AZUTÁN AZ APOSTOLOK ÖSSZEGYŰLTEK JÉZUSNÁL, ÉS BESZÁMOLTAK NEKI MINDARRÓL, AMIT TETTEK ÉS TANÍTOTTAK. Ő PEDIG ÍGY SZÓLT HOZZÁJUK: JERTEK VELEM, CSAK TI MAGATOK, VALAMI PUSZTA HELYRE ÉS PIHENJETEK EGY KISSÉ. MERT SOKAN JÖTTEK-MENTEK, ÉS SOKAN FELISMERTÉK ŐKET, ÚGY HOGY MÉG EVÉSRE SEM VOLT ALKALMAS IDEJÜK. ÉS ELHAJÓZTAK EGY PUSZTA HELYRE, CSUPÁN ŐK MAGUK. AMIKOR AZONBAN A SOKASÁG MEGLÁTTA ŐKET, AMINT MENTEK, MINDEN VÁROSBÓL ÖSSZEFUTOTTAK ODA GYALOG ÉS MEGELŐZTÉK ŐKET. ÉS AMIKOR JÉZUS KISZÁLLT, NAGY SOKASÁGOT LÁTOTT. MEGESETT A SZÍVE RAJTUK, MERT OLYANOK VOLTAK, MINT AZ A NYÁJ, AMELYNEK NINCS PÁSZTORA. ÉS ELKEZDTE ŐKET SOK MINDENRE TANÍTANI. KÉSŐRE JÁRT MÁR NAGYON AZ IDŐ, AMIKOR ODAMENTEK HOZZÁ TANÍTVÁNYAI ÉS AZT MONDTÁK NEKI: PUSZTA HELY EZ ÉS AZ IDŐ MÁR KÉSŐRE JÁR. ENGEDD EL ŐKET, HADD MENJENEK EL A KÖRÜLLEVŐ TANYÁKRA ÉS FALVAKBA, ÉS VEGYENEK MAGUKNAK ENNIVALÓT. JÉZUS AZONBAN EZT MONDTA NEKIK: TI ADJATOK NEKIK ENNI! AZOK ÍGY VÁLASZOLTAK: TALÁN MENJÜNK, ÉS VEGYÜNK KÉTSZÁZ DÉNÁRÉRT KENYERET, HOGY ENNI ADJUNK NEKIK? ERRE Ő MEGKÉRDEZTE: HÁNY KENYERETEK VAN? MENJETEK, NÉZZÉTEK MEG. MEGNÉZTÉK, ÉS AZT MONDTÁK: ÖT ÉS KÉT HALUNK. AKKOR MEGPARANCSOLTA NEKIK, HOGY ÜLJENEK LE ASZTALTÁRSASÁGOKKÉNT A ZÖLD PÁZSITRA. LETELEPEDTEK AZÉRT CSOPORTONKÉNT, SZÁZÁVAL ÉS ÖTVENÉVEL. Ő PEDIG VETTE AZ ÖT KENYERET ÉS A KÉT HALAT, FELTEKINTETT AZ ÉGRE, HÁLÁT ADOTT ÉRTE, ÉS MEGTÖRTE A KENYEREKET ÉS ODAADTA TANÍTVÁNYAINAK, HOGY SZOLGÁLJÁK FEL. ÉS A KÉT HALAT IS ELOSZTOTTA MINDNYÁJUK KÖZT. ETTEK IS MINDNYÁJAN ÉS JÓLLAKTAK. ÉS FELSZEDTÉK A MARADÉKOT, TIZENKÉT TELE KOSÁRRAL, A HALAKBÓL IS. AZOK, PEDIG AKIK A KENYEREKBŐL ETTEK, MINTEGY ÖTEZREN VOLTAK FÉRFIAK.

                                                                                                                         

Tegnap beszélgettem valakivel, aki elmesélte, van egy egészen új kezdeményezés. A régtől szolgáló lelkészeket - ahol helyettest tudnak biztosítani -, néhány hónapra szabaddá teszik minden szolgálattól, hogy pihenjen, kikapcsolódjon, töltődjön, kis időre mással foglalkozzon. Mert elfáradnak a legkülönbek is... Így jutott el hozzánk is, kikkel valaha egy környéken élt, együtt mozdult... Jó volt újra találkozni, beszélgetni, együtt gondolkozni, imádkozni...

AZUTÁN AZ APOSTOLOK ÖSSZEGYŰLTEK JÉZUSNÁL, ÉS BESZÁMOLTAK NEKI MINDARRÓL, AMIT TETTEK ÉS TANÍTOTTAK. Ő PEDIG ÍGY SZÓLT HOZZÁJUK: JERTEK VELEM, CSAK TI MAGATOK, VALAMI PUSZTA HELYRE, ÉS PIHENJETEK EGY KISSÉ. MERT SOKAN JÖTTEK-MENTEK, ÉS SOKAN FELISMERTÉK ŐKET, ÚGY HOGY MÉG EVÉSRE SEM VOLT ALKALMAS IDEJÜK. ÉS ELHAJÓZTAK EGY PUSZTA HELYRE, CSUPÁN ŐK MAGUK.

Jézus elküldte tanítványait, vigyék a jó hírt, gyógyítsanak. Amikor visszatértek hozzá, Ő az, aki lehetőséget akar adni arra, hogy kicsit megálljanak, beszámoljanak a tapasztalataikról, és talán megbeszélhessék együtt, mi volt, hogyan volt...
Igen, a hozzá tartozók is elfáradnak, szükségük van megállásra, pihenésre, vele való beszélgetésre, oldódásra, lelküket terhelő kérdésektől, terhektől, gondoktól való szabadulásra. Miért is fáradunk bele a dolgokba? Van jóféle elerőtlenedés, van szükséges fáradtság?

"Hajlamosan vagyunk a fáradtságot egyértelműen a terméketlen erőtlenséggel azonosítani, holott létezik teremtő fáradtság is. Tévedés azt hinnünk, hogy az erő mindennek a mozgatója. Épp ellenkezőleg, a nagy tettekben és fölismerésekben mindig túlteng az ingyenesség. Mintha valami titkos törvény szerint: a legnehezebbet volna a legkönnyebb véghezvinni... Nehézségeink és gyötrelmeink talán épp onnan fakadnak, hogy fázunk a legnehezebbtől... Mi legtöbbször túl gyengék vagyunk ahhoz, hogy ne erőből próbáljuk megközelíteni föladatunkat. Ilyenkor jön segítségünkre nem egyszer a fáradtság, a teremtő fáradtság természetes kegyelme. Mi több, az öregkori bölcsességben is legalább akkora szerepe van a fáradtságnak, mint a felgyülemlett tapasztalatok gazdagságának..." Pilinszky János

AMIKOR AZONBAN A SOKASÁG MEGLÁTTA ŐKET, AMINT MENTEK, MINDEN VÁROSBÓL ÖSSZEFUTOTTAK ODA GYALOG, ÉS MEGELŐZTÉK ŐKET. ÉS AMIKOR JÉZUS KISZÁLLT, NAGY SOKASÁGOT LÁTOTT. MEGESETT A SZÍVE RAJTUK, MERT OLYANOK VOLTAK, MINT AZ A NYÁJ, AMELYNEK NINCS PÁSZTORA. ÉS ELKEZDTE ŐKET SOK MINDENRE TANÍTANI.

Az emberek látják őket hajóra szállni. De nem mondanak le arról, hogy közelébe menjenek, vele találkozzanak. A Galileai tenger túloldalához előbb ér oda a tömeg, mint Jézus és a tanítványok a hajóval. Ezen lehet méltán bosszankodni, hogy minden hiába, még pihenni sincs idő, de lehet mást látni, úgy érezni, ahogy Jézus, kinek szíve megindul amazokon... hiszen a szükség hozza őket, olyanok, mint A NYÁJ, AMELYNEK NINCS PÁSZTORA...

Voltak akkor is, akiknek a pásztorság volt a dolguk, de a felelős vezetők nem velük, hanem önmagukkal, szerepükkel vannak elfoglalva, nem törődnek a nyájjal. De Jézus látja, megérti, őket. MEGESIK RAJTUK A SZÍVE...Megfog ez a szó, hogy megesik...mintha azt jelentené: teherbe esik, áldott állapotba kerül értük, akik élnének, növekednének, megmaradnának...

TANÍTJA ŐKET SOK MINDENRE... Mint PÁSZTOR a nyájához, olyan hozzájuk. Felvállalja őket. Nem ezért ment oda, de lelki szükségüket látva magát adja, megteszi, amit értük tehet. Vajon mit éreznek át mindebből a tanítványok, akik fáradtak, elegük van, magukért jöttek?

KÉSŐRE JÁRT MÁR NAGYON AZ IDŐ, AMIKOR ODAMENTEK HOZZÁ TANÍTVÁNYAI ÉS AZT MONDTÁK NEKI: PUSZTA HELY EZ ÉS AZ IDŐ MÁR KÉSŐRE JÁR. ENGEDD EL ŐKET, HADD MENJENEK EL A KÖRÜLLEVŐ TANYÁKRA ÉS FALVAKBA, ÉS VEGYENEK MAGUKNAK ENNIVALÓT.

Ki veszi észre, hogy KÉSŐRE JÁR AZ IDŐ? Jézus belefeledkezik abba, amire éppen szükség van, a tanítványok pedig - itt derül ki - már rég határt szabnának annak, ami történik... ENGEDD EL ŐKET... Érzik, hogy fogva tartja őket Krisztus, szavának ereje, fénye, hatalma. Érveik alapján, maguk felől, s felőlük is, mintha igazuk lenne. Azoknak már menni kellene, szállást, élelmet keresni, nekik pedig és a Mesternek, végre enni, pihenni... amiért jöttek.

Miért nem enged Jézus a kérő szónak, a megfelelő, belátható érveknek? Miért ellenkezik? Miért nem mondja, hogy igazuk van, tényleg ez a legkézenfekvőbb megoldás, igen, el kell küldeni őket? Mert többet lát, többre van lehetőség, mint ami az ő számukra látszik, lehetőségként kínálkozik. Többet akar adni, ajándékozni, mint amit az emberi látás és az ész diktál.

JÉZUS AZONBAN EZT MONDTA NEKIK: TI ADJATOK NEKIK ENNI! AZOK ÍGY VÁLASZOLTAK: TALÁN MENJÜNK, ÉS VEGYÜNK KÉTSZÁZ DÉNÁRÉRT KENYERET, HOGY ENNI ADJUNK NEKIK? ERRE Ő MEGKÉRDEZTE: HÁNY KENYERETEK VAN? MENJETEK, NÉZZÉTEK MEG. MEGNÉZTÉK, ÉS AZT MONDTÁK: ÖT ÉS KÉT HALUNK. AKKOR MEGPARANCSOLTA NEKIK, HOGY ÜLJENEK LE ASZTALTÁRSASÁGOKKÉNT A ZÖLD PÁZSITRA. LETELEPEDTEK AZÉRT CSOPORTONKÉNT, SZÁZÁVAL ÉS ÖTVENÉVEL.

Jézus parancsol. Nekik, akik tőle várnának lépést. És amit nekik parancsol? Az lehetetlen...
TI ADJATOK NEKIK ENNI! És ők nem "vevők" erre a többre. Kiderül kétkedő kérdésükből:
TALÁN MENJÜNK, ÉS VEGYÜNK KÉTSZÁZ DÉNÁRÉRT KENYERET...? Az emberileg lehetetlen, képtelen belátása, kimondása ütközik a paranccsal. Nincs sehol annyi kenyér, és Jézusnak ezt tudni kéne, azt is, hogy nincs rá pénzünk... Mit akar, és mit vár tőlünk?

Szabad észrevennünk, hogy csak azt kéri tőlük a lehetetlen teljesüléséért, amire képesek. Számolják meg hány kenyér, illetve hal van, és ültessék le az embereket. Miért olyan nehéz megtenni a lehetetlenért a lehetséges lépéseket? Mert ha a hit nem mozdít, akkor emberi szemmel csúfság, kudarc várható. Hisz ha nem sikerül, a mások előtt való leégés a vége... Lehet nekem parancsolni? Csak azt a lehetetlent, amire múlhatatlanul szükségem van, amit magamért hinni akarok? Lehet-e léptetni azért, ami ellenemre van, ami nem áll nem érdekemben, se hinni, se lépni, ami másokért, mások ügyéért, mások megelégítéséért történhet?

TÚRMEZEI ERZSÉBET
                  NAPI-PARANCSOK

Napi-parancsod minden reggel várom,
s minden reggel elhangzik mind a három:
"Jöjjetek!" "Maradjatok!" MENJETEK!"
Hangodra boldogan figyelhetek.
"Jöjjetek hozzám!" Indulhatok újra.
Szíved, kincsesházad kitárt kapuja
minden nap vár, be sem zárhatja semmi.
Indulhatok áldást és erőt venni,
minden nap új erőt és új kegyelmet.
közelebb hozzád! Mind mélyebbre benned!
S a másik parancs? "Maradjatok bennem!"?
Boldogság annak is eleget tennem:
beléd rejtőzni, megmaradni nálad,
érezni, hogy Lelked lelkembe árad,
hogy már nem én, Te vagy a szóban, tettben,
titokzatosan veled eggyé lettem:
Te énbennem és én Krisztusom, benned!
Csodálni, áldani örök kegyelmed!
De a harmadik parancs: "Menjetek!"?
Hiszen ha veled eggyé lehetek,
indulni kell, menni, minden nap újra,
mint követed, szereteted tanúja!
Indulni kell, ahová küldesz engem,
a Te száddá, a Te kezeddé lennem!
Amerre seb sajog és ínség éget,
vinni szereteted és békességed!
Annyi a békétlen és beteg!
"Jöjjetek!" "Maradjatok!" "Menjetek!"
Három napi-parancsod hallhatom
minden új reggel, minden új napon.
Segítsd, Vezérem, gyenge katonádat,
teljesíteni mindig mind a hármat!

MEGPARANCSOLTA NEKIK... Ha nem parancsolná, akkor hiábavaló vállalkozás lenne hinni, lépni az emberileg lehetetlenért. De parancsolja. Kulcskérdés a keresztény ember számára. Ne abban a lehetetlenben akarjak hinni, amire nézve nincs isteni akarat és parancs! Nem

én vagyok a garancia, nem az én hitem. Nem mindegy mi mozdítja a hitemet. Sokszor rátukmálnám Istenre elérhetetlen céljaimat, beteljesületlen vágyaimat, kívánságaimat hogy akarja, teljesítse azokat. Azokban hinni akarok. De vajon kész vagyok lépni a lehetetlenért, amit Ő akar, lépek-e hittel, mert Ő parancsolja? Micsoda égés lehetősége, leültetni ötezer embert, mikor tudom, hogy csupán öt kenyerem és pár halam van? Parancs nélkül Istenkísértés?!

Ő PEDIG VETTE AZ ÖT KENYERET ÉS A KÉT HALAT, FELTEKINTETT AZ ÉGRE, HÁLÁT ADOTT ÉRTE, ÉS MEGTÖRTE A KENYEREKET ÉS ODAADTA TANÍTVÁNYAINAK, HOGY SZOLGÁLJÁK FEL. ÉS A KÉT HALAT IS ELOSZTOTTA MINDNYÁJUK KÖZT. ETTEK IS MINDNYÁJAN ÉS JÓLLAKTAK. ÉS FELSZEDTÉK A MARADÉKOT, TIZENKÉT TELE KOSÁRRAL, A HALAKBÓL IS. AZOK, PEDIG AKIK A KENYEREKBŐL ETTEK, MINTEGY ÖTEZREN VOLTAK FÉRFIAK.

Az az öt kenyér, az a pár hal több lett, mint volt. Az áldással belekerült Isten, aki ennyivel is meg tud elégíteni, és a megtöréssel, lehetőséget teremt a belőle való osztásra, szaporításra.

Vajon kinek ért többet a csoda? Aki éhes volt és jóllakott, vagy aki tudta a lehetetlent, és hinni (lépni) akarta a lehetőséget, ami teljesedhet? Hogyan vagyunk benne a csodákban? Észrevétlen részesei vagyunk, vagy testünk és lelkünk egyszerre telik, töltődik?

Sokan, sokféleképpen gondolkodnak erről a csodáról. Miért? Mert ami történik, emberileg teljesen lehetetlen. Lelkileg még csak-csak akadnak példák, olvastam is, tapasztaltam is néhányat, de itt testi éhség megelégítésről van szó, és nem elhitetésről, hanem csodáról.
Talán éppen ezért lényeges üzenet a TIZENKÉT TELE KOSÁR! Amit megettek, több volt, mint amivel ötezer ember jóllakhat... Ami maradt, megfoghatóan is több lett, mint ami volt.

Engedd el őket - javasolták a tanítványok... De Jézus nem engedi el az éheseket, többet akar ajándékozni, nekik is, akik nem kérik, se maguknak, se másoknak ezt a sokkal többet...

TÚRMEZEI ERZSÉBET
           NEM MONDOTT FEL NEKEM!

Szolgálatára angyalok sietnek.
Parancsol viharoknak és szeleknek.
Megérteni, felfogni nem lehet,
hogy meglátott, parányi porszemet,
s szolgálatába vett.
Szívemben ujjongva dalol a hála,
Kerek világon nincs jobb gazda nála!
Mikor szolgálatába fogadott,
mert nem csak munkát, drága feladatot,
erőt is Ő adott.
Szentlelkét adta: segítsen, vezessen.
Sürgessen: soha ne időzzek resten.
Tekintete rajtam volt szüntelen.
Mindenre elég volt a kegyelem.
Ő maga járt velem.
Talált volna annyi hűségesebbet,
Parancsainak engedelmesebbet,
Csuda irgalmát áldja énekem,
hogy szolgálhattam hosszú éveken,
s nem mondott fel nekem.
Pedig megtehette volna!
S én szegény, gyenge, engedetlen szolga
türelmét, irgalmát dicsérhetem ...
mert ezután sem mond fel ... sohasem!
Övé az életem!