Sok dolog furcsa még mindig Olaszországban. Egy különösen. Nincsenek is rájuk szavak. Azt mondanám, ez a mediterrán derű, ami más déli országban nincs, vagy nem ilyen. De talán igazabb, ha azt mondom: itt az emberek nem szoronganak.

Mondják, mi magyarok olyan búsongó, depressziós nemzet vagyunk. Sírva vigadók. Úgy érzem, a helyzet egyszerűbb és rosszabb. Mi, magyarok szorongunk. Ki nem beszélt fájdalmakat hordozunk, rettegve attól, hogy újra át kell élnünk őket. Fogva tart minket valami, ami miatt nem merünk egymás szemébe sem nézni, nemhogy egymásra mosolyogni. Dolce vita. A szorongó élet lehet édes? Aki félelemben él, az csak félig él. Itt teljesen élnek az emberek. Látszik is az autóikon. Nem kerülik az ütközést, de nem is veszik komolyan. Mondják otthon, milyen fura az olasz közlekedés, állandóan dudálnak. Ez igaz, de itt mást jelent. Azt jelzik: jövök! Figyelj oda! Jelez, beszél, kapcsolatot vesz fel, odafigyel.

A szorongás elzár a másik embertől, a kapcsolattól. Elzár Istentől. A kapcsolatfelvétel bátorsága pedig egymás mellé ülteti az embereket, s hagyja, hogy dőljön belőlük a szó olaszul. Nem is kell, hogy értsem. Olyan jó, hogy itt nem félnek elindulni felém. Az elinduláshoz bizalom kell és hála. Hálával elfogadni mindazt a szépet és jót, ami készen van számunkra egymásban, otthon, ismeretlen helyeken. Aki szorong, bizalmatlan. Becsukja az ablakot a napfény előtt. Olaszországban még az alsóneműket is kirakják, hogy átjárja őket a nap melege. Nápolyban focizni kezdenek velünk a téren.

Kellene egy nagy zsák, hogy összegyűjtsem vele a napfény, és otthon széteresszem egy magas hegy tetejéről. Hogy ne csak a bőrömön vigyem majd haza ezt a ragyogást. Sokkal több ez, mint barnaság, mint pigment, mint nyárszín. Mindenkinek kellene idő az életébe, hogy a szíve magába szívja a derűt és a hálát. A templomablakokon átszűrődő fényt. Ezer és ezer művész háláját, amivel alkottak, hogy a legszebbet adják minden szépség Istenének. Akinek a szeretete nem csak Olaszország felett ragyog, aki kiűzi a félelem sötétségét abból, aki beengedi.


Ötlet: Füle Tamás
Gondolat: Bagdán Zsuzsanna
Kép: Dobó Márta
Közreműködtek: Jakus Ágnes és Kálló Karola
Parókia Sajtószolgálat, 2012.