LélekNyomok címmel nyílt fotókiállítás a taliándörögdi református templomban a Művészetek völgye fesztiválon. „Firkák a hátsó padokon, karzatfeljárókon, az énekmutató táblák belső deszkáján… A presbitereket többnyire zavarja, a harangozó néni perel miatta, ha a templomot felújítják, elsők közt tüntetik el ezeket az Isten házán éktelenkedő ’szeplőket’, és megmaradnak ott, ahol nem bántják senki szemét. Igaz, már senki nincs, akinek a szeme elé kerülhetnének, hiszen a legények régen nem járnak templomba, az orgona helyett szintetizátor szól, és a harangot is villanymotor húzza. Nevek, évszámok, események, ceruzával írt vagy bicskával vésett nyomai ötven, száz vagy még több évre visszamenően. De mit jelent ez, az egyháztörténet vagy a közösségi emlékezet témájával foglalkozó kutatók számára szinte láthatatlan forrásanyag? Hogyan kötődik a közösségi emlékezethez? Mit mond a transzcendens mutatkozásáról – ha mond egyáltalán valamit?” – vetette fel Nagy Károly Zsolt fotográfus, református teológus, kulturális antropológus, kommunikációkutató, aki az alsóvadászi református templomban készült, fekete-fehér képeit hozta el a LéleKzet Református udvar közönsége számára.

Mint mondta, gyakran egyszerűen az unatkozó fiatalok szórakozását, vagy legfeljebb a „nyomot hagyni” ősi ösztönének megnyilvánulásait látják legtöbben a templomi firkák mögött. „Felvetődhet ugyanakkor a kérdés, hogy miért érzi szükségét egy ember, aki egy életen át ugyanabba a templomba járt, hogy a padon tudassa azokkal, akikkel együtt oda járt, hogy itt járt? És miért fordul elő mindez jelentősen nagyobb számban református templomokban, mint egyebütt? Mit jelenthetett egy fiatalnak, aki legényként a karzatra került, hogy maga előtt látja apja nevét a pad deszkájába vésve? Mit jelentenek ezek a nevek ott, ahol már nincs gyülekezet? A jelenlét jelei, ugyanúgy, ahogy a padon hagyott olvasószemüveg vagy a megszokott helyet jelző párna, vagy a megmunkált vagy kifényesedett fa felületek?” – sorolta kérdéseit.

Az alkotó a látvány rögzítésével, összefüggések keresésével igyekszik közelebb jutni a válaszokhoz. Egykori tanítványa, Kádár Tamás György tapolcai lelkész, a taliándörögdi szórványgyülekezet lelkipásztora ugyancsak az ember templomhoz fűződő viszonyát próbálta megragadni képeivel.

„A templomtér szemlélteti Isten és ember kapcsolatát, legalábbis az ember felől nézve. A kopás, elhasználódás rejteni való, pedig generációk hitgyakorlatának nyomai fedezhetők fel benne. Ami elhasználódott, cserélnénk. Pedig Isten színe elé vágyunk mi magunk is elhasználódott, kopottas lelkünkkel” – fogalmazott.

De mi vezetett ezekhez a felismerésekhez? A fiatal lelkész érdeklődésünkre elárulta: édesapja a sátoraljaújhelyi gyülekezet lelkésze, így ő maga szinte ott nőtt fel a templomban. „Éjszaka gyakran elcsentem a templom kulcsát, és gyönyörködtem a fények játékában, ahogy a különböző dőlésszögű ablakokon át beáramló fénynyalábok keresztezték egymást. A copf stílusú építészeti elemek tapintását is érdekesnek találtam: a vaksötétben is érezni lehet a díszítőelemül szolgáló, fából faragott gyümölcsök érdességét, teltségét.”

Képeivel épp azt próbálta megragadni, hogyan használjuk a templomteret. „Nem voltak tervezettek a fotóim, de épp volt nálam valamilyen eszköz, amellyel rögzíthettem ezeket a képeket, én pedig szerettem volna megragadni a pillanatot” – magyarázta Kádár Tamás György.

A lelkész szerint az építészeti remekekhez képest az épületekben összegyülekező emberekre kevesebb figyelem hárul – azokra, akik az évszázadok során koptatták a templompadokat. A kiállítás épp egy nyugtalanító képpel kezdődik: a perspektíva alapján mintha mi, nézők egy több száz éves templom bejáratából tekintenénk kifelé, előttünk pedig egy Welcome (Isten hozott!) feliratú műanyag lábtörlő üdvözli a belépőt. Mindez egyszerre lenyűgöző és ízléstelen, ettől pedig otthonossá válik a tér. „Vajon mi szenteli meg a teret? Az építészeti érték vagy az épületek használói?” – teszi fel a kérdést a lelkipásztor.

Egyik kedvence a sárospataki gyülekezet szószéke, amelyen a gyülekezet vezérigéjének korábbi felfestése is látszik – árulja el, ahogy körbevezet a templomban. „Az újrafestéskor nem fedték el teljesen az eredeti feliratot. Így építkeztek a zsidók is: nem romboltak, hanem a már meglévő rétegre emelték fel az újat. Egy másik helyen látszik, hogy le kellene festeni a fát, de az idő erodálása is jelent valamit: az Úristen akkor is és most is jelen van az életünkben.”

Kádár Tamás György szerint ma két végletbe esünk az egyházban és a világban egyaránt: nem akarjuk meglátni a valóságot, ezért vagy idealizáljuk, vagy torzítjuk azt. Jézus azonban mindig a valóságra kérdez rá. „Ha a valóságot, a kopást, vagyis mindazt, ami a miénk, elfedjük, akkor a jelen létezésünk lehetőségétől fosztjuk meg magunkat” – összegezte.

Hasonló, rejtett összefüggéseket fedezhetünk fel a fotókhoz mellékelt zsoltárrészletek elolvasásakor mi magunk is, ha ellátogatunk a taliándörögdi református templomba e hét végéig. A megörökített pillanatok saját jelenlétünkké válnak, földi valóságunk részvéttel teli szemlélése közben ugyanis átélhetjük: az Örökkévaló itt és most lát és megerősít bennünket.

Ennek szellemében a látogatók maguk is nyomot hagyhatnak a kiállítás ideje alatt: úrvacsorai terítőt hímezhetnek, zsoltárt írhatnak, és – ezúttal legálisan – a leghátsó templompadba is belekarcolhatnak valamit. Hiszen éppen értük van mindez: Isten legnagyobb műve mi magunk vagyunk.

Képek: Füle Tamás