„2020 arról szólt, hogy a fél ország kenyeret sütött és lomtalanított. Pedig a bezártságról ez az utolsó, ami eszünkbe jutna” – ezzel a gondolattal indította el Mid van, ami nincs, és mid nincs, ami van? című online előadását Tapolyai Emőke pszichológus, aki szerint a lomtalanítás a tisztulást, megújulást, frissülést, újradefiniálást szimbolizálja, a kenyér pedig az élet legősibb, legalapvetőbb táplálása. A minket körülvevő bizonytalanság miatt vágtunk bele ezekbe a tevékenységekbe, mert a krízisek és kihívások felszínre hozzák azt, ami bennünk él. „Ne elfojts, hanem oldd meg, menj tovább, találd meg az utat! – üzeni mindez nekünk. De vajon lelkileg is lomtalanítottunk és kenyeret sütöttünk?”

Belső lomtalanításunk menete
A belső lomtalanítás kapcsán az első kérdés, ami felmerül, hogy tudod-e, miért lomtalanítasz. „Ha ez kényszer, akkor nem lesz foganatja. Azok az emberek fognak változni, akiknél beindul a belső, érzelmi motiváció. A racionális döntések ugyanis ideig-óráig tartanak, a tartós változáshoz azonban fontos, hogy legyen bennünk vágy a megújulásra és önmagam újradefiniálására” – magyarázta Tapolyai Emőke.

A következő nagy kérdés, hogy el tudjuk-e képzelni a megváltozott életünket. „Annak idején megvizsgálták, hogy az emberek miért tartják be az újévi fogadalmaikat és miért nem. Sokan az egészen értelmes célok mellett sem tudnak kitartani. A kutatás azt mutatta ki, hogy azok az emberek, akik vizualizálták, elképzelték, ahogy célba értek, jobban kitartottak, motiváltabbak voltak. Az elképzelt célnak vonzereje van, afelé nemcsak megyünk, de az magához is húz minket.”

Mindezek megválaszolása után jöhet csak a „szortírozás”, azaz annak eldöntése, hogy megváljunk-e az adott dologtól vagy megtartsuk. A lomtalanítás végén pedig ünnepelhetjük az újat, amit alkottunk, amit helyrehoztunk.

Mi birtokol minket?
Hogy is néz ki egy ilyen lomtalanítás? „Marie Kondo japán rendszerezési szakértő számos nagy alapigazságot megfogalmazott erről. Például azt mondja, hogy ne birtokoljanak a tárgyaid. Ezer olyan dolog van, amely birtokolhat minket, és elveszi az életünket. Vajon birtokolnak-e minket pszichés romok? A munkám során azt látom, hogy sokszor” – mondta a szakember.

Például ne birtokoljon bennünket a múltunk! „Fontos ismernünk a múltunkat, látnunk azt, honnan jöttünk, miket hozunk magunkkal, de az ember nem csak a múltja. Sokkal többek vagyunk ennél, sokkal komplexebbek, csodálatosabbak.”

Nem birtokolhatnak a sebeink! „Amit otthonról hozunk, az nem egyenlő velünk. A nagykorúság önmagam újradefiniálásával kezdődik. Mi az, ami megtartásra érdemleges tapasztalat? Mindig van szabadságunk arra, hogy valami teljesen újat, valami kreatívat hozzunk ki magunkból. Az ember legcsodálatosabb vonása, hogy az emberi lélek képlékeny.”

Ne birtokoljanak a könnyeink! „Vannak emberek, akik ragaszkodnak a sebeikhez, mert attól félnek, hogy mindent elveszítenek, ha könnyeiket elveszítik. Pedig a könnyeink elvesztésével valójában új értelmeket, lehetőségeket, utakat találhatunk. Többek vagyunk a könnyeinknél!”

Ne birtokoljanak minket a diagnózisaink se! „Ezek a küzdelmeink, nem az identitásunk. Régebben az emberek nem mertek önismerettel és pszichológiával foglalkozni, most átestünk a ló túloldalára. Lassan ott tartunk, hogy a fél világ csak egy diagnózis. Többek vagyunk, mint a diagnózisunk és az állapotunk; ezek nem zárhatnak kalitkába minket!”



Apróbb kacatok
Ha a nagy lomokkal végeztünk, jöhetnek az apróbb kacatok, amelyek meg tudnak minket kötözni, el tudják venni életterünket, be tudják porosítani lakásunkat és dohossá tudják tenni lelkünket és kapcsolatainkat.

Az első ilyen az önkritizálás. „Míg az önkritika egészséges dolog, az önkritizálás önmagam folyamatos lehúzása és alázása. Amikor annyira félek attól, hogy más fog kritizálni engem, hogy inkább én kezdem el magamat, csak nehogy más jelezzen nekem vissza. Észre sem vesszük, hogy ez szokásunkká válik. Az önkritizálás szégyent vet, az önkritika motivál.” Az önelfogadáshoz tisztába kell lennem saját értékeimmel, a hibáim, hiányosságaim elismerése mellett.

Az egyik kacat húzza maga után a másikat: az önmarcangolás mellett ott a harag, és ebből fakadóan a mások kritizálgatása. „Ez nemcsak a kapcsolatainkat teszi tönkre, de saját identitásunkat is, hiszen a harag lesz legfőbb mozgatórugónkká. A mások folyamatos kritizálása izolál minket. A bizonytalanságra a legegyszerűbb, legzsigeribb reakció, hogy elkezdek pusztítani magam körül. De amikor már mindent elpusztítottam, és maradtam én, nem elégedett leszek, hanem magányos. Valójában az érzi szükségét mások lenyomásának, aki nem éri el azt, ami felé nyúl.”

A harmadik típusú a folyamatos zsörtölődés, amikor semmi nem jó számunkra. „Amikor az ember, elfárad, csak a rosszat látja. Nehezen látja meg a napot, amikor hónapok óta esik az eső. Az örökös zsörtölődés beszűkíti a gondolkodást, lezárja a kreativitást. Leszívja az idegrendszer tartalékait, erőforrásait. Saját magát fosztja meg a jövőképtől. A zsörtölődés reménygyilkos.”

A negyedik az önsajnálat. „Senki nem tud engem olyan jól sajnálni, mint én magamat. A folyamatos önsajnálatot alátámasztjuk valamilyen igazsággal. És itt kapcsolódunk vissza a kis kacatoktól a nagyobb lomokhoz: a múltamhoz, a sebeimhez, az állapotomhoz. Így észre sem vesszük, hogy visszahúzzuk mindazt, amitől meg akartunk szabadulni. Az önsajnálat tehetetlenné tesz, feljogosít a stagnálásra. Az ellenkezője a fejlődés iránti kíváncsiságunk.”

Az ötödik a bűntudat. „Keveset beszélünk erről. Nem is mindig tudjuk, hogy mit kezdjünk vele. Vannak, akik agresszióba fojtják. Mások a bűntudat miatt a végtelenségig marcangolják magukat. De fel kell tudnunk állni. A megoldás a feloldozás elfogadása. Itt különösen előnyben vannak azok az emberek, akik oda tudnak menni Istenhez, és azt tudják mondani: bocsáss meg! Ha megvallod a bűneidet, az Isten van olyan hűséges és igaz, hogy meg is bocsátja; megtisztít, szabaddá tesz. Úgy tehetünk a bűntudat ellen, ha odamegyünk ahhoz, akit megbántottunk, megsebeztünk, és azt mondjuk neki: bocsáss meg! Utána nekünk el kell fogadnunk a feloldozást, mert csak így lehetünk szabadok.”

Ahhoz, hogy le tudjuk tenni lomjainkat, kacatjainkat, fontos, hogy őszintén szembenézzünk velük. Hogy megkérdezzük: mióta van ez az életemben. Hogy hoztam ezt ide, miért lenne erre szükségem? Minden egyes kidobott lom fájhat egy kicsit. „El kell gyászolnunk sebzettségünket, bűntudatunkat. Néha ki is kell dühöngeni magunkat. Ez az önvédelem haragja. És utána el kell engedni ezt a fájdalmat is a lomokkal együtt. Mennyit akarunk mi szenvedni? Belső lomtalanításunknak ez nagy kérdése.”

Éltető kincseink
Csak azt tartsuk meg, ami az életet szolgálja, ami önmagában éltet! Ez áldozatot igényel, de aki az életet szolgálja, feltöltődik élettel. „Mik azok az értékek, amelyek életet sugároznak? Olyan kincseink, mint például az elégedettség. Ismerjük ezt az állapotot, érdemes magunkban felerősíteni, fókusszá tenni. Az egyik legleterhelőbb kihívás, hogy a piacgazdaság ennek az ellenkezőjét sugallja, de az elégedetlenség nem motivál, hanem megszégyenít. Nem a teljesítményeim gyűjteménye vagyok, hanem ember, aki él és éltet.”

A másik ilyen az optimizmus, amely azt mondja: kell, hogy legyen jó megoldás. „Mi az, amit nem láttam még, mi az, amit nem próbáltam ki? Ki az, akit megkérhetek, hogy segítsen, és még nem kérdeztem meg? Az optimizmus nem vak, hanem látja a sötétségben is az értéket, és azt mondja, keresem a kiutat.”

A harmadik a hála, amely a pozitív pszichológia számára kiemelt terület. „Isten is megmondta, hogy mindenre mint csodára nyíljon meg a szemed! Aki hálát ad, annak megváltozik az egész agyműködése. Felfrissül, felélénkül, életre indul. Endorfint szabadít fel, ami boldogsághormon. Elnyomja a szorongást. Csökkenti a depressziót. Megjeleníti a jövőképünket.”

A negyedik az alázat és az áldozatkészség. „Ha a másikért hozok áldozatot, attól mindannyiunknak jobb lesz. Ott él bennünk, hiszen amikor elindult a pandémia, egyből megjelent. Lenyűgöző volt, motiváló, nem egyszer könnyekre fakasztó látni azt a rengeteg áldozatot, amit az emberek csak azért hoztak, hogy támogassák a másikat. Jézus egyik legnagyobb gondolata, hogy nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért. Ez az, amire Isten elhívott minket, és amiről keresztyénként valljuk, hogy Jézus példát mutatott ebben. Készek vagyunk-e másokat éltetni?”

Ezek azok a kincseink, amelyeket kitehetnénk a lomok és kacatok helyett szobánk közepébe, megvilágítva. Nem kell egyszerre mind a négyre törekednünk, kezdetként elég egyre. „Ami megmaradt bennünk, amire emlékezünk, az már segíthet. Az már szokásunkká válhat.”



Az élet szeretete
Belső lomtalanításunk utolsó lépése a megvalósult rend megünneplése. „Nézzünk rá arra, hogy milyen eredményeket hozott a takarítás! Ez általában a békesség, ami áthatja lelkünket és kapcsolatainkat. Ráadásul ennek a lomtalanításnak a vége a stabil identitás. Hiszen csak az tud adni magából, akinek van miből adni.”

De honnan van erőnk a lomtalanításhoz? – adódik a kérdés. „Ha magunkban megtaláljuk az élet szeretetét, amely nem lehet habzsolás vagy bakancslista, akkor megtaláljuk az önértékelésünket, az identitásunkat, kapcsolatainkat is. Így már megéri lomtalanítani. Talán láthatjuk ezáltal, hogy mennyi mindenünk van, amiről azt hittük, hogy nincs, és mennyi mindenünk van, amit érdemes kitenni. Ehhez legyen alapunk az igazi, legmélyebb szeretet!”


Tapolyai Emőke előadása a PSZIESZTA - Pécsi Pszichológus Napok elnevezésű rendezvénysorozat Kincseink című online alkalmán hangzott el 2021. április 23-án.

Képek: Kandela Központ, PSZIESZTA, pixabay.com