Úton lenni élet, megérkezni halál. Ilyen és ehhez hasonló kamaszkori bölcsességek jutnak az eszembe, miközben utazunk Olaszországba. Tenger. Templomok. Colosseum. Buongiorno. Ti amo. Napfény. Katolicizmus. Azt hiszem, ennyi csak, amit Olaszországról tudok. Meg azt, hogy úti célom ötvennégymillió hangos, barnabőrű keresztény országa. Mit tanulhatok majd ott ötvennégymillió-egyedikként? Mi fogja megszólaltatni a középkori városok utcáit? Mi csendesíti le a turistákkal zsúfolt templomok zsivaját? Honnan fogom érezni, hogy nem giccset, hanem valami igazit találok a nyári forgatagban? Gyerekként sokszor összekevertem a magyarral az olaszok lobogóját. A mondás úgy tartja, hogy azok a népek rokonságban vannak egymással, akiknek ugyanazokból a színekből áll a zászlójuk. Piros, fehér, zöld – zöld, fehér, piros. Kell lennie valaminek, ami összeköti az embert az emberrel. Valami egyetemesen igaz.

Szóval Olaszországban vagyunk. Egy busznyi teológiai hallgató és néhány egyéb kalandor. Bejárjuk majd az országot Toszkána napfényes, termékeny dombjaitól a forró Rómán és Nápoly magával ragadó káoszán át le, egészen a csizma orráig. Átkelünk majd a Messinai-szoroson. Meghódítjuk Szicíliát és Máltát. Még nem tudom pontosan, mit is keresek itt. Azt tudom, úton lenni élet, de két út között hatalmas különbségek lehetnek. Vannak turistautak, és vannak olyan utak, amikre sosem tévednek turisták. Szeretném, ha sikerülne itt eltévedni egy-egy városban, és az ismerős látványosságok helyett felfedezni valami sokkal ismerősebbet, ott is, ahol nem számítok rá. Szeretném megtalálni a látványos dolgok árnyékában a fontosakat. Végigjárni mindazt, ami nincs útikönyvekben, ami nem fizethető meg euróval, amihez nem kell olasz-magyar szótár, mert íz, fény, hang és felismerés. Valami titokzatos és közös, ami kapcsolatot teremt az emberek között.

A legjobb lenne utazónak lenni. És mindenhol annyi időt tölteni, amennyi kell. És nem csak annyit, amennyit lehet. Rómában éveket, évszázadokat. Toszkánában végignézni minden évszakot. Enni a gyümölcseiből. Sétálni a középkori városok utcáin. Nápolyban tölteni a forró nyarat, kvaterkázni a sikátorokban kitett székeken. Vagy minden nap vásárolni a szirakúzai piacon. De ezeken az utakon csak annyi idő van, amíg egy-egy hely, egy-egy élmény bepecsételődik a szív útlevelébe. Aztán rohanunk is tovább. De pont ezek a pecsétek teszik visszatekintve felbecsülhetetlenül értékessé az út minden apró részletét. Pecsétek a szív útlevelében. Megállók az úton. Úton lenni élet.


Ötlet: Füle Tamás
Gondolat: Bagdán Zsuzsanna
Kép: Dobó Márta
Közreműködtek: Jakus Ágnes és Kálló Karola
Parókia Sajtószolgálat, 2012.