem hát a kérdést, mert nagyon tudni szerettem volna: mi maradt nekem most már? Így kell hát élni? És a válasz, az én legnagyobb meglepetésemre, nagyon hamar megérkezett. Az maradt nekem, ami mindig is az enyém volt, ami elvehetetlen és elidegeníthetetlen birtokom. A döntés, hogy a jelen dimenziójában, a Kegyelem forrpontjában igyekezzek állni. Ezt megválaszthatom. Eldönthetem, hogy együttműködöm ezzel a Kegyelemmel. És ehhez elég figyelni. Még csak jól érezni sem kell magunkat hozzá. Sírva is működik. Csak tartsd nyitva a szemed.

Ez a Kegyelem pedig meg fogja mutatni, körbe fog Téged vezetni az elégedettség terében. Sorra megvilágítja majd áldottságod és lehetőségeid területeit. Mindazt, ami van, és ezen felül mindazt a jót, ami megtörténhet. Fény esik a rengeteg lehetőségre, a tehetségeidre, a csak Rád jellemző oly gyönyörű egyedi vonásokra. Megláthatod majd mindazt az együttműködést, mellyel hordoz Téged az életben az Isten.  

Ennek a megtapasztalása adja az én egyedüli biztonságom és ez egyben a leghatásosabb fájdalomcsillapító eljárás, amely megtalálható és elérhető a piacon. Ez az a dinamikus és szerves tudás, hogy a Kegyelem mindig megérkezik. A Kegyelem tere a mi nyugvópontunk, bármi történik is kívül, a világban. Annak a bizalma, hogy kezdhetem úgy a mondataimat, hogy „igen”, és hogy egészében véve elfogadom az életet. Még ha nem értem is.  

Ez elég józan tudás, amely nagyon erős belső szilárdságot ad. Más megtapasztalásban gyökerezik. Belenyújtózik egy higgadt és reális talajba. Aki itt ereszt gyökeret, annak ez ezentúl a pszichológia és a médiakommunikációs szakemberek legimpozánsabb ígéretei, brossúrák, villódzó digitális anyagok, nagyvárosi fényplakátok nyüzsgése között is az immunitását erősíti, és meg tudja őrizni magát.

Nem mintha mindig sikerülne. Jelen cikk ötlete is abból a sóvárgásból született, hogy nagyon szeretném ezt minél többször megélni. Ezért látogatok vissza ahhoz a néhány élményemhez, amikor ezt megtapasztaltam. Mert tudom, hogy ez volt a legszabadabb befogadása és vállalása az életemnek. Befogadása a pillanat folyton megújuló és friss gondoskodásának.

Szabó Dóra