Ismerhetjük az esetet, amikor a betegsége miatt kirekesztett leprás, aki az akkori törvények szerint csak messziről hallgathatta Jézust, mégis közel merészkedett hozzá, leborult előtte és kérte, gyógyítsa meg. Jézus pedig megérintette őt és azt mondta: „Akarom, tisztulj meg!” Tanítványainak pedig ezt parancsolta: „Gyógyítsatok betegeket”, „tisztítsatok meg leprásokat”! (Mt 10,7–8).

„A lepra elleni harc a nyomor elleni harccal azonos”
Az emberiség egyik legősibb betegsége napjainkban Ázsiában, Afrikában, Dél-Amerikában fordul elő, de a betegek 80 %-a Indiában él. Naponta 700–800 új megbetegedést számolnak, a fertőzöttek közül minden ötödik egy gyermek. De ez nem a teljes szám. Sokan nem is mernek orvoshoz fordulni, mert a tudatlanságból eredő félelem, a megbélyegzés és a kirekesztés több fájdalmat okoz, mint maga a betegség.

A lepra megelőzhető lenne a mélységes szegénység és nyomor felszámolásával, a minimálisan egészséges életkörülmények megvalósításával, ugyanúgy, mint a TBC és több más betegség vagy fertőzés. Védőoltás még nincs a lepra ellen, de a kockázati tényezők – a szegénység, az alultápláltság, a rossz ivóvíz – okozta problémák megoldása után, az életszínvonal általános emelkedésével e betegség egyszerűen megszűnhetne. Így történt ez például Bhutánban, Dél-Koreában, Európában pedig Ukrajnában és Romániában is. „Ezért a lepra elleni harc a nyomor elleni harccal azonos!” – vélekedik Riskóné Fazekas Márta református lelkész, a lepramisszió magyarországi vezetője.

Valójában egy enyhén fertőző, nem örökletes és nem is halálos betegségről van szó, amelynek a lappangási ideje nagyon hosszú, akár 20 év is lehet. Nehezen lehet elkapni, és semmiképpen sem egy kézfogással, főleg nem leprabeteg által érintett tárgyakon keresztül. Az emberiségnek csupán 5 %-a betegszik meg, 95%-a immunis a lepra kórokozójával szemben.

A „mesés Kelet” nyomorából indult a Nemzetközi Lepramisszió
A Nemzetközi Lepramissziót Wellesley C. Bailey alapította, aki az 1860-as években Indiában szemtanúja volt a betegség súlyos következményeinek, és életcéljául tűzte ki a leprával küszködők gondozását. A jótékonysági szervezet a 150. évfordulóját ünnepli ebben az évben. Január utolsó vasárnapját az ENSZ Egészségügyi Világszervezete „A lepra világnapjának” jelölte ki, hogy ezen a napon globálisan emlékezzenek meg a leprabetegekről.

A jelenleg 30 tagországból álló hálózat intézményeket tart fenn szerte a világban, munkatársaik mindenkit ingyenesen gyógyítanak. Az oktatás is nagyon fontos számukra, így a Nemzetközi Lepramisszió intézményeiben tanulási lehetőséget kapnak a betegek gyermekei, hozzátartozói, hogy legalább az alapvető képzettségük meglegyen. Emellett szakmát is tanulhatnak, ezáltal a megbélyegzettséget leküzdve közösségükben megbecsült emberekké válhatnak. Nagyon sok gyógyult leprabeteg vagy családtag kap szerény megélhetési lehetőséget a missziótól „bedolgozói rendszerben”, egyszerű, kézműves tevékenységek végzése által. Sok ezer család számára jelent megélhetést például papírszatyrok készítése, hímzés, szövés, halászat vagy állattartás.

„Az Úrtól lett ez és csodálatos a mi szemeink előtt!”
Bár a lepramisszió ügye a legtöbb nyugat-európai országban 150 éve ismert, Kelet-Európában viszont egyedüliként nálunk. Magyarországon ötven évvel ezelőtt, 1974-ben kezdte meg működését a misszió – az akkor már – nyugalmazott református lelkész áldozatos munkája révén. Dobos Károly (1902–2004) egy szolnoki nyolcgyermekes családban, nehéz körülmények között nőtt fel. „Két dolog volt előttem, hogy vagy gazdatiszt szeretnék lenni, vagy református lelkész” – mondta százéves korában.

Teológiai tanulmányai elvégzése után, 1927-től tíz évig a Keresztény Ifjúsági Egyesület (KIE) utazótitkára volt. Egy ifjúsági találkozón ismerkedett meg Ágoston Ilonával, Ágoston Sándor (1882–1960) délvidéki püspök lányával, akit 1929-ben feleségül vett, négy fiúgyermekük született. 1938-tól a Budapest-Fasori (akkori nevén Vilma királynő úti) Református Egyházközség lelkipásztora lett. Így emlékezett vissza erre az időszakra: „1938 januárjában engem választottak a fasori gyülekezetbe Szabó Imre esperes úr mellé másodlelkésznek. (...) Szabad kezet kaptam megszervezni a tízezer lelkes gyülekezetet.”

1944–1945 telén Dobos Károly, a Bajza utcai szolgálati lakása alatti pincében bújtatott több zsidót, katonaszökevényt és politikai üldözöttet, amiért „jutalmul” a fővárostól messze lévő településeken (például Szank, Kömpöci, Kiskunmajsa) folytathatta lelkipásztori munkáját. Móricgáton a gyülekezete tagjaival 1957-re egy kis templomot is felépítettek. A bugaci tanyákon töltött tizenkét évi szolgálat után, a Budapest-Pesthidegkúti Református Egyházközség egyhangú meghívását elfogadva, 1964-ben tért vissza a fővárosba.

Pesthidegkúton szolgált lelkészként, amikor találkozott Toureille úrral, egy nyugdíjas francia református lelkésszel, aki azelőtt Afrikában, Belga Kongóban (a későbbi Zaire, ma Kongói Demokratikus Köztársaság) teljesített missziói szolgálatot és Magyarországra jött látogatóba egykori teológustársához, dr. Makay Miklóshoz. Mivel az idős vallástanár már nem tudta vállalni a feladatot, közösen kérték fel a lelkészt, hogy legyen „a leprások ügyének gazdája” hazánkban. (Dobos Károly még a leprás kifejezést használta írásában. A lepraszervezetek azóta egyezményesen törölték szótárukból ezt a szót, mivel megbélyegzőn hangzik. Helyette leprabeteg vagy leprabetegségben szenvedő a ma használatos szó.)

„Az öreg misszionárius kérésére nem mertem nemet mondani, mert úgy éreztem, hogy általa Isten szólít engem ez ügyben szolgálatra” – olvasható Dobos 1991-ben írt visszaemlékezésében. „1975-ben kiutazhattam a londoni Nemzetközi Lepramisszióba, s ott láttam, hogy angol asszonyok 1 kg-os ajándékcsomagokat készítettek a gyülekezetek nőtagjai által kötött sebkötöző fáslikból. Ott adta Isten a gondolatot, hogy ilyeneket a magyar asszonyok is tudnak kötni! 75 éves koromban nyugdíjba kerülve teljes időmmel, mint önkéntes munkás, beálltam a Lepramisszió szolgálatába” – emlékezett vissza a kezdetekre. Vallotta: „Az Úrtól lett ez és csodálatos a mi szemeink előtt!”

Lepramisszió Magyarországon
Riskóné Fazekas Márta harmadéves teológiai hallgató volt 1976-ban, amikor az iskola hirdetőtábláján olvasott Dobos Károlynak a nepáli leprabetegek közötti missziójáról szóló képes előadásáról: „Megszólalt a belső csengőm: ott a helyem! Az előadás alatt pedig megszületett bennem a döntés: itt maradok!” Azon az alkalmon egész életére nézve „megfertőződött” a lepramisszió ügyével. „Bizonyos vagyok abban, hogy Isten kiválasztó munkája az, hogy fiatalon elhívott és életem hivatásává tette a lepramissziós szolgálatot. A Lepramisszió–Magyarország 50 éves eddigi történetéből 48 év az én történetem is. Ez hatalmas kiváltság” – meséli Márta.

Hazánkban ez kezdetben református indíttatású ügy volt, mégis ökumenikus nyitottságú. „Már az első pillanattól kezdve minden felekezet hívei egyek voltunk az imádságban és a szolgálatban. Büszke vagyok arra, hogy amikor az egyik katolikus püspök atyával, a Lepramisszió nagy barátjával beszélve jeleztem: végzettségem szerint én református lelkész vagyok, válasza így hangzott: »Kérem szépen, ennek semmi jelentősége nincs!« Nos, ilyen krisztusi ökumenében vagyunk, Istennek dicsőség!” – emlékszik vissza a igazgatónő.

A magyarországi munkatársak – három fő kivételével – mindnyájan önkéntesek, országszerte tevékenykednek. „Hatalmas értéket képviselnek az ügynek szentelt életükkel, erejükkel, szolgálataikkal” – fogalmaz a vezető. A munkatársak a legkülönfélébb területen állnak helyt: adományokat gyűjtenek helyi plébániai, illetve gyülekezeti közösségben szórólapok kihelyezésével vagy leprapersely gondozásával, szórólapozással könyvtárakban, orvosi rendelőkben, ahol lehetőségük van rá. Imaköröket és a Lepramisszió imakalauza alapján közös imádságokat szerveznek.

Ma már nem természetbeni támogatást adnak, hiszen az évtizedek során a gyógyszerek korszerűbbek lettek, a segítésnyújtás lehetőségei is kibővültek. „Évről évre átfogó módon tudunk hozzájárulni a Nemzetközi Lepramisszió kórházaiban és intézményeiben folyó gyógyító, rehabilitáló, egészségnevelő, felzárkóztató, oktatási, szakképzési, életminőség-javítási tevékenységekhez anyagi támogatásunkkal” – mondja az igazgatónő.

„Nekem megadatott, hogy többször is lehettem a betegek között. Dobos Károlyban azt csodálom ma is, hogy ő soha nem látott leprabeteget, mégis úgy láttatta meg a szükségüket, hogy megindultak a szívek” – gondol vissza Riskóné Fazekas Márta elődje munkájára.


Ujváry-Radics Gabriella
A cikk a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíróképzéses hallgatójának vizsgamunkája.

Fotó: Bazánth Ivola / reformatus.hu