Kevés annyira zavarba ejtő festőt ismerünk, mint a késő-középkori németalföldi művészt, Hieronymus Boscht. Látomásszerű, részletgazdag képeiről évszázadok óta vitatkoznak egymással az emberek, hogy megfejtsék titkait. Bosch mester maga is megfejthetetlen titoknak tűnik számunkra. Meg akarjuk érteni őt, tudni szeretnénk, miért hoz minket zavarba munkássága. Festményei ugyanis hatnak ránk, foglalkoztatnak minket, és kényelmetlenül érezzük magunkat attól, hogy lelkünk mélyéig hatolnak. És mégis: van ebben a kényelmetlenségben, ebben a zavaróban valami önmagán túlmutató, amely a feloldozás felé vezet minket. Mi pedig szomjúhozzuk ezt a feloldozást.

A Szépművészeti Múzeumban megnyílt időszaki kiállítás, a Hieronymus Bosch rejtélyes világa azzal próbálja segíteni a festő értelmezését, hogy kontextusba helyezi őt. Bemutatja az előzményeket, a kortársakat, a tanítványokat és az utókort, rámutatva, hogy Bosch képi világa és gondolatisága szerves része mind a korszellemnek, mind a szellemtörténeti folyamatoknak. Amellett tehát, hogy a kiállítás remek lehetőséget teremt például képmeditációra, ráébreszthet minket arra is, hogy Bosch megértéséhez az vihet minket közelebb, ha nem önmagában értelmezzük, hanem megkeressük hozzá azt a tágabb lelkiségi keretet, amelyben értelmet nyerhet.

Békési Sándor református teológus és rajzfilmkészítő a Confessio című folyóirat legújabb (2022/2.) számában arra vállalkozott, hogy felvázolja nekünk ezt a keretet, rámutatva arra, hogy a késő középkori keresztyénség felől közelítve értelmet nyer mindaz, amit más módszerekkel hiába próbálnánk megfejteni. Bűn és bűnhődés tükre című írása arra buzdít minket, hogy kérdéseinkre a válaszokat ne képrészletekben keressük, mert akkor elsikkad a kompozíció egésze. Ha pedig nem látjuk a fától az erdőt, elveszünk a rengetegben, és olyan értelmezéseknek adunk helyet, amelyek igen távol állnak a festő valódi gondolataitól. Helyette érdemes a kor bibliai és teológiai felfogásából kiindulnunk.

Előreformátori szellemiség
Békési Sándor alaptétele, hogy Boscht csak Kempis Tamás késő középkori német–holland író Krisztus követése (De imitatione Christi) című művén keresztül érthetjük meg. „Vanitas vanitatum… Hiúság a test kívánságait követni, s olyanra vágyódni, amiért keményen kell majd meglakolni” – idézi Kempis gondolatait, párhuzamot vonva Bosch pesszimizmusával. „A reformáció alapgondolata ez, nem véletlenül, hiszen Bosch a reformáció küszöbén készítette képeit. Festményeinek megértéséhez tehát nélkülözhetetlen az a keresztyén előreformátori szellemiség, ami Németalföldön a XIV. és a XVI. század közötti törekvéseket jellemezte, és Hieronymus Boschra megrendítő hatást tett” – írja Békési.

A XIV. század lelki megújulásának szellemi forrása a devotio moderna (a „legújabb kegyesség”) mozgalma volt, amely mind Kempis írásaira, mind Bosch festészetére nagy hatást gyakorolt. A Krisztus követése ennek a lelkiségnek a pontos dokumentuma, amely a belső embert célozta meg, hogy a világ megvetése által a mennyei királyság felé törekedjen. „Emelkedő lépcsőfokaival az üdvösség magasába egyengeti az utat. Először a via purgativa: bűnöktől való megszabadulás útja, másodszorra a via illuminativa: az igaz életvitel megvilágosodásának útja, harmadszorra pedig a via unitiva: a Krisztussal való egyesülés útja tárul az egyre biztosabban tájékozódó olvasó elé.”

Bosch odaadó híve volt a devotio moderna mozgalmának, lelkesen olvasta a Krisztus követését és a szülővárosában alakult Miasszonyunk Testvériség tagjaként festészetével is ennek szellemében hirdetett önvizsgálatot. „Nem szentképeket festett – ez is reformátori magatartás –, hanem tanító célzatú műveket, vizuális nyelven megfogalmazott prédikációkat. A festészet Savonarolája volt. Tükröt tartott a bűnnek és a bűnhődésnek” – fogalmaz Békési. És valóban: ha ebből a szempontból közelítjük meg a festő munkásságát, és elénk tükröt tartó prédikációként tekintünk képeire, ráébredhetünk, hogy mindaz, ami zavaros és zavaró bennük, valójában lelkünk vásznán keresendő, nem a műalkotásban.

Lépcsőfokok az üdvösség felé
Kempis művében az üdvösség felé tartó lépcsőfokok közül az első a bűnöktől való megszabadulás. Ehhez elengedhetetlen a bűnök felismerése. Bosch festményeinek gyakori témája a bűnök bemutatása. Mint Békési kiemeli: a művész az ezekkel való szembesítéssel kívánja bevonni nézőit a helyes önvizsgálatba. Visszatérő motívuma e képeknek a bagoly, amely az emberi szabadság kockázataként válik bűn és bűnhődés forrásává. A kiméraszerű lények pedig vizuális megfogalmazásai annak, hogy a sátán „a már meglévő, Isten által teremtett világ istentelen akarat szerint szétdobált elemeiből szörnyetegként áll össze újra, amely az istenképű embert is szórakozottá, szétszóródottá, szétesetté zülleszti.”

Bosch enigmatikus festményeivel tehát olyan tükröt tart elénk, hogy felismerjük: saját vágyaink és tetteink miatt vált ilyen pokolivá a világunk. Amikor mindezt a magunk számára értelmezzük, már el is indultunk a megtérés irányába. „A fenyegető vihar előtti csendben vagy az ádáz hangzavarban, de legfőképpen az őrült kavalkádban olykor látunk egy-egy nyugodt arcot. Lesütött szemmel, kisimult vonásokkal. Ez már a via illuminativa fénye a képek apró szigeteként. A kisimult arc tulajdonosa a lélek belső útját járó, az önmagába elmélyedő ember, aki csendességében megvilágosodott és birtokosa a belső békességnek és boldogságnak.” Ezek az alakok jelképezik a második lépcsőfokot.

„A via unitiva küszöbénél járunk. Hieronymus Bosch a Kempis Tamás által előírt lépcsőfokokat úgy járja végig, hogy az egyre magasabb szintek egyre fárasztóbb szellemi zarándokutat és egyre nagyobb odafigyelést igényelnek.” Békési itt a Szent János evangélista Patmosz szigetén című táblaképet hozza fel példaként, ahol a megváltás eszméje visszafogottan, rejtett módon jelenik csak meg, ellentétben Az üdvözültek mennybemenetele című művel, amely már „nyílt szembesülés a láthatatlannal, az örök élet reménységével”. Az enigma itt fordul át számunkra egyértelmű jelentésbe, hogy vizuális zarándokutunk végén teljessé váljon számunkra a kép.

Arcunk helye
Üdvösségünk alapkérdése, hogy meglátjuk-e saját magunkat ebben a vizuális történetfolyamban, ráismerünk-e saját arcunkra lelkünk vásznán. Ezt a kérdést mindenkinek magának kell megválaszolnia, amikor végigsétál a kiállításon, esetleg albumok, katalógusok, kiadványok segítségével mélyül el a mindenkit önvizsgálatra hívó művész vizuális prédikációiban. Ahogyan azt is, hogy a bűnös vágyak és tettek kiméráiban felismerjük-e saját, személyre szabott vágyainkat és tetteinket, amelyek pokollá teszik a paradicsomnak teremtett világunkat. Mindannyiunknak helye van ezeken a képeken, de csak az őszinte szembenézés vezet rá arra minket, hogy pontosan hol.

„Bosch nem kívülálló moralistaként szembesít a bűnökkel, hanem úgy, mint aki szintén részt vesz mélységeket és magasságokat megjáró sorsunkban” – hívja fel figyelmünket Békési Sándor, és ebből még egy felelősségünk következhet: az egymással való sorsközösség felvállalása. Hiszen az elénk tartott tükör sokszor kollektív, közösségi és társadalmi torzulásokra hívja fel a figyelmet, amelyek lehet, hogy valamikor egyéni bűnökből fakadtak, de mára túlburjánzottak az egyéneken. Saját közösségeink bűneit akkor sem tagadhatjuk le, leplezhetjük el, ha úgy érezzük, személy szerint nem volt hozzá közünk. A kegyességben történő lelki megújulás ugyanis közös feladatunk.

Kevesen tudják mindezt annyira zavarba ejtően elénk tárni, mint Hieronymus Bosch és társai. Látomásszerű, részletgazdag képeik évszázadok óta vitákra ingerelnek minket, és arra ösztönöznek, merjünk a szembesítés és szembesülés mellett dönteni. Krisztusban ugyanis nemcsak arra van szabadságunk, hogy a bűnt válasszuk, hanem arra is, hogy a megváltás lépcsőfokain haladjunk az üdvösség felé. Ez az út nem könnyű, sokszor kényelmetlen, mert a lépcsőfokokat mintha a lelkünkbe vájták volna. Ez zavaró érzés. És mégis: van ebben a kényelmetlenségben, ebben a zavaróban valami önmagán túlmutató, amely a feloldozás felé vezet minket. Mi pedig szomjúhozzuk ezt a feloldozást.


A Confessio folyóirat legfrissebb száma itt olvasható. A Hieronymus Bosch rejtélyes világa című időszaki kiállítás 2022. július 17-ig tekinthető meg a Szépművészeti Múzeumban. Szabó György építész kapcsolódó képmeditációját ide kattintva olvashatják.


A képek forrása: Confessio 2022/2