AZUTÁN ISMÉT ELTÁVOZOTT TIRUS HATÁRÁBÓL ÉS ELMENT SZIDONON ÁT A GALILEAI TENGERHEZ, A TÍZVÁROS VIDÉKÉRE. ÉS ODAVITTEK HOZZÁ EGY NEHÉZ BESZÉDŰ SÜKETET ÉS KÉRTÉK, HOGY TEGYE RÁ A KEZÉT. ERRE KIVITTE ŐT A TÖMEGBŐL, KÜLÖN EGYMAGÁT, UJJÁT A FÜLÉBE DUGTA, ÉS KÖPÖTT ÉS ILLETTE ANNAK A NYELVÉT. FELTEKINTETT AZ ÉGRE, FOHÁSZKODOTT ÉS EZT MONDTA NEKI: EFFÁTA, AZAZ: NYÍLJ MEG! ÉS MEGNYÍLT A FÜLE, ÉS NYELVE KÖTELÉKE TÜSTÉNT MEGOLDÓDOTT, ÚGYHOGY ÉRTELMESEN BESZÉLT. ÉS MEGPARANCSOLTA NEKIK, HOGY SENKINEK SE MONDJÁK EL: DE MINÉL JOBBAN TILTOTTA, ANNÁL INKÁBB HÍRESZTELTÉK. ÉS SZERFELETT CSODÁLKOZTAK, ÉS AZT MONDTÁK: MINDENT JÓL CSELEKEDETT; A SÜKETEKET IS HALLÓVÁ TESZI, A NÉMÁKAT IS BESZÉLŐKKÉ.

                                                                                                                     

A lányomnál jártam, aki második gyermekét várja. Nincs sok idő hátra, egy-két hét, vagy csak néhány nap. Hogyan lesz azután? - teszi fel a kérdést újra meg újra magának. Mert várva várja azt a másodikat, a kisfiút a kislány után, de nehezen tudja elképzelni, hogyan is lesz azután, hogyan győzi, hogyan osztja meg szeretetét majd a kettő között, hogyan látja el egyszerre a kettőt, hisz ez az egy is igencsak kitöltötte idejét...Igen, hamarosan megszületik a második gyermek, és azután minden másképpen lesz, mint eddig...

AZUTÁN ISMÉT ELTÁVOZOTT TIRUS HATÁRÁBÓL ÉS ELMENT SZIDONON ÁT A GALILEAI TENGERHEZ, A TÍZVÁROS VIDÉKÉRE.

Miért ment Tirus határához Jézus, ahonnan máris távozik? Mikor érkezett, miért nem akarta, hogy tudják? Miért ment be a házba, s miért csukta be az ajtót maga után? Miért utasította el az idegen asszony kérését ki lánya gyógyulását kérte? E résznél derül ki, hogy nincs is más történés feljegyezve. Ezért ment oda... Az a kérdés mit akart, avagy mit nem akart? Lehet, hogy inkább arra kell rákérdeznünk, miért így kellett történni? Vajon hogyan látták azok, akik körülötte voltak? Lehetett elutasítónak, netán kegyetlennek látni a gyógyítani tudó Mestert? És az az asszony, aki idegen volt, aki mégis bement, és mikor elutasították is maradt, miért nem sértődött meg, miért nem távozott? Érezzük, hogy neki volt fontos ott maradni a Mester előtt, míg nem könyörül rajta, s nem lesz övé a lehetőség, melyért annyira kereste? S mert tántoríthatatlanul lép érte, közben átélheti, mit ér számára. Mert a reménytelenséget csak az újra meg újra, mindenek ellenére lépni kényszerítő reménység győzheti csak le...

AZUTÁN... Vannak ilyen történések az életünkben, aminek lelkünket elevenítő, betöltő, meghatározó élménye megmarad, mérföldkő, jel, és utána jön ami jön...Ami addig volt és ami azután következik...- így tartjuk ezeket számon. Az isteni csodáért érdemes áldozatot hozni, útra kelni, megérkezni, benne lenni... Szabad rácsodálkozni, milyen fontosnak tartja Jézus Krisztus, hogy az általa történő szabadítás valóságos súllyal történhessen azzal az asszonnyal, hogy azután, ne csak a lányában, benne is minden másképpen legyen, mint addig volt.
Mi általában ott akadunk el, azzal nem tudunk mit kezdeni, miért nem rögtön segít, ha szeret, miért nem szabadít meg a bajtól, nyomorúságtól, miért hagy abban, ami keserves és nehéz?

Kell ahhoz idő, hogy bennem változás történjen, hogy AZUTÁN mássá lehessen az életem?

NE AKARJ KERESZTEDEN KÖNNYÍTENI!
(fordította: Túrmezei Erzsébet)

Vándor roskad le az útszél kövére.
Bot a kezében. Bárcsak célhoz érne!
De nem megy tovább! Hogyan érje el,
ha olyan nehéz terheket cipel?

Amikor indult, erős volt és boldog.
Azóta annyi minden összeomlott.
Magára maradt. Szép napoknak vége.
Keserves, árva lesz az öregsége.
Szívében ott a kérdés szüntelen:
Mért lett ilyen az út, én Istenem?!
Ahogy így töpreng, kicsordul könnye,
és leperdül az útszéli göröngyre.

Aztán elcsendesedik. Lehet-e
ilyen csüggedt, ha Isten gyermeke?
Magasba emeli tekintetét.
Ott majd megérti, amit nem ért.
Fogja botját, és indul vánszorogva.
Mintha a domboldalon kunyhó volna!
Odaér. Bemegy. Fáradtan lefekszik.
Elég volt már a vándorlásból estig.
Soká töpreng még bajon, hiányon,
míg végre lassan elnyomja az álom.

S magát álmában is vándornak látja,
útban a távol mennyei hazában.
A mennyei város ragyog feléje.
Oda igyekszik, siet, hogy elérje.
Kezében vándorbot, vállán keresztje.
Vállára azt maga Isten helyezte.

Siet örömmel. Föl! Előre! Föl!
A messzi cél, mint csillag, tündököl.

Hőség tikkasztja. Keresztje teher.
Útközben néha pihennie kell.
Kedves ház kínál pihenést neki.
Súlyos keresztjét ott leteheti.
S ahogy tovább indulna, mit vesz észre?
Tekintete ráesik egy fűrészre.

Olyan súlyos keresztet cipelek.
Jobb, ha belőle lefűrészelek
- mondja magában.
De jó hogy megtettem!
Sokkal könnyebb! Így - sóhajt elégedetten.

Siet tovább. Mindjárt elfogy az út,
s eléri a ragyogó kaput.
Ó, már csak egy patak választja el!
Jön-megy a partján, hídra mégse lel.
De hírtelen eszébe jut keresztje:

A túlsó partra az most híd lehetne.
Jaj, nem ér át! Hiába próbálgatja:
hiányzik a lefűrészelt darabja.
Mit tettem - kiált kétségbeesetten.
Most a cél közelében kell elvesznem,
mert keresztemet nehéznek találtam!
S ott áll a parton keserű önvádban.

Azután új vándort lát közeledni,
s mert keresztjéből nem hiányzik semmi,
mint hídon, boldogan indulhat rajta,
hogy átjusson békén a túlsó partra.

rálépek én is! Reménykedni kezd:
az ismeretlen, idegen kereszt
hátha átsegíti. Rálép, de reccsen
lába alatt. Jaj, Istenem, elvesztem!
Uram, segíts! Így sikolt, és felébred.
Még a földön van. Előtte az élet.
Csak álom volt a kín, a döbbenet.

Megváltó Uram, köszönöm Neked!
Keresztemet Te adtad, ó, ne engedd,
hogy egy darabot is lefűrészeljek!
Amilyennek adtad, olyan legyen!
Te vezetsz át a szenvedéseken.
A Te kereszted szerzett üdvösséget,
de mivel az enyémet is kimérted,
Te adj erőt és kegyelmet nekem,
hordozni mindhalálig csendesen!?

"Kemény a harc, nehéz a kereszt terhe.
Nem bírom már!
- sóhajtod csüggedve.
De tarts ki! Egyszer meglátod, megérted,
hogy a keresztre miért volt szükséged."

ÉS ODAVITTEK HOZZÁ EGY NEHÉZ BESZÉDŰ SÜKETET ÉS KÉRTÉK, HOGY TEGYE RÁ A KEZÉT...

Tízváros környékén olyan valakit visznek Jézushoz, aki süket és nehéz beszédű. Aki nem hall, nem is hallhatott felőle, eszébe se juthatott, hogy keresse és kérje segítségét. Mások hozzák. Azok, akik tudnak Jézus csodáiról, isteni erejéről, s remélik, hiszik, hogy rajta is segíthet. Szabad észrevennünk, mindkét esetben olyan emberrel történik a csoda, akinek élete belezárult a bajba, akin senki emberfia nem tud segíteni, és másoknak kell, lehet őt Jézus közelébe vinni. Mozdul szívünk azokért, akik belevesznek önmagukért való, önmaguk körül forgó életükbe. Merjük-e hinni mások lehetőségeit, azokét, akik képtelenek magukért látni, hallani, lépni, harcolni?

Mit tehetünk? Azok ODAVITTÉK és KÉRTÉK... Nem volt más dolguk, csak baját látni, odavinni, Őt kérni, Őrá bízni, aki szabadítani, gyógyítani tud. Vajon miért van az, hogy mi, ha átérezzük is, mi nehéz a másiknak, hamar feladjuk, elfogadjuk a tehetetlenséget, előbb, mint hogy megtörténhetne vele a csoda? Mi az oka, hogy tudomásul vesszük azt, hogy nem történik semmi a másikkal, akiért Isten segítségét kértük? Miért vagyunk restek más baját, terhét egészen magunkra venni, velük együtt hordozni? Könnyebb sírni miatta, s beszélni róla?

Van egy Lázár Ervin mese, melyben tizenkét nagyon testvér szerepel. Útban Csodaország felé találkozik velük a két főhős. (Szegény Dzsoni és Árnika)

"Bement szegény Dzsoni a házba, köszönt illendőképpen, s látja ám, hogy tizenegy mogorva ember ül egy asztal körül. Nagyon hasonlított egymásra a tizenegy ember, a vak is láthatta, hogy ezek bizony testvérek. Már éppen mondani akarta szegény Dzsoni, hogy egy pohár vizet kér, amikor mind a tizenegy testvér fájdalmasan fölordított, és a lábaihoz kapott. De olyan egyszerre ám, mintha vezényszóra csinálták volna. Fölugrott mind a tizenegy az asztal mellől, ugráltak bal lábon, a jobb lábukat meg szorongatták.
- Az ostoba! A fajankó! Az ügyetlen kétbalkezes! - kiabálták.
- Mi az, megbolondultatok? - nézte őket csodálkozva szegény Dzsoni.
- Megbolondultunk?! Megbolondultunk?! Ördögöt bolondultunk meg! Csak ez a kétbalkezes a lábára ejtette a fát.
- Kicsoda?
- Hát a tizenkettedik testvérünk. Elment az erdőre fát vágni, és puff, ajaj, jaj de fáj a lábunk, a lábára ejtette a fát az ostoba.
- Honnan tudjátok? - kérdezte szegény Dzsoni.
- Hát te nem tudod, hogy átok ül rajtunk? Ami egyikünknek fáj, az fáj a többi tizenegynek is, ajaj, rettenetes ez! Képzeld csak el, te vándorlegény, milyen szörnyű az életünk. A múltkor ez a nyavalyás beleesett a folyóba, és nem tud úszni, ott fuldokolt, küszködött az árral, mi meg valamennyien fuldokoltunk a parton.
- Éppen te beszélsz! Te meg tegnap telezabáltad magad, és egész éjjel fájt a gyomrunk! Te lóbelű! Minek zabálsz annyit?!
- Neked csak ne járjon a szád, te meg eltévedtél a múltkor az erdőben, három napig fáztunk és éheztünk miattad, mert sose tudod megjegyezni az utat.
Már-már hajba kaptak a testvérek, szegény Dzsoni csak kapkodta a fejét, ugrált a tekintete a tizenegy testvéren. Azok meg nagy hirtelen abbahagyták a hajcihőzést, nekikezdtek nyögni.
- Hű, de nehéz! - mondták.
- Jaj, de nyomja a vállam! Haj, de göcsörtös ez a fa! Ej ez a féleszű, a fenének cipel ilyen nehezet!
Nyögött, nyöszörgött a tizenegy testvér, hogy jobban se kellett.
- Most meg mi bajotok? - kérdezte szegény Dzsoni.
- Most hozza hazafelé a fát a tizenkettedik testvérünk. Azt, amelyiket az előbb a lábára ejtett... Az őrült, pont ilyen nehezet választott. Jaj, de megvert bennünket az isten!
...
- Ó, ti balgatagok - mondta Árnika -, inkább fuldokoltatok a parton, ahelyett hogy beugrottatok volna és kihúzzátok az úszni nem tudó testvéreteket a folyóból! És inkább éheztetek és fáztatok három napig, ahelyett hogy megkerestétek volna az eltévedt testvéreteket. Ej, de balgatagok vagytok!
- Na éppen! Örökké egymásért fogunk majd ugrálni - mormogtak a testvérek.
- De hiszen a világ legboldogabb emberei lehetnétek - mondta nekik Árnika. - Akármelyikőtök beleesne a folyóba, biztos lehetne benne, hogy a többi tizenegy utánaugrik
és kihúzza. Akármelyikőtök eltévedne, bízhatna benne hogy máris keresik a többiek. Nagy bizalom és szeretet lehetne bennetek.
- Tényleg - mondta a legidősebb testvér, és valamennyien elkerekedett szemmel néztek Árnikára. - Ez előbb is eszünkbe juthatott volna!
És hopp, felnyögött mind a tizenegy. A tizenkettedik testvér a vállára vette a fát.
Nosza, ugrottak is azonnal, futottak. Odaszaladtak a facipelő testvérükhöz, mind a tizenegyen segítettek neki. Tizenkettejüknek olyan könnyű volt a fa, hogy alig érezték a súlyát. Nem kellett már nyögni, nyöszörögni.
Vitték nagy boldogan a fát, és egyszer csak elkezdtek ám kiabálni:
- Hej, viszket a szemünk, melyikőtök sír?
- Én sírok - mondta a tizenkettedik testvér -, de örömömben. "

KIVITTE ŐT A TÖMEGBŐL, KÜLÖN EGYMAGÁT. UJJÁT A FÜLÉBE DUGTA, ÉS KÖPÖTT ÉS ILLETTE ANNAK A NYELVÉT. FELTEKINTETT AZ ÉGRE, FOHÁSZKODOTT ÉS EZT MONDTA NEKI: EFFÁTA, AZAZ: NYÍLJ MEG! ÉS MEGNYÍLT A FÜLE, ÉS NYELVE KÖTELÉKE TÜSTÉNT MEGOLDÓDOTT, ÚGYHOGY ÉRTELMESEN BESZÉLT.

Annak a süket, nehéz beszédű embernek gyógyulása előtt Vele kell találkozni. KIVITTE ŐT A TÖMEGBŐL... Fontos, hogy tudja, megérezze, lássa, kivel áll szemközt, ki az, aki segíteni tud rajta, akitől jó hallást, beszédkészséget, közölni, szót érteni tudást - gyógyulást nyer... Jézus előbb kiemeli őt a tömegből. Csak Ő lesz jelen, és az, akinek szüksége van rá.

Életünk legfontosabb dolgai így történnek. Hogy Krisztussal szemközt állunk. Egyedül. Hogy szívünk, lelkünk tárul, Ő nyitja ki...Ő Tesz látóvá, hallóvá, értővé. Arra nézve, amire addig süket voltam, értetlen, vak. NYÍLJ MEG! Merünk magunk felől kérdezni, merjük előtte állva megvárni, míg nyitogatja bezárt lelkünket, s nyilvánvalóvá teszi, mi lakik bennünk? Hogy jobban értsük magunkat, és a ránk felelőket?

Valaki azt kérdezte tőlem, hogyan bocsásson meg annak, aki nem bánta meg, amit elkövetett, sőt, őt vádolja, őt hibáztatja, őt, aki sosem követette volna el azt a bűnt, amit a másik...

"A bűn, önmagunk felvilágosításának elmulasztása. A bűnért való felelősség irritál és nyomaszt, ezért kell száműznünk jelenünkből, de ez nem elég... felismerhetetlenné is kell tenni, át is kell hárítani másra... Önmagunk felvilágosításának elmulasztása nem olyan folyamat, amelynek passzív részesei vagyunk, hanem önmagunk félrevezetése... Felvilágosítani valakit arról kell, amit nem tud, de tudnia kellene. Mások felvilágosítása és magunk felvilágosítása között e tekintetben csak az a különbség, hogy magunkat arról kell felvilágosítanunk, amit magunk sem tudunk....De utánajárhatunk a dolgoknak, az önfelvilágosításhoz a tudást, megszerezhetjük... de ebben rejlik a legnagyobb nehézség: nem kérünk magunktól felvilágosítást ...éppen ezt mulasztjuk el: a kérdést, nem a választ. Mit kellene kérdeznünk?" Tábor Béla

Az emberek többsége ebbe a kelepcébe esik. Azt tudja - mert nem tette felismerhetetlenné -, hogy a másiknak mit kéne látni, de azt, hogy neki mit kéne látni, arra rákérdezni nem képes. Mintha nem lenne részes, úgy gondolkodik a másik ember felől. Ha az a kérdésünk, hogyan bocsássunk meg, ha a másik nem érez bűnbánatot amiatt, amit velünk szemben elkövetett, lehet arról szó, hogy felismerhetetlenné lett szemünkben saját bűnünk, és vakok lettünk arra, mire felelt, mit követtünk el mi vele szemben? Isten elé állva, kiderülhet. Ha előtte maradunk.

ÉS MEGPARANCSOLTA NEKIK, HOGY SENKINEK SE MONDJÁK EL: DE MINÉL JOBBAN TILTOTTA, ANNÁL INKÁBB HÍRESZTELTÉK. ÉS SZERFELETT CSODÁLKOZTAK, ÉS AZT MONDTÁK: MINDENT JÓL CSELEKEDETT; A SÜKETEKET IS HALLÓVÁ TESZI, A NÉMÁKAT IS BESZÉLŐKKÉ.

Jónak látjuk a Mestert, visszük elé a többieket, a problémásokat? Szerfelett csodálkozunk, elújságoljuk mi történt velük, vagy nyitogathatja végre a mi szívünket, a mi szemünket is?