Milyen mozgástere volt az ötvenes és hatvanas években a magyar református lelkészeknek, hogyan éltek ezekkel a lehetőségekkel és milyen árat kellett fizetniük érte? – elsősorban ezekre a kérdésre igyekeztek válaszokat kínálni azokban az előadásokban, amelyek a Károli Gáspár Református Egyetem (KRE) Hagyomány, Identitás, Történelem elnevezésű egyház- és művelődéstörténeti konferenciájának egyik szekciójában hangzottak el 2022. november harmadikán.

Akiknek karriercéljait az állam támogatta
Az általános képet Szabó Bence történész, a Magyar Nemzeti Levéltár Bács-Kiskun Megyei Levéltárának igazgatóhelyettese Kollaboráció vagy ellenállás? Beszervezett lelkipásztorok ügynöki tevékenységének kutatása című előadásából ismerhettük meg. Ennek során elhangzott: a totalitárius rendszer először felszámolni próbálta az egyházakat, majd miután ez nem sikerült, igyekezett minden eszközzel az ellenőrzése alá vonni. Ilyen eszköz volt például a vagyoni alapok felszámolása, az egyházi intézményrendszer döntő részének államosítása, a társadalmi kapcsolatrendszer visszaszorítása, a koncepciós eljárások, az egyházi méltóságok kinevezésébe való beleszólás, és az állambiztonsági célú beszervezések. A lelkészek részéről nyílt kiállásra nem volt mód, legfeljebb arra volt lehetőségük, hogy ne támogassák vagy elhallgassák az állami célokat.

A szervek egyik legfőbb prioritása az úgynevezett bethánista kegyességi csoportok elleni fellépés volt. Ennek szervezeti kereteit már 1950-ben felszámolták, de a Rákosi-rendszerben bárkire rásüthették a „bethánista” bélyeget, és még az ‘56-os egyházi szerepvállalásokat is utólag összemosták a bethánizmussal. Ez a stigma még az enyhülés időszakában is megmaradt, 1957-ben például olyan gyűjtőfogalomként használták, amibe „a hivatalos egyházkormányzattal egyet nem értők soroltattak”. Erre azért is volt szükség, mert a gyülekezettől elkülönülten működő autonóm csoportokat ellenséges tevékenységként értékelték. Az államhatalom az ökumenizmus ellen is felszólalt, arra hivatkozva, hogy a katolikusok nehogy bekebelezzék a református egyházat. Mindezek összességében azt eredményezték, hogy meggyengült az organikus kapcsolat a lelkipásztorok és hívek között.



A forradalom alatt jelentősen visszaesett az ügynöki létszám, de 1956 után a rendőrség hatáskörébe utalva újjászervezték az állam belső és külső biztonságával kapcsolatos nyomozásokat. „1966-ban országosan 52 református ügynököt tartott számon a hatóság, de a valós jelentéseket adók száma ennek a fele lehetett” – vélte az előadó, hozzátéve: a megyeszékhelyeken jobban kiépült hálózat állt rendelkezésre, mint vidéken. Az egyház belső életének felderítése során arra törekedtek, hogy ne csak ismerjék a belső ellenséget, hanem zsarolhatóvá is tegyék. Ennek során támogatták a kollaboráló személyeket karriercéljaik elérésében. „Működött a reflex, hogy ha valaki előre akar lépni, azt csak az állam akaratából és támogatásával érhető el.” Hogy ki élt ezzel a lehetőséggel, már egyéni döntések kérdése, ezért fontos az egyes lelkészi életutak külön vizsgálata is.

Kitelepítettek támogatója
Hogy nemcsak a kollaboráció volt az egyetlen járható út ebben az időszakban, arról számos pozitív példa is tanúskodik. Erdős Kristóf történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tudományos főmunkatársa és a Károli Interdiszciplináris Akadémia egyik műhelyvezetője például Szabó Imre esperesnek az 1951. évi budapesti kitelepítettek támogatásában betöltött szerepéről adott elő, bemutatva, hogy azért maradt az egyház számára némi társadalmi mozgástér, de ennek is megvoltak a maga kockázatai. Szabó Imre azonban vállalta a felelősséget, és lehetőségeihez mérten megtett mindent, hogy egyháza felkarolja az osztályidegennek bélyegzett kitelepítettek felkarolását. Erdős Kristóf elmesélte, hogy minderről olyanok is beszámoltak neki, akik még a húszas években születettek.

Ennek a történetnek fontos dokumentuma az az 1951-es körlevél, amit Szabó Imre még esperesként írt az azévi lemondatása előtt. A történész a körlevél egy példányára hosszas keresés után a pasaréti gyülekezet iktatott iratai között lelt rá. Ebben Szabó a gyülekezeten kívüli misszió látókörébe vonja be a kitelepítetteket is, ami önmagában is igen rizikós vállalás volt. Az esperes a dokumentumok tanúsága szerint már május második fele és július eleje között nagy munkát fektetett a kitelepítettek támogatásába. Ennek a munkának a nagy részét egymaga viselte, de lelkészek és presbiterek is mellé álltak, akiket egyenként kereshetett meg, hogy ne a közgyűlésen kelljen meggyőzni őket. Amikor Szabó Imre a szeptemberi pasaréti gyülekezetlátogatásán megemlékezett azokról a presbitertársakról, akik „nincsenek már a körükben”, mindenki tudta, miről van szó.



A mentesítési és áthelyezési kérelmek is sokat segítenek abban, hogy rekonstruálni tudjuk a történteket. A történész szerint jelenlegi ismereteink alapján 130 presbitert telepíthettek ki 1951 nyarán a fővárosból. Társadalmi összetételük is rámutat arra, hogy a kitelepítések kik ellen irányultak leginkább: 6%-uk tartozott az elithez, 64%-uk a középosztályhoz, 58%-uk a kispolgársághoz, 3%-uk az alsó rétegekhez. Ezek az adatok azonban önmagukban még sok kérdést nyitva hagynak, amelyek meghatározhatják a kutatások további irányait. Érdemes lenne például tisztázni a listákon szereplő neveket, a kitelepítettek életkorát, lakásaik méretét, vagyoni helyzetüket, mentesítési kérelmeik sikerességét, és azt, hogy egyedül telepítették-e ki őket és hová kerültek.

Szűkülő mozgástér mellett kiteljesedő szolgálat
Rigó Róbert történész, a KRE Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kara Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa Szenes László lelkipásztori pályája ismertetésén keresztül mutatta be, hogyan állították félre az egyházvezetés segítségével azokat, akik nem voltak a pártállam kiszolgálói. Szenes Lászlónak komoly írott hagyatéka van: az elsődleges források száma bőséges és kellő színvonalú szakirodalom is rendelkezésre áll, így életének állomásai könnyen rekonstruálhatóak.

A szentesi asztalos-ipari családba született Szenes Lászlónak már a reálgimnáziumi évek során nyilvánvalóvá vált a nyelvekhez való vonzalma. Hitoktató lelkésze, Kanász Nagy József hatására – akinek köszönhetően a Soli Deo Gloria Diákszövetséggel is megismerkedett – ugyan a teológián tanult tovább, de emellett francia és angol szakos bölcsészeknek meghirdetett órákat is látogatott. A teológián is franciául jegyzetelt. Külföldi ösztöndíjjal először Strasbourgban, majd Belfastban tanult, ezalatt külföldi kapcsolatokat épített ki. 1934-ben Hajdúhadházán lett segédlelkész, innentől kezdve több gimnáziumban is tanított angolt, néha franciát is. 1940-től rövid ideig Munkácson volt lelkész, majd 1942-ben visszakerült Debrecenbe, ahol az Egyetemi Templom első lelkésze lett. A város bombázása idején is helyben maradt. 1945-től a Debreceni Nagytemplom egyik lelkésze lett, „püspöki másodlelkész” Révész Imre püspök mellett.



1949-ben Péter János lett az új tiszántúli püspök, aki a „szolgáló egyház” és az „új teológia” híve, a pártállam kiszolgálója volt, és ezt várta el a lelkésztársaktól is. Ennek eredményeképpen Szenes Lászlóval egyre jobban eltávolodtak egymástól. 1953 nyarán éleződött ki a helyzet, ekkor Szenes egyik prédikációra hivatkozva indítottak ellene fegyelmi felelősségre vonási eljárást. Amikor Nagy Imre lett a miniszterelnök, Péter Jánosék taktikát váltottak, és inkább lemondatták Szenes Lászlót, aki 1953. októberétől 1984. augusztusáig Kosdra került. Ott családot alapított, és lehetőségeihez mérten szisztematikus gyülekezetépítésbe kezdett. Engedélyt kapott a hittanoktatásra is, emellett nyelveket is oktatott, publikált. A helyi közösségen belül talált rá arra a mozgástérre, amelyben szolgálata kiteljesedhetett.

Viszonyítási pont az ébredésben
A harmadik életút, amelyről a szekcióba szó esett, Borbély Béla lelkipásztoré volt, akinek viszontagságokkal teli vencsellői lelkipásztori évtizedeit Kovács Balázs történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága megbízott kutatója ismertette. Ehhez elsősorban az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában fellelhető anyagokat dolgozta fel, emellett egyházi levéltárak irataiból és személyes interjúkból is merített.

Borbély Béla hatvani vasutascsaládba született. Diákként kiemelkedő tanuló volt, igen jó retorikai képességekkel. Hitébredése a gödöllői cserkésztalálkozón történt, Sallai István hatására. A teológia elvégzése után Alcsútban lett segédlelkész, és hamar kitűnt csendesnapok, csendeshetek szervezőjeként. Később a Bethánia Egylet utazó titkára lett. A második világháború során tábori lelkészként szolgált, majd egy évig nyugati fogságba került. 1950-ben segédlelkész lett Nyíregyházán, de egy ideig nem tarthatott istentiszteletet, levéltári aktákat kellett pakolgatnia, végül 1954-ben Vencsellőre helyezték. A település 1971-ben, Gávával való egyesülése után a Gávavencsellő nevet kapta.



Vencsellőn rendkívül nehéz körülmények között éltek. Borbélynak saját családja mellett megözvegyült húgát és annak lányát is el kellett tartania. Emellett hosszú időn át rendszeres rendőri felügyelet alatt állt. Mégsem tört meg, sőt, az 1956 utáni új ébredési hullám fontos viszonyítási pontjává vált. A hatvanas években konferenciákat szervezett, gyerekeket táboroztatott, és az ökumenikus kapcsolatokat is építette. Amikor 1967-ben kiutazhatott Svájcba a feleségével régi bethániás barátját meglátogatni, az államhatalom reményei ellenére hazajött. Mindenki őrültnek tartotta, hogy miért nem maradt kint. A hetvenes években csendesnapokat tartott, a nyolcvanas években az iszákosmisszióban lett aktív, és a vajai ifjúsági napok egyik szervezője lett. 1989-ben megválasztották az újjáalakult Bibliaszövetség elnökévé. Élete tehát izgalmas példája annak, milyen lehetőségek maradtak a lelkészek számára a nyílt konfrontáció és a kollaboráció végletei között.


Barna Bálint