Idegen vagyok. Nem értem a nyelvet a metróban, a boltban. Szokatlanul nagyok és díszesek a templomok. S alighanem csak az állatkertben láttam eddig olyan állatokat, amiket az itteniek megesznek. Rémítően más a közlekedés. Üdítően más a domborzat. A vizek és a hegyek nagyobbak. Az utcák szűkebbek. Egy világvárosban, mint Róma, vagy olyan turistahelyeken, mint Valetta, kevésbé érződik az idegenség. Az az idegen, aki valahol úgy van jelen, hogy nem tartozik semmiképpen oda. A turistahelyeken turista vagyok. Róma vagy Nápoly nyomorultabb negyedeiben inkább csak idegen. Idegen, akinek nincs keresnivalója ott, ahol éppen jár. Idegeneknek belépni tilos.

Az idegenséget csak az elfogadás számolhatja fel, ha elfogadom, hogy más a közlekedési rend, más a táplálkozási kultúra. S ha a környezetem is tudja kezelni az idegenségemet, ha képesek befogadni idegenként is. A tűzforró Szicíliában például asztalhoz ültettek mindannyiunkat vendéglátóink, egy amerikai lelkész és magyar felesége, illetve gyülekezeti tagjaik. Az asztalhoz ültetés fontos gesztus. És itt nem a 10 eurós turistamenükre gondolok. Az együtt evés a legelemibb közös nevező. Együtt venni magunkhoz azt, amiből később élhetünk tovább, mint ismerősök.

Nem hiszem, hogy véletlen, hogy Krisztus olyan sokszor ült asztalhoz a legkülönfélébb emberekkel. Való igaz, nem Nyugat-Európa étteremláncaiban tette, hanem az ókori Keleten, ahol az asztalközösség még sokkal fontosabb esemény volt. Ez a befogadás. Ha valaki asztalához ültet, az mindent átrendez. Például így lett nekem Nápolyból, a szemetes, veszedelmes nagyvárosból virágzó otthon a Vezúv lábánál. Pedig ott még asztalt se terítettek az olasz baptisták, akik befogadtak minket. Egyszerűen annyit tettek, hogy kinyitották az ajtajukat negyven ismeretlen, érthetetlen nyelvet beszélő református előtt. Odaadták nekünk a templomukat, a hangszereiket, és hagyták, hogy együtt énekeljünk velük Istennek. Együtt ujjongjunk annak a hatalmas ismerősnek, aki mindannyiunk asztalához hív és fogad.

Toszkánában és Rómában csak turista voltam. Nápolyban és Szicíliában vendég. Harmonikus szín egy vidám, harsány színskálában, amitől az embernek jókedve lesz. Ismerős abban a közösségben, amelyet már kétezer éve ölelésébe hív Isten.

Megkérdeztem az Urat, mennyire szeret engem. Ennyire – felelte Ő, s kitárva karjait, meghalt, hogy többé ne legyek idegen, akármerre járjak is, Őt keresve.


Ötlet: Füle Tamás
Gondolat: Bagdán Zsuzsanna
Kép: Dobó Márta
Közreműködtek: Jakus Ágnes és Kálló Karola
Parókia Sajtószolgálat, 2012.