„A megszabadult ember tudja, ha szabadságát önmagának megtartja, hogy élvezze, elveszti, mert szabadságának fogságába esik."
Hamvas Béla
Márk evangéliuma - 22. A szívük még kemény volt
Új szövetség - Márk evangéliuma 6:45-52.
ÉS MINDJÁRT MEGPARANCSOLTA TANÍTVÁNYAINAK, HOGY SZÁLLJANAK HAJÓBA ÉS ŐT MEGELŐZVE KELJENEK ÁT A TÚLSÓ PARTRA BETSAIDA FELÉ, MÍG Ő ELBOCSÁTJA A SOKASÁGOT. MIUTÁN PEDIG ELBÚCSÚZOTT TŐLÜK, FELMENT A HEGYRE, HOGY IMÁDKOZZÉK. ÉS AMIKOR BEESTELEDETT, A HAJÓ A TENGER KÖZEPÉN VOLT, Ő PEDIG EGYMAGA A HEGYEN. ÉS AMINT LÁTTA, HOGY VESZŐDNEK AZ EVEZÉSSEL - MERT A SZÉL SZEMBE FÚJT -, AZ ÉJSZAKA NEGYEDIK ŐRVÁLTÁSÁNAK IDEJÉN MENT FELÉJÜK, A TENGEREN JÁRVA, ÉS EL AKART HALADNI MELLETTÜK. AMIKOR PEDIG AZOK MINDNYÁJAN LÁTTÁK, HOGY A TENGEREN JÁR, KISÉRTETNEK VÉLTÉK ÉS ELKEZDTEK A RÉMÜLETTŐL KIÁLTOZNI. DE Ő AZONNAL MEGSZÓLÍTOTTA ŐKET, ÉS AZT MONDTA NEKIK: BIZZATOK! ÉN VAGYOK! NE FÉLJETEK! EKKOR BESZÁLLOTT HOZZÁJUK A HAJÓBA ÉS ELÁLLT A SZÉL. ŐK PEDIG MAJDNEM ODALETTEK A SZERFELETT VALÓ CSODÁLKOZÁSTÓL, MERT NEM OKULTAK A KENYEREK MEGSOKASÍTÁSÁN ÉS A SZÍVÜK MÉG KEMÉNY VOLT.
Nemrég jelent meg Lázár Ervinnek egy meséje, sok képpel, külön kötetben, mert ennek már nem volt ideje a többi közé kerülni. Címe: A kalapba zárt lány. Olyan mese, amit meg lehet fejteni. A lány, akiről szól, addig a napig, sose hordott, nem tűrt meg a fején kalapot. Ám aznap, mikor kilép a kertből az utcára, se szó, se beszéd, szemközt jön, fejére száll egy fekete kalap. Hiába tiltakozik, hiába húzná, tépné le fejéről, rajta marad, sőt, megnő, akkorára, hogy már ki se lát belőle. És már nem bír kibújni alóla, magába zárja. Alatta kuporog, szorong, de egyszer csak elege lesz ebből, próbál felállni. De vele mozdul a kalap is, mely elvesz előle minden fényt. Ül vakon, szomorúan. Egy idő után szomjas lesz, és fülel, mert vízcsobogást hall. Elkezdi keresni. Maga körül tapogatózik, keze köveket érint, mozdít, köztük a forrásvizet, iszik belőle, s az a különös, hogy mire felemeli fejét, lassan derengeni kezd, már szivárványszín buraként öleli körül a kalap. Akkor veszi észre, kezdi zavarni a rendetlenség, a nyíló virágok közt észreveszi a gazt, kezdi kihuzigálni. Mire végez vele, és felegyenesedik, égi fényességben ragyog a kert. Keze simogatni mozdul, virágok szirmát, faleveleket, és meghökkenve észleli, összezsugorodik a kalap, és egyszer csak épp akkora lesz, épp olyan, mint amikor először meglátta...
"Ott állt a lány a kertkapu előtt, a kerítést szegélyező bokrok mellett, a feje magasságában egy jó formájú kis fekete kalap libegett.
- Most elhagysz? - kérdezte a lány.
- Mondtam, hogy a te kalapod vagyok - válaszolta a kalap.
A lány kinyújtotta a kezét, megfogta a kalapot, és a fejébe húzta. Jó erősen, nehogy elfújja a szél. Elindult a villamosmegálló felé. Amerre járt, megfényesedett az utca.Talán a kert miatt."
Igazából nem szabadna a mesét magyarázni, de nem mindenki kész egy-egy beszédes kép-sor megfejtésére. És hát ki mit ért, lát... Azt mondom, ami előttem nyílt. Ez a kalappal hadakozó lány nem érti - nem is akarja -, azt ami vele történik. Sokszor így vagyunk mi is azzal, ami velünk történik, amivel szembekerülünk, amivel meg-megterhelődünk...Egykor mi is azt éreztük, mint ez a lány, hogy választhatunk, elvethetünk, kikerülhetjük a nekünk nem tetsző dolgokat, miénk a világ. De egyszer csak jönnek, nem várt történések, keserves helyzetek, kikerülhetetlenek, vállalhatatlanok, és köröttünk hirtelen sötétülni kezd a világ... Amikor nem azt teszem, amit akarok, nem azt teszem, ami tetszik, nem azt lépem, ami kedvemre való, hanem valamiféle présbe kerülök, amitől nem tudok szabadulni... Mihez kezdünk ilyenkor?
A tanítványok Jézus hívó szavára felelve hagyják ott hálóikat, elindulnak utána, hisz szavában, érintésében erő, hatalom van, és lába nyomában csodák teremnek... De amit Ő vállalni tud, amire Jézus kész, az meghaladja az ő készségüket, elképzeléseiket, erejüket...
ÉS MINDJÁRT MEGPARANCSOLTA TANÍTVÁNYAINAK, HOGY SZÁLLJANAK HAJÓBA ÉS ŐT MEGELŐZVE KELJENEK ÁT A TÚLSÓ PARTRA BETSAIDA FELÉ, MÍG Ő ELBOCSÁTJA A SOKASÁGOT. MIUTÁN PEDIG ELBÚCSÚZOTT TŐLÜK, FELMENT A HEGYRE, HOGY IMÁDKOZZÉK.
A tanítványok készek kilépni abból, amibe a sokaság kényszerítette őket, amibe, csoda ide, csoda oda, akaratukon kívül kerültek. Jézus látja, ismeri, és küldi őket, keljenek útra. De ő még marad, hogy útra bocsássa őket. A tanítványok - emberileg érthető -, belefáradtak a napba, már a kenyérszaporítás előtt, nem készek rá, csak szavára vállalják. És örülnek a küldő szónak, indulnak rögtön elfele. Jézus marad csak ott, ELBOCSÁTANI a sokaságot... Hogy úgy menjenek tovább, ahogyan érdemes. Mi a különbség az emberi tenniakarás és a másikért való odaadás között? Tud-e magunkkal szemben megindulni másokért a szívünk?
"...Csak a lélek tud tanítani... de csak az tud adni, akinek v a n . Csak az tud teremteni, aki v a n. Csak az az ember, akit áthat a Lélek, és aki által a Lélek beszél, az tud mást tanítani. Szeretet, öröm, békesség, szívesség, jóság, hűség, mértékletesség ... ezek tudnak tanítani ... ezeknek minden ember megnyithatja ajtaját, s akkor az angyalok nyelvén fog beszélni."
R. W. Emerson Sok-sok év óta szervezek nyári táborokat. Fontosnak tartom, a gyerekek, ifjak, idősebbek szívét-lelkét tölteni, telerakni azzal, ami évközben élni segítheti őket. Hamar ráébredtem arra, hogy amit én adni tudok, az kevés. Az marad meg, az tarthatja meg őket, amit Isten Lelke ajándékoz nekik.
Tegnap este hosszan beszélgettünk olyanokkal, akikkel sokféle múltbéli történés köt össze. Megvallom, nagyon nehézzé lett közben a szívem. Hányan tartoztak valaha hozzám, s most hol vannak? Miért távolodtak el, miért hagytam, hogy elszakadjanak, hogyan történt, miért engedtem el őket? És vajon lesz-e még, lehet-e még valamiféle közöm hozzájuk?
MIUTÁN PEDIG ELBÚCSÚZOTT TŐLÜK, FELMENT A HEGYRE, HOGY IMÁDKOZZÉK...
Elbocsátva őket sincs befejezve, amit elkezdett bennük. Utána Isten elé áll értük, azokért, akik kaptak valamit, hogy az megmaradjon, éltesse, mozdíthassa, megtarthassa őket.
Sokan voltak az évek során, akikért odaálltam Isten elé. Újra meg újra. Addig, ameddig... És temérdek csodát éltem meg közben. Aztán egyszer csak, hol ezért, hol amazért, többé nem harcoltam. Miért nem? Feladtam őket? Elfáradtam? Mi tett szabaddá attól, ami megkötött? Jaj, ha a hitetlenségem, remény nélküliségem, hűtlenségem, nemtörődésem, lustaságom, feledékenységem, embert és felelősséget tartósan felvállalni nem tudó szívem az oka...
"A felém moccanó titkok érintése nélkül nem tudok élni..." Írtam az egyik tábori mesében. És ha mégis, ha tudok érintés nélkül élni? Akkor mi történik velem és másokkal? Észreveszem?
ÉS AMIKOR BEESTELEDETT, A HAJÓ A TENGER KÖZEPÉN VOLT, Ő PEDIG EGYMAGA A HEGYEN. ÉS AMINT LÁTTA, HOGY VESZŐDNEK AZ EVEZÉSSEL, - MERT A SZÉL SZEMBE FÚJT -, AZ ÉJSZAKA NEGYEDIK ŐRVÁLTÁSÁNAK IDEJÉN MENT FELÉJÜK, A TENGEREN JÁRVA...
Sötét éjszaka, Jézus egyedül, és mégsem egyedül a hegyen, a tanítványok mind együtt, és mégis egyedül a hajóban, az őket alvásból felébresztő, immár háborogó tenger közepében. Erősen próbára teszi őket a víz... Ezt látja meg Jézus, ezért indul el feléjük és értük...
Talán volt idejük talán aludni, hisz épp a negyedik őrváltás ideje érkezett el. Szabad tudnunk, Márk evangéliumának 13. részében nevén neveződnek az éjszakai örváltásidők: opszé=este (18-21), mezonüktion=éjfél (21-24), alektrofoniász=kakasszó (24-3), proi=hajnal (3-6).
Mi is tudjuk ezt az élményt idézni, mert vannak ilyen pillanatok az ember életében, mikor ég s föld közt lebeg...mikor olyan örömünk van, olyan lelkünket egészen betöltő érintés, hogy szabadok vagyunk a testbe rekesztettség jeleitől... Jézus az egész éjszakát betöltő könyörgés, az Atyával való találkozás után jár a tengeren. Az Ő lelke betölthető, nem csupán pillanatokra szabad a testtől, a testi valóságtól...
ÉS EL AKART HALADNI MELLETTÜK...
Talán ismerjük Jókai Mór regényét, melynek címe: Az új földesúr. Árvíz van, csónakkal viszik, éjszaka menekíti haza az ifjú mérnök a vele szomszédos földesúrt, kinek birtokát elérte az áradó víz. El se indulna vele, ha nem aggódna annyira a lányáért, kit otthon hagyott. Csak lassan tudnak haladni, az ifjú evez, az elszunnyad. Egyszer csak a csónakot evező elé tárul a rombadőlt kastély képe... Világért se szólna, csendesen haladna el mellette, hogy ne erre a számára iszonyatos látványra riadjon fel, ám valaki meglátja őket a másik ház felől, ahova igyekeznek, s annak hangos kiáltozására mégis csak felébred az alvó...
"...az első kiáltásra felriadt fektéből, s amint szemeit felnyitotta: a legelső kép, amit meglátott, összeomlott kastélya volt....Néhány percig mereven, jégszemekkel, halott arccal nézett a rémképre; azután felugrott, maga elé kapott, s az őrület hangján kiálta fel:- Leányom!
Ha Aladár jókor meg nem ragadja, vízbe esik..."
"Jókor" csak az tud megragadni, aki ébren van, aki nem elképzel, hanem lát, valót tud, hall, felismeri a helyzetet, tudja miből mi következik, s mit kell tenni... Ahogy az emlegetett Jókai regényben az ifjú rögtön mozdul a lányáért aggódó, kétségbeesett emberért. Hisz épp ezt akarta elkerülni...
AMIKOR PEDIG AZOK MINDNYÁJAN LÁTTÁK, HOGY A TENGEREN JÁR, KISÉRTETNEK VÉLTÉK ÉS ELKEZDTEK A RÉMÜLETTŐL KIÁLTOZNI. DE Ő AZONNAL MEGSZÓLÍTOTTA ŐKET, ÉS AZT MONDTA NEKIK: BIZZATOK! ÉN VAGYOK! NE FÉLJETEK!
Mit látnak a tanítványok? Jézust? Igen! Miért nem ismernek rá? Mert számukra teljességgel lehetetlen, elképzelhetetlen, képtelenség, amit látnak. Azt látják, amit el tudnak gondolni, amire emberi képzeletük képes, amire ijedelmük és félelmük indítja képzeletüket...
Múlt héten egyik este, ahogy a szobámban ültem, azt hallottam, hogy erősen zuhogni kezd kinn az eső. Nem mozdultam, erősen el voltam foglalva azzal, amit csináltam. Ám egyszer csak hallom, hogy a párom sietve jön fel a lépcsőn, s közben felkiált: - Mit csináltál? - Én, semmit, pattantam fel. Ő már a fürdőszoba ajtajánál állt, ahol a küszöbnél kifele jött a víz. Azt hitte, hogy vizet eresztettem a kádba, és elfeledkeztem róla...
Amikor kinyitotta az ajtót, már mellette álltam, s döbbenten csuktuk be, mert fentről, a bojler felől zuhogott szerte a forró víz. Én tehetetlenül néztem mi történt, de ő belépett, odament, ahol a vízcsap van, és elzárta. Közben persze vizes lett a haja, a ruhája, elázott minden, ami rajta volt, abban a forró gőzben, de oda nyúlt, ahova kellett, ráébredt a megoldásra...
Nem az eső zuhogott, amit én hittem, nem az történt, amit ő gondolt, hogy elfelejtettem elzárni a csapot, hanem valami olyan történt, ami mindkettőnket váratlanul ért. Ha nincs mellettem, nem tudtam volna, hova nyúljak, mit zárjak el. Mert a tartállyal volt baj, s a kizuhogó forró víz helyére folyamatosan áradt be a hideg víz, míg ő el nem zárta ennek lehetőségét...
Jöhet-e, közeledhet hozzánk Isten segítő szeretete probléma, veszély idején? Gondolunk rá, hívjuk Őt mellénk állhat? A tanítványok maguk voltak, maguk küszködtek, azért hitték Jézusról, hogy szellem, mert nem várták, nem számítottak rá, nem számoltak vele...
AZONNAL MEGSZÓLÍTOTTA ŐKET... BIZZATOK! ÉN VAGYOK! NE FÉLJETEK!
Jézus ismeri az övéit, azt is, mire képesek nélküle, mire nem, azt is, mi riasztja őket, mitől félnek, mitől esnek kétségbe... AZONNAL MEGSZÓLÍTOTTA ŐKET... De jó tudni ezt az övéinek. Hogy közel van a bajban, hogy megszólít és megszólítható, tud, ismer, lát, hall...
Mi rettent minket, mitől félünk? Mitől esünk kétségbe? Abból a szempontból mindegy, hogy akármi riasztana, ezt mondja: BIZZATOK! ÉN VAGYOK! NE FÉLJETEK! Azt hallottam, valaki megszámolta, hányszor van leírva a Bibliában:
FÜLE LAJOS
NE FÉLJ!
Háromszázhatvanhat 'Ne félj!'
táplálja bennünk a reményt
a Biblián át... Aki tud
olvasni, minden napra jut
annak ígéret s védelem,
hogy megszűnjék a félelem.
Híd ez, mely mindent átível,
csak hinni kell.
Csak hinni kell!
EKKOR BESZÁLLOTT HOZZÁJUK A HAJÓBA ÉS ELÁLLT A SZÉL. ŐK PEDIG MAJDNEM ODALETTEK A SZERFELETT VALÓ CSODÁLKOZÁSTÓL, MERT NEM OKULTAK A KENYEREK MEGSOKASÍTÁSÁN ÉS A SZÍVÜK MÉG KEMÉNY VOLT.
Ahol Ő jelen van, ahol jelen lehet, szűnik a vihar. Ezt a csodát élik meg tanítványai. Vajon mit éreztet a következő mondat: ŐK PEDIG MAJDNEM ODALETTEK A SZERFELETT VALÓ CSODÁLKOZÁSTÓL... Előbb a félelemtől, aztán a csodálkozástól vannak egészen oda...
De miért baj ez? A csoda, ha csoda, azon mi mást lehet, mint meghökkenni és elámulni?
Ha ők kérték volna, ha ők kiáltottak volna, akkor ráfelelhetett volna a hitükre, az, ami történt. Akkor hálától telik a szívük. Más ámulni, csodálkozni, és más megélni a remélt szabadítást.
Mi az akadálya, ennek a többnek? A szívük keménysége... Mitől kemény az emberi szív?
Attól, amit teljesíteni akar, s amit teljesíteni képtelen, amit önmagától és mástól elvár, amire csak képes szeretne lenni...A csodán ámuló ember az, aki többet tenni vágyik, eredményességre, produktumra, elismerésre, és azt becsüli (irigyli) , aki többet tud teljesíteni. Nem segítségre, hanem teljesíteni tudásra vágyik: sikerre, elismerésre. Nem szíve nyílik, s indul meg másokon, hanem magáért lép... Nem képes segítséget kérni, hinni, remélni, várni, nyerni...
FÜLE LAJOS
HA EZT MEGÉRTED
Ha ezt megérted, szebb lesz a világ,
és gazdagabb lesz számodra az élet:
titok se fáraszt, és kétség se bánt,
mindent megértesz, hogyha ezt megérted.
Akkor leroskad benned a miért,
elcsöndesülnek lázas keresések:
amennyit hiszel, annyi a tiéd!
Mindent megértesz, hogyha ezt megérted.
Amennyit hiszel, annyi a tiéd.