ONNAN ÚTRAKELT ÉS ELMENT TIRUS ÉS SZIDON HATÁRÁBA. MEGSZÁLLOTT EGY HÁZNÁL ÉS AZT AKARTA, HOGY SENKI SE TUDJON OTTLÉTÉRŐL, DE NEM MARADHATOTT TITOKBAN. MIHELYT HALLOTT FELŐLE EGY ASSZONY, AKINEK LEÁNYÁT TISZTÁTALAN LÉLEK SZÁLLTA MEG, ODAMENT HOZZÁ ÉS LÁBÁHOZ BORULT. EZ AZ ASSZONY GÖRÖG VOLT, SZÍR-FÉNÍCIAI SZÁRMAZÁSÚ ÉS KÉRTE ŐT, HOGY ŰZZE KI LEÁNYÁBÓL AZ ÖRDÖGÖT. JÉZUS AZONBAN AZT MONDTA NEKI: HADD LAKJANAK JÓL ELŐSZÖR A FIAK, MERT NEM HELYES A FIAK KENYERÉT ELVENNI ÉS AZ EBEKNEK VETNI. ÁM AZ ÍGY FELELT NEKI: ÚGY VAN URAM; DE HISZEN AZ EBEK IS ESZNEK AZ ASZTAL ALATT A FIAK MORZSALÉKÁBÓL. ÉS AZT MONDTA NEKI: EZÉRT A MONDÁSÉRT EREDJ EL; AZ ÖRDÖG KIMENT A TE LÁNYODBÓL. ÉS MIKOR HAZAÉRT, LEÁNYÁT AZ ÁGYON FEKVE TALÁLTA. AZ ÖRDÖG KIMENT BELŐLE.

                                                                                                                      

Újra kézbe vettem nagyapám párjának írt, galíciai frontról érkező leveleit. Eddig valahogy elkerülte figyelmemet az a pontos meghatározás, ezred-század-szakasz... ahonnan írt, s ahova utána küldték szeretteinek leveleit. Az a gondolat ébredt hirtelen bennünk, mi lenne, ha az ismert és meglelt adatok alapján utánanéznénk... Talán lehet most érdeklődni, s megkeresni a sírját a mai Lengyelország területén. Az egyik unokaöcsémmel együtt kezdtünk keresni és kutatni. Ő megtalálta Interneten az első világháborúról szóló tudósításokat, naplójegyzeteket, merre vezényelhették akkortájt, én pedig levelet írtam a Hadtörténeti Intézetbe. Pár hét múlva válasz érkezett, kiderült, hogy szívesen segítenek. Elküldtem az adatokat, ők pedig feleletképpen körülnéztek, miféle nyomok találhatók a levéltárban. Kiderült, hogy a birtokomban levő Hadigondozási igazoláson rossz dátum van, korábban halt meg a nagyapánk, az első Przemysl-i ostrom vége előtt. Mert igen, a háborús halotti anyakönyvet is megtalálták, benne nagyapám nevét, azt is, mikor halt meg, hol temették el. Krakkóban van egy kolostor, amit az első világháború alatt hadikórházzá alakítottak, éppen abban a lagiewniki kerületben, ahol az a temető van, melyben nagyapánk nyugszik. Várva is váratlan volt az öröm, hogy megkereshető és megtalálható legalább a hely, hogy nem tűnt el egészen nyomtalanul sosem ismert nagyapánk, a nagyhatalmi játszmák süllyesztőjében.

Hamarosan indulunk Krakkóba. Mert ezt az egyet van módunk lépni. De hogy találjuk meg? És mit találunk? - vetődött fel a kérdés. Mert mi csak a kerületet és a haditemető számát tudjuk. Sose látott ország, idegen nyelv, ismeretlen város... És mégis van kiinduló pont. Ott, abban a kerületben, az egykori hadikórház - ma újra kolostor -, mellé, pár éve épült egy hatalmas templom, az Isteni Irgalmasság nevű bazilika. Azt írják, csodák történtek ott, s zarándokhely lett. Miféle csodák? Nem tudom pontosan. Nekem az a különös csoda, hogy volt egy ember, a sok tízezer hadbavonult katona között, aki épp ott, leírhatta, üzenhette halála előtti, legutolsó levelében, alig húszesztendős, várandós feleségének, hogy hagyja az útját Istenre, és bízzon benne, megsegíti, - és Isten meghallgatja, beteljesíti ezt a hittel írt sóhajt.

Lehet azt kérdezni, miért így, miért nem életbenmaradásra kapott lehetőséget? Nem tudom, csak azt, hogy óriási csoda, amit nagyapám hinni, remélni, leírni mer: hogy meghallgattatik. Elfogadta Istentől, ami vele történik, nem magát siratja, pedig azzal néz szembe, hogy ifjú életének összes lehetősége lezárult. Mi zárult? Búcsúszavát szívében, levelét bibliájában, kincsként őrizte nagyanyám. Miféle hit, melyre Isten irgalma válaszol, s nem is akárhogyan, hanem a belé vetett reményt, a temérdek gond, baj ellenére is, áldást teljesítő akarással?
"Kedves Feleségem!

Ha az Úr Isten így végezte el, legyen meg az Ő akarata, amint már többször is írtam, nyugodj bele az Ő végzésébe, hogy és mint lesz, az a jövő titka, úgy igazítsd a sorsod, ahogy jobbnak látod, csak annak a kis árvának viseld gondját kedves feleségem.
Rakjad az Úrra a te terhedet, Ő megvigasztal tégedet.
Azt a kis árvát neveld Isten félelmében. Erős lélek legyen benned. Nem kell mindent szívre venned, minden csekélységért ne sírj, nagy búban is magaddal bírj. Csak imádkozzál és megsegít az Isten.
Isten áldjon meg mindnyájatokat, hű férjed áldást kér rátok
Danyi"

Különös történet apai nagyanyám története. A családban egymás után születnek a gyerekek, de mire akkorák lennének, hogy segítsenek, baleset történik az egyik fiúval, nagy súlyt emel, s beleszakad. Hogy ne maradjon erős kéz nélkül a család, férjhez adják az idősebbik lányt, a nagyanyámat, aki alig tizenkilenc éves. A vőnek választott, szorgalmas, erős, becsületes, azt remélik, támaszkodhatnak rá. De alig fél év múlva kitör a világháború, menni kell, s odavész. Elhagyta volna őket Isten? Nem, épp akkor lett lehetősége az én ifjú, törékeny nagyanyámnak Isten segítségét hinni, remélni, maga mellé kérni, helyt állni, általa megmaradni. Temérdek nyomorúság érte, mégsem adta fel Istenbe vetett hitét, harcban maradt a gyermekéért.
Rábeszélték volna, legyen felesége elvesztett párja öccsének. Elutasította. Maradt egyedül, dolgozott kettő helyett. Mikor mondták neki, milyen tehetséges a kisfiú, taníttatni kéne. Először nem akart a gyermek apai nagyapjától segítségért esdekelni, de a gyerekéért mégis megtette. És elengedte maga mellől Sárospatakra. Hogy bírta? Oly ritkán láthatta. Aztán jött a második világháború nyomorúsága, majd az a rendszer, melyben kuláknak nyilvánították, mert valakit mindenütt kellett. Fia messze volt akkor, a fővárosba került lelkésznek. Haza, haza látogatott gyerekeivel, de ő nem hagyhatta el faluját, ha nem kapott rá engedélyt...
Nem volt számára fontosabb könyv, mint a Biblia, nem volt számára fontosabb hely, mint Isten háza. Pedig az ötvenes-hatvanas években, sokszor ült ott egyedül a pappal szemben. De soha nem maradt el. Miért nem? Neki szüksége volt Isten megtartó erejére.

ONNAN ÚTRAKELT ÉS ELMENT TIRUS ÉS SZIDON HATÁRÁBA. MEGSZÁLLOTT EGY HÁZNÁL ÉS AZT AKARTA, HOGY SENKI SE TUDJON OTTLÉTÉRŐL, DE NEM MARADHATOTT TITOKBAN.

Jézus útrakel tanítványaival együtt, most nem a Galileai tó túlsó partja felé indulnak hajóval, gyalog mennek, a Földközi tenger irányában, Tirusz és Szidon vidékének határához. Olyan terület felé, mely nem a zsidóságé, idegen nép, idegen föld. Mit akar ott Jézus? Mire készül, ha ott rögtön bement egy házba? AZT AKARTA, hogy SENKI SE TUDJON OTTLÉTÉRŐL. Vajon tudhatjuk, elképzelhetjük, megérthetjük mit akart, s mit nem akart éppen így?

Talán mindenkinek van emléke arról, hogyan indul el egy kisgyerek. Hogy ő lép felénk, mi meg óvatosan, lassan hátrálva, hogy nagyobb, hosszabb utat tehessen meg, de közben érte tárt karral, szüntelen lesve, hogy időben elkaphassuk, ha billen. Neki van szüksége az útra, a még hosszabbra, még hosszabbra, hogy tudja, lehet, teheti, sikerülhet neki állva maradni.

Hogyan találhatunk Istenre? Hallunk róla, szólítjuk, választ várunk, s ez minél tovább tart, annál több várakozás köthet hozzá. De csak akkor, ha mindvégig reménykedő, jelenlétét vágyó szívvel keressük. Míg felel, közeledik, jelt ad, s találkozhatunk vele, megérkezhetünk hozzá.
Lehet, hogy épp azért megy be a házba, azért csukja be maga mögött az ajtót, azért tűnik el a házban, hogy ne lehessen könnyen közelébe jutni, s többet kelljen lépni a találkozásért?

MIHELYT HALLOTT FELŐLE EGY ASSZONY, AKINEK LEÁNYÁT TISZTÁTALAN LÉLEK SZÁLLTA MEG, ODAMENT HOZZÁ ÉS LÁBÁHOZ BORULT. EZ AZ ASSZONY GÖRÖG VOLT, SZÍR-FÉNÍCIAI SZÁRMAZÁSÚ ÉS KÉRTE ŐT, HOGY ŰZZE KI LEÁNYÁBÓL AZ ÖRDÖGÖT. JÉZUS AZONBAN AZT MONDTA NEKI: HADD LAKJANAK JÓL ELŐSZÖR A FIAK, MERT NEM HELYES A FIAK KENYERÉT ELVENNI ÉS AZ EBEKNEK VETNI.
Egy asszony, szír-féniciai asszony, hall róla, azt is megtudja valakitől, hogy megérkezett. Mi viszi Jézushoz? Tisztátalan lélek által megszállt leányának nyomorúsága. Mennyire bántja, mennyire vágyik annak gyógyulására? Mi szükséges hozzá? A Mester akarata, csodatévő ereje. De ha a Mester nem akarja, ha nem mozdul, hiába jött, hiába minden lányáért eddig megtett lépés. Ám ő nem tud lemondani a lehetőségről...

TÚRMEZEI ERZSÉBET
                     HIT ÁLTAL

Egy himnuszt hallok elnémíthatatlan
századokon át új meg új alakban.
Az énekes nemegyszer névtelen.
Nem is ő énekel: a kegyelem!
S az egész földről láthatatlan karban
száll ég felé a csodálatos dallam
és a fül fenséges harmóniát hall.
Figyelj! "Hit által! Hit által! Hit által!"
Azok sorában, akik énekelnek,
van kemény férfi, félénk, gyenge gyermek,
roskadt öreg, remegő szívű asszony...
De nincs perc, hogy e himnusz elhallgasson.
Mert szájról - szájra, szívről - szívre kel.
Némíts el egyet, ezer énekel.
Új meg új hang, de ugyanaz a dallam.
Néha leborulok, hogy tisztán halljam,
tele frissességgel, zengő csodákkal.
Hallod? "Hit által! Hit által! Hit által!"
Isten lelke vezérel. Egyet int,
és új énekes lép elő megint.
Így int neked és így intett nekem.
Meghallja, ha elnémul énekem, vés fáj neki egyetlen hang hiánya,
amint a nagy egészet dirigálja,
s az örök himnusz zúgva , zengve szárnyal:
Igen! "Hit által! Hit által! Hit által!"
Érzem, rajtam a Karmester szeme.
Énekelni, kezdeni kellene,
hogy munkám, harcom, életem, halálom,
mindem szavam, minden szívdobbanásom
ezt az egyet zengje szüntelen!
Láthatatlan kar énekel velem:
testvéreim hangja körülölel.
Nem, a himnusz ma sem némulhat el,
legyen a dallam bármilyen nehéz.
Szemünk a Krisztus kezére néz,
és minden olyan egyszerűvé válik.

Ő segít énekelni, élettel és halállal
ma is: "Hit által! Hit által! Hit által!"

Ez az asszony tudja, hogy a zsidók pogánynak tartják, tudja, hogy törvényeik tiltják a más népekkel való szóba elegyedést, de legyőzi ezt a názáreti Mester által lehetséges gyógyulás reménye, s oda indul. Tán azt reméli, hogy mint a Galileai tó környékén, itt is lehet közelébe menni, útjába állni, érinteni, vagy kérni. De nem lehet, mert a ház ajtaja, ahova a szokások, az előírások szerint ő nem léphet be, zárva van előtte! Nem tud elé lépni, nem tudja kérni? Igen, nem elég, hogy elindult, be kell lépni, oda tolakodni, ahonnan kizavarhatják. Tovább kell küzdeni, tovább kell harcolni, alázatot lépni, lánya gyógyulásának lehetőségéért.

Ez az idegen néphez tartozó asszony miért nem sértődik meg azon, hogy ebekhez hasonlítják? Mert hiúságát, érzékenységét... legyőzi lányáért való odaadása, hite, reménysége. Nem számít más, csak hogy akarja a Mester a gyógyulást, mert meg tudja gyógyítani!

Mi történik velünk akkor, mikor nem látszik Ő, aki segíteni tud? Meddig harcolunk hittel, reménységgel az elénk tornyosuló bajok, legyőzhetetlennek látszó akadályokkal szemben? Nő a hitünk, vagy elvész? Merjük-e lehetőségnek hinni azt, amire nézve semmi se látszik lehetségesnek? Mi születik bennünk? Hitünk növekedhet, vagy kétségbeesés lesz úrrá rajtunk?
Mi van körülöttünk? Mi felel rá bennünk? Tudjuk hittel, reménységgel magunkat odaáldozni?

"...Fontos hangsúlyozni, hogy az a közkeletű állítás, hogy a magyar depressziós nép, nem igaz. Sokkal inkább jellemző az igen nagy teljesítményigény, teljesítménymotiváció. Ha valaki úgy érzi, hogy céljai elérésében senkire sem számíthat, hogy legbiztosabb nem bízni senkiben, hogy az emberek általában aljasak, önzőek, akik csak ki akarják használni a másikat - sokkal gyakrabban éli át a kontrollvesztés, a krónikus stressz állapotát, ami a depresszió legfontosabb veszélyeztető tényezője... Elgondolkodtató, hogy történelmünk során - de ugyanez elmondható más nemzetekre is - milyen sokan áldozták önként akár életüket is a hazájukért, ha úgy hozta a sors...Nem is kell messzire visszamenni. Elég, ha az 1848-49-es vagy

az 56-os szabadságharcra gondoltunk. Ma már ez sajnos, nem jellemző, hanem inkább az a tendencia uralkodott el, hogy a nemzetben gondolkodó embert megmosolyogják, kigúnyolják a csak a jelennek élő önző, siker-emberkék.... Pedig az önfeláldozás a populáció fenntartása érdekében még a legprimitívebb élőlényeknél is megfigyelhető...
Van egy nyálkagomba faj, amelynek egysejtű egyedei amőboid mozgásra képesek, és próbálják önző módon elfoglalni egymás elől a legjobb területeket, ha valami jó nedves tenyészhelyet találnak. Viszont ha az egész telep élete veszélybe kerül például egy kiszáradás révén, akkor néhány sejt összeáll, és egy spóratartó szárat képez. Ezek valamennyien elpusztulnak, de elérik azt, hogy a spórákká alakult sejteket, testvéreiket magasra tartják, és a szél így elviheti azokat jobb tenyészterületre, hogy ott újabb telepek képződhessenek. A veszély következtében "önzőségük" átváltozott "önfeláldozássá". Van mit tanulnunk tehát, még a nyálkagombáktól is." Freund Tamás: ...a társadalom jövője, korlátai - Confessio

ÁM AZ ÍGY FELELT NEKI: ÚGY VAN URAM; DE HISZEN AZ EBEK IS ESZNEK AZ ASZTAL ALATT A FIAK MORZSALÉKÁBÓL. ÉS AZT MONDTA NEKI: EZÉRT A MONDÁSÉRT EREDJ EL; AZ ÖRDÖG KIMENT A TE LÁNYODBÓL.

Itt derül ki, hogy tántoríthatatlanul hisz, remél ez az asszony. Annyira szeret, hogy semmi se állhat útjába, addig lépi hitét, míg lépni tud, míg meghallgatják, míg reménysége teljesülhet...
EZÉRT A MONDÁSÉRT... Mi az értékes abban, amit mond? Mer harcban maradni, mer hinni, mer a maga érdekeiről megfeledkezni, mer bízni abban, akinek szava elutasító, mer tolakodni, mer szokást átlépni, mer botránkozást, rossz szót, elutasítást vállalni a lányáért, csak hogy gyógyulhasson... addig könyörög, addig marad Jézus előtt, míg könyörül... Biztos benne, hogy egészségessé teheti, megszabadíthatja, ha akarja. Adjon a FIAK MORZSALÉKÁBÓL! Hiszi, hogy a felé, a méltatlan s érdemtelen felé forduló akarás, elég a gyógyulásához.

MIKOR HAZAÉRT LEÁNYÁT AZ ÁGYON FEKVE TALÁLTA. AZ ÖRDÖG KIMENT BELŐLE.

Kikért harcolunk? Miért harcolunk? Kivel harcolunk? Meddig harcolunk? Meddig merjük hinni a láthatatlanról, hogy Mindenható úr? Merjük vállalni a hit útját? Növekedhet hitünk? A nem látható dolgokról való meggyőződés? Tehet próbára Ő, aki kérésünket teljesítheti, ha akarja? Éreztetheti velünk, hogy irgalma, irgalom? Hogy nincs érdemünk, amire nézve elvárhatnánk segítségét? Készek vagyunk végsőkig harcolni a ránk bízottakért? Lépni, az elénk tornyosuló akadályok, a bezárt ajtók ellenére, tovább, tovább a reménységet, ahogy ez az asszony?

TÚRMEZEI ERZSÉBET
              NEM MONDOTT LE RÓLA

Lehajtott fejű kis fiú...
lányos arca el-elpirul.
Töredezett szavak: a rossz barát...
züllés, szökés... hányódás, fogság...
s most újra otthon, újra szabadon.
nem kérdezem. Csendesen hallgatom.
S végül hirtelen feltör valami
szorongó, esengő kérés: "Azért
ne tessék rólam lemondani!"
Megnyugtatom. Indul. Utánanézek.
Igen, vannak boldog elindulások
Krisztus útján, és botlások, esések,
új fellángolások a közönyből.
"Ne tessék rólam lemondani!"
Ez a kérés órák, hetek után is
nyugtalanít és szívemen dörömböl.
Lehet, hogy én könnyen lemondanék.
Imádság, szeretet, intés, hiába:
Menj utadon!- De hogyan adnék számot
annak, aki az elveszett egy bárányt
addig keresi, míg meg nem találja.
Őneki többe került, mint nekem.
Drágán vette: véren és életen.
Valaki lefestette Őt,
amint hamurakás előtt
térdel, és fújja, hátha rejteget
még egy szikrányi életet,
s lángra lehet lobbantani!
Lemondana egyetlenegyről is?
Hiszen véren vett tulajdonai!
Szégyen, ha bennünket kérlelni kell:
"Ne tessék rólam lemondani!"
Ma az a régi kis diákfiú
Krisztus szolgája. Ige magvát szórja.
Örömhírt visz kicsinyeknek, nagyoknak.
Igen, a hamu alatt szunnyadó
szikra ragyogó lánggal felloboghat!
Ő nem mondott le róla.