Rögtön az jutott eszembe: mi lesz itt? Hogyan fér majd meg a protestánsok harci dalával, a Luther Márton által írt evangélikus korállal a pubokból, kocsmákból hömpölygő világi zene? Várakoztam, s akkor a Bakáts tér felől feltűnt a Cantores Ecclesiae fúvószenekar, mögötte a fáklyásmenet. A felvonulók református zsoltárokat és dicséreteket énekeltek, kezükben világító mécsesek. „Áldjad én lelkem a dicsőség erős királyát! Őnéki mennyei karokkal együtt zengj hálát!” – hangzott az ének, s csatlakoztam én is hozzájuk. Mint valami elővéd harci egység, úgy tört utat győzelmesen a fúvószenekar a református énekek számára. Csodálatos volt megtapasztalni, hogy a soul, latin, modern és egyéb szórakoztató zene folyamatosan elhalkult, egyszer csak nem volt hallható.

Vágyakozva néztem a tévében
A Ráday utcai épületek ablakaiban kíváncsiskodók könyököltek. Voltak, akik integettek a felvonulóknak. A fáklyásmenetben feltűnően sok volt a tízen-, huszonéves. A fiatalok nem mindig énekelték a zsoltárokat, időnként beszélgettek, nevettek, majd újra bekapcsolódtak a dicséretek éneklésébe. Jelenlétük megvidámította a közösséget. „Jöjj, mondjunk hálaszót, hű szájjal és hű szívvel, mert rajtunk itt az Úr nagy csodadolgot mível.” A környezetemben megszólított emberek felemelőnek találták a Református Zenei Fesztivált, azt, hogy a reformátusság megmutatja magát. Kijön a templomok zárt világából, vállalja hitét, kultúráját, s a közös énekléssel és felvonulással is missziót végez. Egy hölgy Csepelről érkezett. Minden évben vágyakozva nézte a televízióban a fesztiválról és a fáklyás menetről szóló tudósításokat. Elhatározta: idén ő is itt lesz, s így is tett. Hangoztak a dicséretek. „Ó, maradj kegyelmeddel mivelünk, Jézusunk.” Már a Ráday utca közepén jártunk, amikor egy pincérnő durva kiáltása hallatszott, nem épp nyomdafestéket tűrő szavakkal: mi ez a felvonulás. Kollégája rászólt: „Maradj csendben, ez szent felvonulás!” Az utca két oldalán az éttermekben vacsorázó magyarok és külföldiek egyöntetű csodálkozással szemlélték a hitüket énekekkel megvalló zarándokló tömeget.  A Kálvin térről a 162. dicséret „Ím, béjöttünk nagy örömben, Felséges Isten, a Te szentidnek gyülekezetébe, a te templomodba, Felséges Atya Isten” éneklésével vonultunk be. A késő esti zenés áhítaton Fazekas László, a Szlovákiai Református Egyház püspöke szolgált. A hívek Michael Harris, az edinburgh-i St Giles Cathedral orgonaművész koncertjében gyönyörködhettek. Megnyugtatta a lelkeket Kiss Benedek furulya-előadása. Két éve ő nyerte a Virtuózok döntőjét, édesapja, Kiss Zoltán kísérte orgonán.

Nem vagyunk magunkra hagyatva
Fazekas László püspök a 134. zsoltár alapján prédikált. Igehirdetésében kiemelte, mindig nagy öröm számára, amikor felfedezi Isten Szentlelkének a munkáját. Ilyenkor bizonyos afelől, hogy nincs magára hagyatva. És biztosak lehetünk mi is, mindannyian, hogy nem vagyunk magunkra hagyatva. Ahogyan a 134. zsoltár mondja, alapjában véve mi is zarándokok vagyunk. Egész életünkben zarándokolunk itt a földön, ki-ki a maga útján. Úgy jöttünk ide a Bakáts térről, mint annak idején a hithű zsidók a templomba, azzal a céllal, hogy eljussunk Isten szentélyébe, ahol az Úrral találkozhatunk. „A mindennapok zaját fokozatosan elhagyva, a remény és a bizalom útján juthatunk el mi is az Istennel való közösség megtapasztalásához” – fogalmazott. A 134. zsoltár áldásra, áldásadásra szólít fel. „Ahogyan annak idején a léviták Isten szentélyében, Isten előtt készen áldották az Urat, nekünk is az a feladatunk, hogy betöltsük szolgálatunkat, amire elhívott és dicsőítsük Őt – hangsúlyozta a püspök. „Testvérek! Nagyon sokszor elfeledkezünk arról, hogy milyen nagy kincs van a birtokunkban!” – szólította meg a híveket. Tudunk Istenről, tudunk az Ő hatalmáról, a Szentírásból és igehirdetésekből pedig tudunk az örök életről. Tudjuk, vár ránk az örök haza, még ha sokszor homályosan jelenik is meg előttünk. „Az a nagy bajunk, hogy mégis elfeledkezünk erről a mindennapokban” – mutatott rá.

Mondjuk el az örömüzenetet!
Itt ez a fáklyásmenet – említette meg példaként Fazekas László arra, hogy gyakran a legkisebb dolgokban is nehéz kitartani és hűnek lenni. Elmondta, most volt itt másodszor a felvonuláson, pedig az első alkalommal megfogadta Böszörményi Gergelynek, mindig itt lesz. Ám sajnos nem tud minden évben eljönni. Amikor azonban itt van, olyan jó érzés végigjönni a Ráday utcán, dicséretet énekelni és hálát adni Istennek. Visszaemlékezett, hogy első alkalommal, amikor énekelt a menetben, volt benne egy kicsi szégyenlősség. Mit mondanak azok az emberek, akik itt élnek és vacsoráznak, előkapják a fényképezőgépet és fényképeznek? Aztán átfutott rajta, mit szégyenlősködik. Mit szégyellek valójában? – kérdezte. Azt, hogy hálát adunk az Istennek az ajándékaiért? Vagy azt, hogy mi ebben a városban nyugalomban élhetünk? Esetleg azt kellene szégyellnünk, hogy ma is felkelt a Nap és lenyugodott, s mi ezt meg akarjuk köszönni? „Sokkal inkább az a szégyellnivaló, ha valaki elmulasztja a hálaadást” – emelte ki. Idézte Pál apostolnak a rómaiakhoz írt első levelét, amelyben Pál arra irányítja a figyelmet, hogy a világ Isten helyett sok minden mást dicsőit. „Hiszen megismerték Istent, mégsem dicsőítették vagy áldották Istenként, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és értetlen szívük elsötétedett.” (Róma 1,21) Mi azonban – folytatta gondolatmenetét a püspök – felemeljük kezünket, hogy átvegyük Istentől azokat az ajándékokat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy szolgálatunkat betöltsük, és gazdagítani tudjunk másokat is. Így másoknak is el tudjuk mondani azt az örömüzenetet, hogy nekünk élő Istenünk van! Isten nem kíván tőlünk sokat, csak annyit, hogy hálát adjunk Neki. Azt, hogy felismerjük Őt életünk útján, és Ő legyen életünk középpontja. Tudatosuljon bennünk az, hogy Isten gyermekei vagyunk, és mondjuk köszönetet érte! A mi feladatunk az, hogy éljünk az Istentől kapott ajándékokkal, s miközben szolgálunk, áldásokat kapunk és dicsőítjük Őt, otthonainkban is a család papjai legyünk, mert akkor az élet szolgálatában állunk. „Vigyük magunkkal ezt az üzenetet és legyen velünk az Úr áldása!” – bocsátotta útra a gyülekezetet a püspök.

Cseke Hajnalka

Képek: Füle Tamás