Holnap lesz 31 éve, hogy ledőlt a berlini fal, amely a hidegháború idején Európa, de nyugodtan mondhatjuk, az egész világ megosztottságának, a kommunista diktatúrának és a szovjet birodalmi politikának egyik meghatározó valósága volt.  Lelkünk megszabadult, mint a madár a madarásznak tőréből. A tőr elszakadt, mi pedig megszabadultunk – idézgettem akkoriban a zsoltárverset (Zsoltárok könyve 124,7), merthogy a berlini fal a bekerítettség halálos jelképe volt, a kényszermunkatáborok, a gulágok szögesdrót kerítéseinek előretolt változata, voltaképpen börtönfal, és a nagyhatalmi versengés riasztó emlékműve. A berlini fal azt is jelezte, hogy olykor a győztesek sem tudnak jól gazdálkodni a diadallal, és hogy az úgynevezett béke roppant feszültségeket leplez.

Azért idézem fel mindezt, mert homályos emlékem nekem is van a berlini falról. Kisdiákként egyszer a szüleim jó barátjának, az akkori lipcsei esperes, későbbi drezdai püspök Johannes Hempelnek a családjánál töltöttem egy hónapot, az akkori NDK-ban. Igen jól emlékszem Lipcsére, Drezdára, Potsdamra, Rostockra, az észak-német tengerpartra és persze Berlinre is, főleg az Alexanderplatzra, ahova a vendéglátó család velem együtt ellátogatott. És maradt egy villanásnyi, jelentéktelen emlékem arról is, amikor elvittek Berlin egyik ócska városrészébe, és távolról rámutattak valami fal-féleségre, és csak ennyit mondtak: die Mauer – a fal. De többet erről nem szóltak nekem. Ki tudja, talán remélték, hogy megjegyzem, és ha mégis szökni kívánnék a szabad világba, nem errefelé veszem az utat. Más emlékem nincs. Miért is lenne?

Nyilván a fal túloldalán élők mindig is sokkal többet tudtak és beszéltek a berlini falról. Hiszen John Kennedy amerikai elnök híres mondata az 1960-as évek közepéről: ich bin ein Berliner – berlini vagyok! – mélyen beleégett a szabad világ tudatába, mert részben az ember méltóságát, a berliniekkel való szolidaritást és egyben a szabadság-vágyukat fejezte ki. Mi, akik a fal innenső részén éltünk, alig-alig tudtunk valamit, hír nem jött róla. A hosszát is csak utólag lehetett megtudni. Nemcsak a berekesztett embereket, hanem magát a falat is fegyverrel őrizték. Szóba hozni sem volt tanácsos. Okkal kapcsolta össze 1989-ben Tőkés László a berlini fal valóságát az általános közép-európai helyzettel, amikor azt mondta: a hallgatás falait is le kell dönteni.

Mindezt azért idézem fel, mert ennek a 20. századot átható történetnek mély tanulsága, hogy külső és belső fogságunk sokszor csak a szabadulás után válik számunkra egészen nyilvánvalóvá. És ennek bibliai mélysége is van, hiszen az, hogy mennyire elveszettek vagyunk, bezárva a bűn csapdájába, azt csak Isten szabadítása után értjük meg teljességgel. A berlini falat csak a szabadság világa felől lehetett annak látni, ami volt: kerítésnek, börtönfalnak, a rabság rögzítésének. De ha leomlott, legyünk hálásak érte, és mi is, akik annak idején nem tudtuk, mit jelent valójában, immár őrizzük meg elnyert szabadságunkat. Hogy aztán ha valaki azt mondja: ich bin ein Berliner, azon egy szabad világ hálás polgárát érthessük. 

Bogárdi Szabó István