Különös felvetéssel állt elő a dunamelléki egyházkerület lelkészértekezletén. Azt kérte, hogy tegyenek többet a papok az egészségükért: ha tehetik, sportoljanak vagy legalább fussanak rendszeresen.

Lelkipásztorként mozgáshiányos életmódot élünk. Édeskevés az egészségünkhöz, hogy felmegyünk a szószékre és lejövünk onnan, vagy éppen elsétálunk az íróasztalunkig. Mindannyian stresszes életet élünk, de a stressz pszichét terhelő részétől képesek vagyunk megszabadulni. A szomatikus rész azonban csak testmozgással semlegesíthető. Ezért mondom a kollégáimnak, hogy tegyenek önmagukért, figyeljenek az egészségükre.Az átlagember azt gondolná, hogy ha valakinek, hát a lelkésznek biztosan stresszmentes az élete.

Kívülről talán nem látszik, de van egy belső olvasata a szolgálatunknak, amire általában nem kíváncsiak az emberek és mi sem beszélünk róla. Aki hittel végzi a szolgálatát, nap mint nap az élet és halál küszöbén áll. Ma délután, éppen idejövetelem előtt, két embert temettem el, két család sorsában kellett osztoznom, őket vigasztalnom. Lehet, hogy kívülről nem tűnik nehéz feladatnak a miénk, belülről mégis az. A stressz nem múlik el attól, hogy véget ér egy szertartás, a feszültség szomatikus részét ott hordozzuk a sejtjeinkben.

Önnek hogyan segít a sport a stressz csökkentésében?

A mozgás semlegesíti a stressz-hormonokat, így ezek nem tudnak rombolni a szervezetben. A futás engem azért kapcsol ki, mert egészen mást csinálok, mint napközben. Sokan mondják, hogy jól tudnak gondolkodni futás közben, de nekem a sport leginkább olyan időtöltés, amikor nem gondolok semmire. Lefutom a kitűzött távolságot, átmozgatom a tagjaimat, kivonódom a mindennapos gályázásból. Nézelődöm és felfedezek olyan dolgokat, amiket az autóból nem lehet észrevenni.Egy szerzetes könyvében olvastam, hogy számára a futás szinte meditáció, amikor közelebb kerül Istenhez.

Nem akarom misztifikálni a futást. Ha a mozgás szükségességének lelki okait, magyarázatát keresem, inkább arra gondolok, hogy Isten egyik alapvető parancsa az ember számára a munkára vonatkozott. A technikai fejlődés, a gépesítés miatt azonban alig végzünk fizikai munkát, pedig a testünknek szüksége van mozgásra. A nagyszüleinknek még nem kellett konditerembe járniuk, hiszen kapáltak, gereblyéztek, gyalogoltak és még sorolhatnám. Mi sporttal pótolhatjuk a mozgáshiányt.

A református egyházban sokszor hallunk a lélek kérdésiről, de hogy mi van a testünkkel, arról ritkábban esik szó.

Pedig felelősek vagyunk a testünkért is! A testben nem látok ellenséget, még akkor sem, ha a Biblia sokszor a „test" kifejezéssel jelöli a bűnt, de önmagában nem szabad azt gondolni, hogy a testünk az ellenségünk. Sőt gondoznunk kell a testünket, hogy az isteni parancsolatokat – akár a családalapítás parancsolatát – teljesíthessük.Ön hogyan viszonyult korábban a mozgáshoz?

Gimnazistaként sokat mozogtam, aztán a honvédségnél tüzérként is sok fizikai munka adódott. A teológia alatt ellustultam, majd jött a házasság és a gyerekek. Mikor hét évig tábori lelkészként szolgáltam, időnként még felszívtam magam, de ez sem volt tartós. Tíz évvel ezelőtt kerültem Békásmegyerre, azóta tizenkét kilogramm súlyfelesleget szedtem fel. Tulajdonképpen nem volt ez olyan látványos változás, éppen fordítva. Amikor a sport miatt kezdtek leapadni a kilóim, akkor szólítottak meg többen is aggódva, hogy nem vagyok-e beteg. Most a testmagasságomhoz viszonyítva arányos a súlyom.

Interjúkészítés közben forognak is utánunk itt a margitszigeti futópályán. Nézik, hogy vajon melyik híres sportolóval készül beszélgetés, hiszen az alkata alapján akár sportoló is lehetne.

Köszönöm, de negyvenhét évesen családdal, gyerekekkel már csak az a célom, hogy tegyek az egészségemért, a boldogságunkért ilyen módon is. Nehéz volt rálépni erre az útra. Dávid öcsém, aki korábban atletizált, sokat mondogatta, hogy beteg leszek, ha nem kezdek el rendszeresen mozogni. Igaza lett, öt éve magas vérnyomást diagnosztizáltak nálam, emiatt gyógyszert kell szednem.

Mikor jött el az a pont, amikor úgy döntött, belefog a futásba?

Nagyjából másfél évvel ezelőtt. Augusztus 22-én húztam fel először tudatosan a sportcipőt azért, hogy fussak. Korábban csak a szabadidőmben járkáltam benne. Az első futás volt a legnehezebb, nagyjából három kilométert futottam.

Az nem kevés elsőre!

Nem kevés, de ahogy én kinéztem utána... Nagyon kikészültem. Direkt este mentem futni, nehogy valaki meglásson. Aztán napról napra növekedtek a távok, és októberben már hat kilométert futottam. Ősszel megfogadtam, hogy ha egy év múlva hét kilométernél tartok, nagyon elégedett leszek. Úgy éreztem, hogy a hat kilométerrel eljutottam a teljesítőképességem határához, nem tudtam elképzelni, hogy ennél többet tudnék teljesíteni. A sikerélmény és persze a hiúság azonban arra sarkallt, hogy kicsit mindig többet és többet fussak. Decemberben már lefutottam a félmaratont is. Megüzentem az öcsémnek a hírt, Dávid pedig úgy reagált, hogy nem vagyok normális. Ettől kezdve úgy éreztem, hogy inkább vissza akartak fogni. A félmaraton kiugró teljesítmény volt akkor, később nem futottam ilyen sokat egyben. Mostanra azonban hetente egyszer jóérzéssel lefutom...Úgy tudom, hogy most is maratonra készül.

Tavaly októberben lefutottam a Spar Budapest Maratont. Ez volt az első maratoni futásom, de mögötte személyes és lelki dolgok húzódtak meg.

Elárulja, mi volt ez?

Az egyik kedves gyülekezeti munkatársunk édesapja, a verseny főszervezője azt mondta, hogy szívesen látnak a Spar Budapest Maratonon, ez nagy motiváció volt számomra. A lelki oldala pedig az volt, hogy akkoriban édesapám éppen betegen feküdt. Sokat noszogattuk, bátorítottuk, hogy vegyen erőt magán. Úgy gondoltam, hogy egy nagyobb lépéssel, ahol nekem is komolyan erőt kell venni magamon, motiválni tudom majd őt. Sajnos már nem élte meg a versenyt, de én az ő emlékre futottam. Nagyon szép élmény volt.

Gondolt az édesapjára a verseny közben?

Amíg tudtam még gondolkodni, gondoltam rá. De a maratoni táv olyan hosszú, hogy az órák elteltével kirostálódnak az ember gondolatai. 4 óra 3 perc 56 másodperc alatt futottam le a 42,2 km-es távot. Az volt a vágyam, hogy négy órán belül teljesítsek, de nem tudtam, képes leszek-e rá, hiszen korábban soha nem futottam még ilyen sokat. Az öcsémék azt mondták, hogy ne az időre koncentráljak, hanem az legyen a cél, hogy lefussam a távot. A családom, a feleségem és a lányaim pedig ott vártak a célban.

Melyik maraton a következő kihívás?

Dávid öcsémék a futóklubjukkal évente egyszer elmennek egy külföldi maratonra is. Idén velük tartok Salzburgba. A budapesti maratonon – futónyelven szólva – úgy éreztem, hogy maradt még bennem egy kicsi...

Fotó: Füle Tamás, ill. archív