MAJD MAGÁHOZ SZÓLÍTOTTA A TIZENKETTŐT ÉS KEZDTE ŐKET KIKÜLDENI KETTŐNKÉNT, ÉS HATALMAT ADOTT NEKIK A TISZTÁTALAN LELKEKEN. ÉS MEGPARANCSOLTA NEKIK, HOGY AZ ÚTRA SEMMIT SE VIGYENEK, CSAK EGY BOTOT; SE KENYERET, SE TÁSKÁT, SE PÉNZT AZ ERSZÉNYÜKBEN. SARUT KÖTHETNEK, DE NE LEGYEN KÉT RUHÁJUK. ÉS EZT MONDTA NEKIK: AHOL VALAMI HÁZBA BEMENTEK, OTT MARADJATOK MINDADDIG, AMÍG (ABBÓL A KÖZSÉGBŐL) TOVÁBB NEM MENTEK. AHOL AZONBAN NEM FOGADNAK BE TITEKET, VERJÉTEK LE A PORT LÁBATOKRÓL, MIKOR ONNAN TÁVOZTOK, BIZONYSÁGUL ELLENÜK. AZOK ÚTRAKELTEK ÉS HIRDETTÉK, HOGY TÉRJENEK MEG. SOK ÖRDÖGÖT KIŰZTEK, SOK BETEGET MEGKENTEK OLAJJAL ÉS MEGGYÓGYÍTOTTAK.

                                                                                                                     

Ezen a nyáron, Biblia éve lévén, mindkét általam szervezett táborban a kereszténység, és a krisztuskövetés volt a téma: Krisztus Hegyi beszédje (Máté 5.1-48), és Dietrich Bonhoeffer Követés című kötetének ehhez kapcsolódó, meghökkentő erejű gondolatai.

Az ifjak táborában, az első kiscsoportos beszélgetésnél arra kértem feleletet, hova sorolják önmagukat, mint keresztényeket? Négyféle csoport-megfogalmazás között választhattak:

- egyáltalán nincs közük a valláshoz,
- keresztény keretben növekedtek,
- megszólítottak,
- krisztuskövetők

Mi nekünk a vallás? Valaki így mondta nemrég, nem hisz benne, szép mesének tartja... Lehet belenőni a hitbe? Mit ér a keret, a szokás, a neveltetés? Megszólíthatók vagyunk?
Legtöbben ezt gondolták maguk felől. Elgondolkoztatott, miért nem akadt köztük olyan, aki krisztuskövetőnek sorolta magát? Mi az ok? Szerénység, vagy az elkötelezettség hiánya? Vagy e kettő közt akad el, reked meg a keresztények többsége? Gyávaság? Hitetlenség?

Hadd idézzem Dietrich Bonhoeffer szavait, mit gondol a krisztuskövetésről:

"Kövess engem! A tanítvány válasza nem a Jézusba vetett hit szóban való megvallása, hanem az engedelmes cselekvés. Az elhívott mindent elhagy, amije csak van, nem azért, hogy valami különösen értékeset tegyen, hanem egyszerűen a hívás miatt, mert másképp nem tudja Jézust követni. Az ember elhívást kap, és ki kell lépnie eddigi életéből. A régi ott marad, teljesen elhagyja. Az élet viszonylagos biztonságából a teljes bizonytalanságba kerül ki a tanítvány. Azaz, valójában a Jézussal való közösség tökéletes biztonságába és védettségébe. Az áttekinthetőből és kiszámíthatóból a teljesen áttekinthetetlenbe, véletlenbe, azaz valójában az egyetlen szükségesbe és kiszámíthatóba. A véges lehetőségek területéről a végtelen lehetőségek területére, az egyetlen szabadító valóságba... Minden törvényesség szöges ellentéte, minden programszerűség... tökéletes megtörése... Egy elvont Krisztus-eszme , tanrendszer vagy kegyelemről és bűnbocsánatról szóló vallásos ismeret nem teszi szükségessé a követést, sőt, valójában kizárja azt, követés-ellenes...Az élő Jézus Krisztus nélküli kereszténység szükségszerűen követés nélküli kereszténység marad, és a követés nélküli kereszténység mindig Jézus Krisztus nélküli kereszténység, eszme, mítosz csupán... Itt Istenbe vetett bizalom van, de nem követés."

MAJD MAGÁHOZ SZÓLÍTOTTA A TIZENKETTŐT ÉS KEZDTE ŐKET KIKÜLDENI...

Ő szólít magához. Ez ad lehetőséget, erre válaszolhat, aki követni akarja. Talán emlékszünk arra a történetre, (Lukács 9:56-62) mikor valaki követőnek ajánlkozik? "Követlek, akárhová mégy" Mit felel neki Jézus? "Az Emberfiának nincs hová fejét lehajtani" Mit is mondd ezzel? Lehetetlent akarsz! Képtelen vagy rá, fogalmad sincs róla, mit beszélsz, mit ígérsz! Jézus hívása és szólítása nélkül, nem tudunk utána menni, útját vállalni. Amikor elhangzik a hívás és azt mondja: "Kövess engem!", lehetségessé lesz a lehetetlen. Mert Ő hív.

Érdemes megvizsgálni a történet másik két követőjének feleletét, akiket maga Jézus szólít. Mindkettő talál valami kifogást, mentséget, ami miatt nem rögtön indul. Az egyik a törvény szerinti, ill. emberi elvárások szerinti kötelességére hivatkozik, a másik egy maga által tisztességesnek tartott cselekvést helyez a követés lépése elé. Aki mások, avagy saját elvárásait helyezi a hívás utáni lépés elé, az elakad, megreked, süketté, vakká lesz a követésre. Jézus így mondja: "Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas..."

"Követni azt jelenti, határozott lépéseket tenni. Már a hívásra megtett első lépés elválasztja a követőt eddigi életétől. Maga a követésre hívás teremt azonnal új helyzetet. Kizárt dolog a régi helyzetben maradni és úgy követni... Az első lépések állítják a követőt abba a helyzetbe, hogy hinni tudjon. Ha nem követ, hátramarad, nem tanul meg hinni. Az elhívottnak abból a helyzetből, amelyben nem tud hinni, abba a helyzetbe kell lépnie, amelyben először lehet hívővé... Péternek ki kell lépnie a hullámzó vízre, hogy megtapasztalja saját tehetetlenségét és Ura mindenhatóságát. Ha nem lép ki, nem tanul meg hinni... de nem szabad önkényesen kiszállnia a hajóból, mert már az első lépés pusztulását jelentené, ezért kiáltja: Parancsold meg, hogy oda menjek hozzád a vízen!... És Krisztus felel: Jöjj! ...Ez a hívás kegyelme..."

Dietrich Bonhoeffer KEZDTE ŐKET KÜLDENI, KETTŐNKÉNT...

... Miért kettőnként? Bizonyára nem azért, hogy egyik a másiknak diktáljon. Hanem azért, hogy az összetartozásukban az egymásért felelős szeretet legyen jelen. Hogy ha az egyik lankadna, csüggedne, a másik segítsen ott maradni, Krisztus nyomában, küldésében...

ÉS HATALMAT ADOTT NEKIK A TISZTÁTALAN LELKEKEN...

Akit Ő megszólít, annak HATALMAT akar adni a LELKEKEN.... Nem érvényesülésre, nem győzelemre, nem bizonyításra, nem valakiségre... hanem arra, hogy kövessük Őt ott, ahol nincs út, ahol lehetetlen a lépés, abban, amiben emberként elvesznénk... És az szólhat róla, hogy vele és általa megmaradunk... Mint Péter, aki a háborgó hullámok közé lépett ki a hajóból, ha nem az Ő szavára, akkor belevész...

Mi szeretjük magunkat mások fölé helyezni, istenesebbnek, igazabbnak látni, fentebb tudni magunkat, s uralkodni azoknak lelkén, akik Krisztus segítségét keresik. Krisztus hatalma veszélyes. Ha valaki magáénak tudja ezt a hatalmat, iszonyú erős lesz a kísértés: ura lehetek más lelkeknek. Ha nem győzött le engem, az erő visszájára fordul, farizeussá tesz.

ÉS MEGPARANCSOLTA NEKIK, HOGY AZ ÚTRA SEMMIT SE VIGYENEK, CSAK EGY BOTOT; SE KENYERET, SE TÁSKÁT, SE PÉNZT AZ ERSZÉNYÜKBEN. SARUT KÖTHETNEK, DE NE LEGYEN KÉT RUHÁJUK...

Visszatérnék a fiatalok besorolására. A többség azt mondta, hogy ő megszólított, de nem krisztuskövető. És itt a kérdés: Miért nem? Aki Krisztus által megszólított, de nem lett követő, az valamire nézve engedetlenségben van! Nem hagyta el azt, amit el kellett volna hagynia. Ezért mondja: MEGPARANCSOLTA NEKIK, HOGY AZ ÚTRA SEMMIT SE VIGYENEK...

Mennyi felesleges szerzeményt őrzünk, védünk, féltünk, dolgokhoz, célokhoz, emberekhez való ragaszkodásunk mennyire megnehezíti, gátolja Krisztus követését. Ráébredtünk már?

"Panaszkodsz, hogy nem tudsz hinni? Senki sem csodálkozhat, ha nem jut hitre, ameddig bármiben tudatosan engedetlen Jézus parancsával szemben, vagy megtagadja azt. Nem akarod Jézus parancsának alávetni valamilyen bűnös szenvedélyedet, ellenségeskedést, reményt, életviteledet, értelmedet? Ne csodálkozz, hogy nem kapod a Szentlelket, hogy nem tudsz imádkozni, hogy a hitért való imádságod üres marad. Menj el inkább, és békülj meg testvéreddel, hagyd el a téged fogva tartó bűnt, és újból hinni fogsz! Ha Isten parancsoló szavát elutasítod, úgy kegyelmes szavát sem fogod megkapni. Az engedetlen nem tud hinni, csak az engedelmes hisz... Annak aki hitével vagy hitetlenségével mentegeti Jézus szavával szembeni engedetlenségét, annak mondja Jézus... add föl, ami Isten akaratától elválaszt... Ne mondd, hogy nincs hitem! Addig nem is lesz, míg engedetlenségben maradsz... miközben hited alázatosságnak látszik, megkeményedsz hitetlenségben... Meg kell törni az engedetlen magatartást, hiszen abban már nem lehet Krisztust hallani... Csak a hívő engedelmes és csak az engedelmes hisz..." Dietrich Bonhoeffer

Amikor megnéztük D. Bonhoeffer életéről szóló filmet, meghökkentett a tény, hogy amikor Krisztus megszólította, nemcsak megértette, leírta, amit megértett, hanem épp abban kapott lehetőséget, amire nézve hívást, látást kapott. Megélhette! Egyszerre félelmetes és csodálatos. Arra döbbentem rá, mennyi kérésem, ígéretem volt-van Isten felé, amiről megfeledkeztem, pedig szólt, indított, amire nem voltam kész, amit nem vártam teljesülni, amit aztán mikor történni kezdett, nem értettem, és épp emiatt emberekre neheztelve vergődtem...

A kilencvenes évek elején, mikor képviselővé választottak a nagycsaládosok, kétségbeesetten éreztem, világosan láttam, milyen hiábavaló nekem ott ülni azok között, akik érdekeikért sakkoznak egymással. Én mindig másokért akartam lenni, de itt nem lehetek, mert nincsenek érdekeim... Egyszer, mikor ott ültem a padban, elém villant egy mondat a Bibliából. Nem azért mert akartam, hanem csak úgy jött: "Kérjed tőlem, s odaadom néked, a pogányokat örökségül..." és ez a mondat nekem szegződött, megszólított, előttem maradt. És én feleltem rá, ott rögtön, csak úgy hangtalan, tettrekész szívvel: Ha adni akarod, hát add nekem! A pogányokat, a kívül levőket, az istentelenül élőket! Az első szünetben Bibliát kerestem, s mikor helyét megtaláltam, alázúztam, sőt, még a Bibliám elejébe is beleírtam...

S mi történt pár évvel később? Mikor saját egyházi közegemből szorultam ki. Elkeserített, hogy terhükre vagyok. Miért tehetik? Miért győzhet a hamisság? - kérdezgettem Istentől. Eszembe se jutott, hogy épp az teljesül, így teljesül, amire hívott, amire válaszoltam. Mert egyébként képtelen lettem volna elszakadni, a közösség kötelékéből, amiben addig éltem. Mások vetettek ki, de Isten megengedte. És megmaradtam, mert bár nem értettem, és nagyon fájt a kirekesztettség, szüntelen Krisztust kerestem, éheztem jelenlétét, és nyomába léptem, mert nem volt más lehetőségem... Mit kérünk, mit várunk, mire vagyunk készek?

ÉS EZT MONDTA NEKIK: AHOL VALAMI HÁZBA BEMENTEK, OTT MARADJATOK MINDADDIG, AMÍG (ABBÓL A KÖZSÉGBŐL) TOVÁBB NEM MENTEK... AHOL AZONBAN NEM FOGADNAK BE TITEKET, VERJÉTEK LE A PORT LÁBATOKRÓL, MIKOR ONNAN TÁVOZTOK, BIZONYSÁGUL ELLENÜK.

Miért kell ott maradni, ugyanabban a házban? Egész addig, ameddig tovább nem mennek? Mert kevés a szó, kevés az egyszeri lehetőség jól látni, érezni, tenni, azt amire szükség van.
Nem véletlen vannak lelki hétvégék, csendes-hetek. El kell némulni bennünk mindannak, ami nap, mint nap szüntelen diktál, hogy más szólíthasson, érinthessen, mozdíthasson.

Nincs előre biztosítható sima út. Követés van. Hol ebben, hol abban kell rászorulnom hit által arra, akit követek. Néha, épp mikor nyomában maradok, mikor nem kellek, mikor kivetnek, éreztetnem kell velük, hogy bűneik, engedetlenségük, hitetlenségük miatt vakok és süketek, hogy tetteikért felelniük kell majd Isten előtt. Szívet, lelket nehezítő megbízatás, felelőssé tenni őket, továbbmenni nélkülük, BIZONYSÁGUL ELLENÜK...

Tagja vagyok egy missziós szervezetnek, melynek ténykedése jelenleg nem igazán arról szól, amiért valaha alakult. Egyre menekülnék onnan, de mert küldtek, szólítottak, szóra indítottak, egyelőre ott kell lennem, mert Krisztus nyomában járok, nem maradhatok, és nem mehetek tovább Nélküle...

AZOK ÚTRAKELTEK ÉS HIRDETTÉK, HOGY TÉRJENEK MEG. SOK ÖRDÖGÖT KIŰZTEK, SOK BETEGET MEGKENTEK OLAJJAL ÉS MEGGYÓGYÍTOTTAK.

Elindultak a megszólítottak, engedelmeskedtek, ÚTRAKELTEK... És ők, akik addig csak ámulva nézték Jézus csodáit, szavára nyomába lépnek, sokakat MEGGYÓGYÍTANAK...
Krisztus szeretete által legyőzött szívükben Őt viszik, hordozzák, hogy ott is jelen legyen, lelkeket győzzön, uralkodjon, szólítson és küldjön...

Mit hirdettek? MEGTÉRÉST. Mihez, kihez térést? Az Istenhez való megérkezés lehetőségét hirdetik, ők, akik megszólíttattak, szabadulást hirdetnek, ők, akik szabaddá lettek Krisztus hallására, követésére. Ahol Krisztus valóságosan jelen lehet, onnan kiszorul sötétség, ott vigaszt nyernek a sírók, segítséget a bajban lévők, hitet, reményt a céltalanok, éltető erőt a megterheltek és megfáradottak....

DIETRICH BONHOEFFER
                       KI VAGYOK ÉN?

...Az vagyok valóban, aminek mondanak?
Vagy csak az, aminek magamat ismerem?
Kalitkába zárt madár; sóvárgó, nyugtalan, beteg, aki levegőért fuldokol,
színekre, virágra, madárdalra vágyik,
jó szóra, baráti melegre,
dühíti oktalan erőszak, kicsinyes bántás,
hánykolódik nagy dolgokra várva,
tehetetlenül aggódik, messze van barátja,
imádságra, gondolatra, alkotásra fáradt,
szíve üres, kész már mindentől búcsúzni?

Ki vagyok én? Ez, vagy az?
Hol emez, hol amaz?
Egyszerre mindkettő? Másokat ámító,
magában sápító hitvány alak?

Vert had fut bennem
szanaszét a már kivívott győzelem elől?

Ki vagyok én? Váltig faggat,
gúnyol a magány, a gyötrelem.
Bárki vagyok, Te tudod, ismersz:
Tiéd vagyok én Istenem!

Megszólított már? Emlékszem rá mivel? Éltet szava által? Vagy már csupán az eszem tudja mire hívott, mit feleltem, mire vágytam, mivel biztatott, de lépni már képtelen vagyok? Vajon miért maradtam ugyanott, ugyanabban, amiből kiszólított? Isten jól emlékszik rá, mire vágytam, mit ígért, mit feleltem. Az engedetlenségemet is tudja, hisz én vagyok az, aki megfeledkezik, aki semmit nem mer elengedni, aki nem mer elhagyni, nem mer kilépni, követni...

Van egy ének, imádságféle, tizenévesen, még ifis koromban tanultam. Merném-e még, most Krisztus szavára nyíló szívvel, hittel és reménységgel kérni és lépni? És merik-e a jelenlévők velem együtt kérni? Szólíthat? Hívhat? Küldhet minket?

Mi hozzád von, ó add meg azt,
Vedd el mi tőled elszakaszt,
Magamtól vedd el önmagam,
Add hogy tied legyek Uram!