"Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket!" - mondta Jézus, s tudta jól, hogy sokan hallgatósága közül felnőtt szívek börtönében élnek, és már régóta képtelenek gyermekiek lenni."
Adrian Plass
Magyarnak lenni
Betegen feküdt az ágyban. Fáradt pilláit erőltetve nyitogatta. Miért nem alszol? - kérdeztem. - Meg akarom nézni a magyarokat. Tudod, engem nem érdekel a foci, de ha a válogatott játszik, mindig megnézem a csapatot és imádkozom értük. Gyere, ülj ide te is!
Megigazítottam a párnát a hátánál, bekapcsoltam a tévét. Vártunk néhány percet, míg bemelegedett a képcső, először csak a hang érkezett meg a szobába, aztán lassan-lassan a kép is megjött. Együtt szurkoltunk a magyar válogatottnak a nagymamámmal.
Gondolataimban most is fekete-fehérben pereg le a harmincöt éves történet, mintha azon az Orion 60-as tévén nézném, amit alkalmanként partvisnyéllel kellett figyelmeztetni, hogy tisztább képet adjon a világról. Törőcsik cseleitől ugyan szétvillant az ellen, mégsem tudtunk nyerni. Nagyapám odamordult néha - olyan íve van ennek a labdának, mint egy lázgörbének, persze, hogy nem megy be...
Mondják, a magyar foci azóta is csak süllyed, néha azt képzelem, hogy feneketlen kútba dobtak minket, mi pedig nem tudjuk a taktikát, hogyan lehetne a felszínre emelkedni. Nem sírom vissza a régi szép időket, nyeszlett hazugság lenne fényes diadalmenetekről beszélni, mert a saját életemben nem emlékszem ilyenekre. Mégis úgy rémlik, hogy évtizedekkel ezelőtt büszkeség volt a válogatott címeres mezét hordani, annak ellenére is, hogy ez nemcsak dicsőséggel, hanem teherrel is járt. Mint például 1954-ben, amikor az elveszített berni világbajnoki döntő után feldühödött tömegek várták itthon a magyar csapatot a kudarcnak számító vébé-ezüstérem miatt. Budapesten utcai zavargások törtek ki, villamosokat borítottak fel az elkeseredett szurkolók. (Ma egy vébé második helyért minimum díszpolgári cím járna.)
Mindez onnan jutott eszembe, hogy Szalai Ádám, a Hoffenheim csatára közölte: nem kíván játszani a magyar válogatottban. A 27 éves focista a döntéséről Facebook-oldalán tájékoztatott, és - a többi közt - így indokolt: „a jelenlegi szövetségi kapitány vezetése alatt nem kívánok a magyar válogatott rendelkezésére állni. Ha a körülmények a jövőben változnak, és a Magyar Labdarúgó Szövetségnek szüksége lesz az eddigi karrierem során szerzett tapasztalatokra, természetesen a csapat rendelkezésére állok, és segíteni fogom. Ezzel a válogatottbeli spekulációkat és a szereplésemet firtató kérdéseket lezártnak tekintem. Szeretnék a jövőben tiszta fejjel a karrieremre koncentrálni."
Szalai Ádám tehetséges labdarúgó. Sokan elfogadják és megértik döntését. Nekem azonban nehéz elfogadnom. Mert milyen komoly indoka van, hogy nemet mondott a hazája képviseletére a magyar válogatottban? Nincs jóban a szövetségi kapitánnyal? Valljuk be, hogy a nemzeti tizenegy élén álló Pintér Attila nehéz ember. De hát ezrek járnak be úgy dolgozni a munkahelyükre, hogy bár nézeteltéréseik vannak a feletteseikkel, mégis becsülettel elvégzik a rájuk bízott feladatot. Több sebből vérzik a magyar foci, de más ágazatoknál is vannak gondok. Az ápolónő mégis beköti az infúziót, a tanár megtartja az órát, a földműves pirkadatkor kapálni indul. Valamit adnak az országnak, abból amit tudnak. (Gondoskodást, tudást, ételt és még sorolhatnám.)
Szalai Ádám nem küzdött, az egyszerűbb utat választotta: megsértődött és kihátrált. A döntés szíve joga, de nekem, magyar embernek és magyar szurkolónak mégis rosszul esik. Talán eszébe sem jut a csúcsra jutott labdarúgónak, hogy a „drukkerség" sem diadalmenet. Lélekromboló volt ugyanis Romániában magyar drukkernek lenni egy éve (is), amikor a válogatott gyáva játékával csúnyán cserbenhagyta a szurkolóit a 3-0-ra elbukott vébéselejtezőn. És úgy általában sem könnyű magyar szurkolónak lenni, mert - költői túlzással élve - hosszú évek óta azt tapasztaljuk, hogy mire odajutunk a Himnuszban, hogy „bal sors, akit régen tép", már kettő-nullra vezet az ellenfél. Mégis ott lengedeznek rongyosan a zászlóink és megtelnek a lelátók. Pedig megalázóak a vereségek (hogy csak egy utóbbi gyöngyszemet említsünk Hollandia - Magyarország 8-1). Nem azért járunk meccsre, mert az könnyű és szórakoztató, hanem mert magyarok vagyunk, és azt akarjuk, hogy a csapat érezze: mögöttük állunk, nem egyedül kell harcolniuk, összetartozunk.
Szalai Ádám sikeres és jó képességű futballista. Huszonhét évesen valószínűleg nem a mély, filozófiai kérdések foglalkoztatják, hanem a foci felszíne, a népszerűség, a rózsaszín stoplis cipő és a méregdrága sportkocsi, ami több mint ötszáz lóerővel repíti azok között, akiknek akár egy meccsbelépő megvásárlása is lesoványítja a bukszáját.
Grosics Gyula, az Aranycsapat legendás kapusa mondta egy interjúban néhány éve: „Én nagyon gazdagnak érzem magam. Egy dologra nagyon büszke vagyok, hogy tagja lehettem annak a csapatnak, amely a maga korában hosszú időn keresztül a világ legjobb csapata volt. (...) Megtiszteltetés egy labdarúgó számára, hogy Isten adta tehetségéből eredően komoly eredményeket tud elérni, és ezzel meg kell tisztelje a nézőket."
Ádám, te is adhatnál valamit a nemzetnek: a tehetségedet. Ez segíthetné a magyar labdarúgást abban, hogy a hosszú süllyedés után elkezdjünk emelkedni. A feladat nemes, de hosszú évek bukdácsolása mutatja, hogy mennyire nehéz. Lemondással, küzdelemmel, kellemetlenségekkel, kudarcokkal, néha talán megaláztatással is jár. Mindez azonban téged erősítene, a szurkolóknak pedig hitet adna, hiszen te példakép vagy. És ebből a távlatból szemlélve már teljesen mellékessé válhat, hogy ki a kapitány.
Fekete Zsuzsa
A magyar labdarúgó-válogatott szeptember 7-én 2-1-re kikapott az északírek ellen Európa-bajnoki selejtező mérkőzésen az Üllői úti Groupama Arénában, telt ház előtt.
képek: futball-anno, nb1.hu, mti