„Nekem kiskoromban meg kellett volna halni” – meséli interjúnk elején Baranyi Csaba, akinek két százalék esélyt adtak arra, hogy jobb oldalon elhelyezkedő szíve miatt szükségessé vált első műtéte sikerrel jár. Az operáció eredményes volt, de még számtalan beavatkozás várt rá – az utolsóra 16 éves korában került sor.

Szülei még babaként egy csecsemőotthon gondjaira bízták, mert úgy vélték, ott nagyobb biztonságban lesz ezzel a betegséggel. Innen került kétévesen nevelőszülőkhöz: „Ez egy fantasztikus hivatás, de olyan nevelőszülőket fogtam ki, akik inkább megkeserítették a gyermekkoromat” – emlékszik vissza.

Iskolásként a magaviselete egyre romlott, ezért tíz évesen a fóti gyermekváros tagja lett. Mint mondja, hiába fenyegette nevelőanyja azzal, hogy ott milyen szörnyű sorsa lesz, mindenki szeretettel vette körül és itt találta meg élete célját is: a színészetet. Az otthon egyik nevelője azért vitte el a színjátszó szakkörre, mert gyakran viselkedett agresszívan, nehezen lehetett lekötni a figyelmét és folyamatosan izgett-mozgott. „A Négyszögletű Kerek Erdőt próbálták, és megkaptam Mikkamakka szerepét. A Károlyi István-díj kiosztóján volt a bemutató. Megcsináltuk, tapsoltak, ujjongtak, dicsértek, szerettek és én is jól éreztem magam. Mondtam, én ezt akarom csinálni.”

Portrévideónkból kiderül, hogy melyek voltak az első színházi próbálkozásai, hogyan jutott el a Nemzeti Színház színpadáig a Karaván Társulattal, hogyan segít neki Istenre találni a Budapesti Református Cigány Szakkollégium, és az is, hogy miért gondolja úgy, hogy nem teheti meg, hogy csak megússza és ne hozza ki a legtöbbet az életéből.

Köszönet a forgatási helyszínekért a fóti Károlyi István Gyermekközpontnak, a Budapesti Református Cigány Szakkollégiumnak, a Karaván Színháznak és a MáSzínháznak.