ABBAN AZ IDŐBEN ISMÉT IGEN NAGY VOLT A SOKASÁG, ÉS MIVEL NEM VOLT MIT ENNIÜK, MAGÁHOZ HÍVTA JÉZUS A TANÍTVÁNYAIT, ÉS EZT MONDTA NEKIK : SZÁNAKOZOM E SOKASÁGON, MERT MÁR HARMADNAPJA, HOGY KITART VELEM, ÉS NINCS MIT ENNIÜK; ÉS HA ÉHEN BOCSÁTOM ŐKET HAZA, KIDŐLNEK AZ ÚTON. NEM EGY KÖZÜLÜK MESSZIRŐL JÖTT. TANÍTVÁNYAI PEDIG ÍGY FELELTEK NEKI: HONNAN ELÉGÍTHETNÉ MEG VALAKI EZEKET KENYÉRREL, ITT A PUSZTÁBAN? ÉS MEGKÉRDEZTE TŐLÜK: HÁNY KENYERETEK VAN? AZOK AZT FELELTÉK: HÉT. ERRE MEGPARANCSOLTA A SOKASÁGNAK HOGY TELEPEDJENEK LE A FÖLDRE. AZUTÁN VETTE A HÉT KENYERET, HÁLÁT ADOTT, MEGTÖRTE, ÉS TANÍTVÁNYAINAK ADTA, HOGY SZOLGÁLJÁK FEL. ÉS MEGTETTÉK. VOLT EGY KEVÉS HALUK IS. ÉS MIUTÁN MEGÁLDOTTA, AZT MONDTA, HOGY TEGYÉK ELÉJÜK AZOKAT IS. MIUTÁN ETTEK, ÉS JÓLLAKTAK, FELSZEDTÉK A MARADÉK DARABOKAT, HÉT TELE KOSÁRRAL. MINTEGY NÉGYEZREN VOLTAK. AZUTÁN ELBOCSÁTOTTA ŐKET. AZONNAL HAJÓRA SZÁLLT TANÍTVÁNYAIVAL ÉS DALMANAUTA VIDÉKÉRE MENT. A FARIZEUSOK ODA IS KIMENTEK ÉS VITATKOZNI KEZDTEK VELE. MENNYEI JELT KÍVÁNTAK TŐLE, HOGY KÍSÉRTSÉK ŐT. Ő PEDIG LELKÉBEN FÖLSÓHAJTVA, EZT MONDTA: MIÉRT KÍVÁN JELT EZ A NEMZEDÉK? BIZONY MONDOM NÉKTEK, ENNEK A NEMZEDÉKNEK SEMMIFÉLE JEL NEM ADATIK. ÉS OTTHAGYVÁN ŐKET, ISMÉT HAJÓRA SZÁLLT ÉS A TÚLSÓ PARTRA MENT. DE ELFELEJTETTEK KENYERET VINNI: CSAK EGY KENYÉR VOLT VELÜK A HAJÓBAN. ÉPPEN ARRA INTETTE ŐKET: VIGYÁZZATOK, ŐRIZKEDJETEK A FARIZEUSOK KOVÁSZÁTÓL ÉS HERÓDES KOVÁSZÁTÓL! EKKOR EGYMÁS KÖZÖTT TANAKODTAK, HOGY NINCS KENYERÜK. JÉZUS JÓL TUDTA EZT, ÉS AZT MONDTA NEKIK: MIT TANAKODTOK, HOGY NINCS KENYERETEK? NEM VESZITEK ÉSZRE, ÉS MÉG MINDIG NEM ÉRTITEK? ILYEN KEMÉNY A SZÍVETEK? VAN SZEMETEK ÉS NEM LÁTTOK? ÉS NEM EMLÉKEZTEK, HOGY AMIKOR AZ ÖT KENYERET MEGTÖRTEM AZ ÖTEZERNEK, HÁNY KOSARAT SZEDTETEK TELE A MARADÉK DARABOKKAL? FELELTEK NEKI: TIZENKETTŐT. AMIKOR PEDIG A HETET A NÉGYEZERNEK, HÁNY KOSARAT SZEDTEK TELE A MARADÉKKAL? AZOK PEDIG MONDTÁK: HETET. ÉS Ő AZT MONDTA NEKIK: MÉG MINDIG NEM ÉRTITEK?

                                                                                                                      

Manapság egyre nehezebb az embereket valamire mozdítani. Nem készek rá. Vagy csak arra nem indíthatók, amire hívni szeretnénk őket? Mi változott meg? Mit lehet még az embereknek kínálni, s hogyan? A televízió műsorainak nézettségét szakemberek mérik. A tévé-csatornák vetekszenek egymással. A műsorok addig élnek, míg nézik őket. A legkisebb lányom most egy olyan könyvből tanul, melynek címe: Hogyan írjunk tévésorozatot? Már tanítják, hogyan szerkesszük, kínáljuk, hogy rákapjanak. A jóra? Nem! Arra, amit adni akarunk.

Valakinek hetek, hónapok óta adós vagyok levéllel. Már három üzenetre nem válaszoltam.
Nem bántásból. De ha azt írnám, amit gondolok, csak bántanám, nem értene. Így egyre halasztódik a levélírás, s ő nyilván nem tudja, mi van velem. Ma érkezett levele is ilyenféleképp érint, mert lelkesen hív valahova, ahova semmi késztetést nem érzek menni. Ösztönösen tiltakozom, ha úgy érzem, embert istenítenek. Bármilyen csodálatos legyen is ez a valaki, aki pszichoanalízist is bevetve rákos betegeknek ajánl gyógyulást. Épp azzal, hogy beteg volt, de a terápia által meggyógyult. Most előadásokat, terápiás hétvégeket szervez. Jó pénzért. Igaz, be kell látnom, ma, amikor oly kevés hitele van a vallásnak, egyháznak, egy ilyen terapeuta, ki kézzelfogható eszközökkel gyógyítást kínál, vonzóbb, mint a megfoghatatlan...

Közel egy hónappal ezelőtt kezdtem szervezni a Bonhoeffer előadást. Azon gondolkodtam, mit írjak a meghívóra, hogy felkeltsem azok érdeklődését, akik felől úgy hiszem, meg kéne hallgatniuk. Sokan mondták, hogy érdekli őket, olyanok is, akik nem jöttek el. Igaz, annyi érdeklődő volt, hogy alig fértünk a terembe. Szép, szép, de vajon az, amit hallottunk, abból mi valósulhat? Megváltozik tőle az életünk? Vagy csupán többet tudunk D. Bonhoefferről?

ABBAN AZ IDŐBEN ISMÉT IGEN NAGY VOLT A SOKASÁG, ÉS MIVEL NEM VOLT MIT ENNIÜK, MAGÁHOZ HÍVTA JÉZUS A TANÍTVÁNYAIT, ÉS EZT MONDTA NEKIK: SZÁNAKOZOM E SOKASÁGON, MERT MÁR HARMADNAPJA, HOGY KITART VELEM, ÉS NINCS MIT ENNIÜK ; ÉS HA ÉHEN BOCSÁTOM ŐKET HAZA , KIDŐLNEK AZ ÚTON.
NEM EGY KÖZÜLÜK MESSZIRŐL JÖTT...

Jézus körül szüntelenül tömeg van. Ha csak hallják, felkerekednek, őt hallgatni, szavának súlyát, isteni erejét, testet, lelket gyógyító hatalmát tapasztalni... És azt olvassuk, nem csak odatódulnak, hanem közben megfeledkeznek mindenről, ami egyébként foglalkoztatja őket. Mennyire? Az igerészből kiderül, már harmadik napja, hogy ott vannak, kitartanak... Miért? Mert érzik, szükségük van arra, amit hallanak, arra, ami történik...

Amikor különleges vendégségben vagyok - nagycsaládi találkozó, esküvő, osztálytalálkozó, gyülekezeti szeretetvendégség ... mindig elfeledkezem arról, hogy egyek. A párom tudja ezt, ilyenkor kéretlen hoz nekem kosztot, ő gondoskodik rólam... Miért feledkezem el ilyenkor arról, ami az asztalon kínálkozik? Mert jobban szeretek találkozni, mint enni.

Jézus szavában erő van, lelkében pedig hely az Atyának és az embertársnak. Észreveszi bajukat, betegségüket, bánatukat, szükségüket. És mondja is nekik, a tanítványoknak, mennyire meghatja kitartásuk, hogy szánja, félti őket...Vajon Krisztus szívének megindultsága, szava, mit ébreszt tanítványaiban? Együttérzést, Jézus isteni erejébe vetett reménységet?

TANÍTVÁNYAI PEDIG ÍGY FELELTEK NEKI: HONNAN ELÉGÍTHETNÉ MEG VALAKI EZEKET KENYÉRREL, ITT A PUSZTÁBAN? ÉS MEGKÉRDEZTE TŐLÜK: HÁNY KENYERETEK VAN? AZOK AZT FELELTÉK: HÉT.

A tanítványok válaszából azt érezzük, hogy bennük csupán a látható, megfogható dolgok elégtelensége, a tehetetlenség és a hárítás kényszere ébred: HONNAN? Hisz nincs módjuk jóllakatni őket. Bizonyára ők is éhesek már. Talán épp az járt az eszükben, hogy elő kéne venni azt amit ők hoztak. Jézus épp erre kérdez rá: - HÁNY KENYERETEK VAN? - Tudják, kimondják, szemükben nyilvánvaló, hogy négyezer embernek ez a hét, semmi, pedig ott áll előttük az, aki pár napja megelégítette az ötezret. Ők mégis csupán a hiánnyal találkoznak, azzal, hogy nincs, s nem tudnak ennyi emberről gondoskodni. Miért is nem jut eszükbe mi történt nemrég, hogyan szaporodott, s elégített meg ezreket az a néhány darab, ami volt?

Miért, hogy mi ugyanígy arra meredünk, amit tudunk, amit látunk, ami az orrunk előtt van, avagy nincs? Miért csak tudjuk a lehetőséget? Mindig megszaporítja a keveset? Ha nem mindig, akkor kire, mire számíthatunk? Magunkra? Felvetődik a kérdés: vajon a tanítványok készek voltak odaadni azt a hét kenyeret? Ami nekik épp elég. Kiért, miért kérünk, hiszünk, remélünk, várunk, osztunk? A tömegnek nincs veszíteni valója, nekik csak akkor lesz elég az a hét, ha megszaporítják, de a tanítványok azzal a héttel jóllaktak volna...

ERRE MEGPARANCSOLTA A SOKASÁGNAK HOGY TELEPEDJENEK LE A FÖLDRE. AZUTÁN VETTE A HÉT KENYERET, HÁLÁT ADOTT, MEGTÖRTE, ÉS TANÍTVÁNYAINAK ADTA, HOGY SZOLGÁLJÁK FEL. ÉS MEGTETTÉK. VOLT EGY KEVÉS HALUK IS. ÉS MIUTÁN MEGÁLDOTTA, AZT MONDTA, HOGY TEGYÉK ELÉJÜK AZOKAT IS...

Jézus akkor ülteti le őket, mikor még csak hét kenyerük van. Hiszi, lépi a lehetőséget. Aztán megköszöni azt, ami van, hálát ad, megáldja, megtöri, és lehet osztani az éhes négyezernek. Lépünk-e mi Jézusra tekintő hittel, reménységgel akkor, mikor még semmi se látszik, mikor nincs egyebünk, mint a hit általi lehetőség?

Mikor Pesten jártam, vettem egy könyvet. A címe: Illés kenyerén. Dobos Károly pusztába küldéséről, a nincsről, ottani kiszolgáltatott helyzetéről, szívszorító élményeiről szól. Az ötvenes évek nyomorúságos nincstelenségétől szenved a lelkipásztor és szenved nyája is.
Jegyre kapható a kenyéradag, de kilométereket kell érte gyalogolni, odaérkezve sorba állni a néhány dekányi porcióért. Tél van, hideg, az embereknek fára van szükségük, hogy begyújtsanak. De a pap számára nem vághatnak se fát, se ágat, mert nem kap rá engedélyt...

"A tanácselnök tavaly még adott engedélyt, hogy az egyház temetőjéből öt fát kivágjanak az egyház részére tüzelőnek... az idén azonban nem engedte, hogy a fákról levágott gallyakat kaphasson a lelkész. - A papnak nem jár a fa! - Egyik emberünk igyekezett szívét barátilag, szép szóval megindítani, mondván: Hát, azért nézze, amikor az ember nagyon beteg, csak jós esik ám, ha elgyün hozzá a pap egy kicsit vigasztalni. Adjon mán engedélyt egy kis nyesedékre...- Ültette a pap a temetőfát? - kérdezte - Nohát, ha nem ültette, nem jár neki..."

Honnan szerezzenek? Nincs másuk, nincs más lehetőségük, könyörögnek, ketten, hárman, akik előfordulnak akkor a tanyasi bibliaórán. Tudják, hogy az Odafelvaló hallja imádságukat. És meg is hallgattatnak. Az öt mázsa szén kiutalását a pap is megkapja. Nehezen ég, de ég. Fával vegyítve könnyebben. És csodák csodája, akad, aki fát ajánl cserébe egy kis szénért...

MIUTÁN ETTEK, ÉS JÓLLAKTAK, FELSZEDTÉK A MARADÉK DARABOKAT, HÉT TELE KOSÁRRAL. MINTEGY NÉGYEZREN VOLTAK. AZUTÁN ELBOCSÁTOTTA ŐKET. AZONNAL HAJÓRA SZÁLLT TANÍTVÁNYAIVAL ÉS DALMANAUTA VIDÉKÉRE MENT.

Hét kenyér, mindenki jóllakik, s marad hét tele kosár. Micsoda arányok! Mit érezhetnek, mit gondolnak a jóllakott tanítványok? És mi, felfogjuk, mi fán terem az áldás? Jézus szaporítani tudó kezébe téve sokakat megelégít, elégnek bizonyul az, ami addig kevésnek látszott...

A FARIZEUSOK ODA IS KIMENTEK ÉS VITATKOZNI KEZDTEK VELE. MENNYEI JELT KÍVÁNTAK TŐLE, HOGY KÍSÉRTSÉK ŐT. Ő PEDIG LELKÉBEN FÖLSÓHAJTVA, EZT MONDTA: MIÉRT KÍVÁN JELT EZ A NEMZEDÉK? BIZONY MONDOM NÉKTEK, ENNEK A NEMZEDÉKNEK SEMMIFÉLE JEL NEM ADATIK. ÉS OTTHAGYVÁN ŐKET, ISMÉT HAJÓRA SZÁLLT ÉS A TÚLSÓ PARTRA MENT.

Miért jönnek a farizeusok? Mit kívánnak Jézustól? Miért kötözködnek? Miféle jellel elégednének meg? Vakok arra, ami az orruk előtt történik? MENNYEI JEL! Mi számít annak? Rá se jönnek, észre se veszik, hogy semmi se tudná meggyőzni őket arról, hogy Jézus a Krisztus! De Jézus látja, tudja, és nem felel, nem bizonyít, nem ad mennyei jelt, hanem tovább megy tanítványaival a túlsó partra. Nincs értelme maradni... Mit ér ott a szó, ahol azt sem látják, amit láthatnának. Hogy négyezer ember lakott jól, hét kenyérből, s hét tele kosár maradt...

DE ELFELEJTETTEK KENYERET VINNI: CSAK EGY KENYÉR VOLT VELÜK A HAJÓBAN. ÉPPEN ARRA INTETTE ŐKET: VIGYÁZZATOK, ŐRIZKEDJETEK A FARIZEUSOK KOVÁSZÁTÓL ÉS HERÓDES KOVÁSZÁTÓL! EKKOR EGYMÁS KÖZÖTT TANAKODTAK, HOGY NINCS KENYERÜK.

Vajon ők, a tanítványok, Krisztushoz legközelebb állók, vele úton levők, mit fogtak fel abból, amit átéltek, láttak? Miért nem érinti lelküket az újabb csoda? Mitől veszítheti fényét, erejét?
És vajon mit jelent az, hogy őrizkedjenek a farizeusok és Heródes kovászától? Mi növeszti őket? Ahogy a lisztet a belekevert élesztő? A valakiség. Heródes tudja ki Keresztelő János. Mégis megöleti. Látván látnak, tudnak, ismernek, de nem érinti meg szívüket mások fájdalma, öröme, magukkal vannak elfoglalva, nem nyitottak arra, hogy velük történhessen valami? Ismeretükre, szokásaikra kérnek bólintást, igazolást. És hisszük, nem hisszük, ez van itt leírva, hasonlóan érintetlen szívvel tanakodnak a tanítványok, hogy nincs kenyerük... Miért? Mert elfelejtettek hozni a másoknak szétosztott hét kenyér, hét kosárnyi maradékából?

JÉZUS JÓL TUDTA EZT, ÉS AZT MONDTA NEKIK: MIT TANAKODTOK, HOGY NINCS KENYERETEK? NEM VESZITEK ÉSZRE, ÉS MÉG MINDIG NEM ÉRTITEK? ILYEN KEMÉNY A SZÍVETEK? VAN SZEMETEK, ÉS NEM LÁTTOK?

Alig vannak túl a történésen, már aggódnak, és épp azon, hogy nincs kenyerük...Nem az villan eszükbe, hogy Jézus mit tett mikor nem volt, csupán az, mi lesz velük kenyér nélkül?

A múlt héten az unokáim mellett voltam segíteni. Egyik nap, mikor a nagyobbikkal játszottam, fölfedeztünk a polcon egy lépegetős Mikulást. Mindjárt követelte. Felhúztam és elétettem. Igen ám, de bicegett, elesett. Ő meg felkapta, odavágta. Szegény kis Mikulás, azonmód kettéhasadt, szétesett. Akkor jött az édesanyja, és markába kapta, hogy a másik szobában összeillessze, megragassza... De a csöpp lány felháborodott, üvöltött, hogy adja neki vissza, s mert nem kapta meg, kézzel-lábbal nekiment. Mert elvette tőle. Pedig, őt szereti a világon tán a legjobban. Azt, hogy elvették tőle, amivel játszott, azt nem tudta elviselni. Pedig tehetetlenségében nem tudott mást tenni vele, mint odavágni, amiért nem jól működik. Hiába csitítottam azzal, hogy csak azért vette el tőle, hogy összerakja, megragassza... Meg se hallotta. Meddig látott, meddig nézett előre? Mitől nem látta édesanyja segíteni akaró szeretetét? Kétségbeesetten, csalódottan tiltakozott, pedig ő volt az, aki játékát odavágta, elrontotta...

ÉS NEM EMLÉKEZTEK, HOGY AMIKOR AZ ÖT KENYERET MEGTÖRTEM AZ ÖTEZERNEK, HÁNY KOSARAT SZEDTETEK TELE A MARADÉK DARABOKKAL? FELELTEK NEKI: TIZENKETTŐT. AMIKOR PEDIG A HETET A NÉGYEZERNEK, HÁNY KOSARAT SZEDTEK TELE A MARADÉKKAL? AZOK PEDIG MONDTÁK: HETET. ÉS Ő AZT MONDTA NEKIK: MÉG MINDIG NEM ÉRTITEK?

Emlékszünk mennyink volt, mikor Jézus rajtunk könyörült? Mi értjük mi történt velünk, és hogyan? Ébred, nem mozdul bennünk csodáinak emléke? Fel kéne idézni, hisz annyiszor könyörült, ajándékozott, mikor nem volt, mikor kétségbe estünk... Kemény, értetlen a szívünk?

TÚRMEZEI ERZSÉBET
                  UTOLSÓ IDŐ

Utolsó idő! Történelmi kor!
Néha, mint gyermekek színes kockájuk,
e súlyos szavakat játszva dobáljuk,
pedig egy is mi mindent eltipor!
Hiszen elbíbelődni még lehet
Ha szalmaszál az útban, már megállunk.
S évek suhannak el fejünk felett.
Nem érjük fel az óriás napok
titkát: kisgyerek a koránkapott
kincsét... csak vesztegetjük tékozolva!
Nem halljuk, hogy ezekben a napokban
az Eljövendő súlyos lépte dobban.
Pedig még annyi megbízása volna!

A megáldott, szétosztott, hét kenyérből, hét kosár kenyér maradt... HONNAN miből, lett-jött a több? Magunk és mások kínzó hiányával szembesülve, csupán tudjuk, vagy érezzük s lépjük a Krisztus által lehetségest? A felé mozduló bizalomra, hitre felelhet áldás, ha felelhet rá.