ÉS ONNAN TÁVOZVA, GALILEÁN MENTEK ÁT. ÉS NEM AKARTA, HOGY VALAKI MEGTUDJA, MERT TANÍTÁS KÖZBEN MEGMONDOTTA A TANÍTVÁNYAINAK:AZ EMBER FIA ÁRULÁSSAL AZ EMBEREK KEZÉBE ADATIK ÉS MEGÖLIK ŐT, DE HALÁLA UTÁN HARMADNAP FELTÁMAD. ÁM ŐK NEM ÉRTETTÉK MEG EZT A MONDÁST, DE FÉLTEK ŐT MEGKÉRDEZNI. ÉS ELMENTEK KAPERNAUMBA. ODAHAZA MEGKÉRDEZTE TŐLÜK: MIRŐL VITATKOZTATOK ÚTKÖZBEN? DE ŐK HALLGATTAK, MERT ARRÓL VITATKOZTAK EGYMÁSSAL, HOGY KI KÖZÖTTÜK A LEGNAGYOBB? LEÜLT, ODASZÓLÍTOTTA A TIZENKETTŐT, ÉS EZT MONDTA NEKIK: HA VALAKI ELSŐ AKAR LENNI, LEGYEN A LEGUTOLSÓ ÉS MINDENKI SZOLGÁJA. ÉS ELŐFOGOTT EGY KISGYERMEKET, KÖZÉJÜK ÁLLÍTOTTA, MAJD KEZÉBE VETTE, ÉS EZT MONDTA NEKIK : AKI EGY ILYEN GYERMEKET BEFOGAD AZ ÉN NEVEMÉRT, ENGEM FOGAD BE ; ÉS AKI ENGEM BEFOGAD, NEM ENGEM FOGAD BE, HANEM AZT, AKI ENGEM ELKÜLDÖTT.

                                                                                                                      

Az idei Vigília-körkérdés témája: a bizalom. Ahogy olvastam a híres-neves emberek válaszait, valami zavart, s arra kényszerített, hogy előbb nélkülük gondolkodjak azon, mi a bizalom, s ha épp nincs, mi miatt veszett el? És hiánya, vagy ellentéte a bizalmatlanság? Mi ébreszti? Lehet a bizalom szó jelentését más kifejezéssel helyettesíteni? Valakibe, valamibe vetett feltétlen hit? Bízni tudás a jó lehetőségében, annak bekövetkeztében? Fogalmazhatom úgy is, hogy a cselekedni képes szándék, készség, lépni mozdító akarat és érzelem?

BÓDÁS JÁNOS
                FENYŐFA

A vén Bagics! Az volt a nagy tréfamester!
Kis suttyó voltam, ő meg óriás.
Szentül hittem, hogy amit megígér,
meg is teheti, úgy, mint senki más.
Sohasem volt karácsonyfám. Napom
gyászra vált, ha jöttek az angyalok.
- Ne félj kicsi szógám! - mondta - Én neked
jövőre egy nagy fenyőfát adok!
Hogy érkezett szép fehéren az ünnep,
elmentem hozzá. Szívem repesett.
Egy nagy fenyőgerendát megemelt:
- Itt a fenyőfa! Ha kell, viheted!

Azóta nékem az emberi szó,
csillog-villog bár, szinte semmit ér;
még bennem kísért az első csalódás:
hátha ez is csak fenyőfát ígér.

Valakinek kölcsönadtam az alapítványi laptopomat, mert nincs neki, s szeretné ha beírva elmenthetné saját verseit. - Oda merted adni? - kérdezte a lányom. - Hát persze, jól ismerem. - feleltem rá rögtön, s csak utána gondoltam meg, mi lenne ha mégis igaza lenne...
Felé, bizalom mozdított. Vannak olyanok, akik felől rossz szóra, bántásra, ütésre számítok? Észreveszem, ha kerülöm őket, ha nem szívesen találkozom velük, mert már nem hiszek a jóindulatukban, akkor sem, ha kedves-nyájasak... Mi mást tehetnék? Vajon hogyan viszonyult Jézus azokhoz, akik ellenségei voltak, akik készek voltak elfogni, bántani, elárulni őt?

ÉS ONNAN TÁVOZVA, GALILEÁN MENTEK ÁT. ÉS NEM AKARTA, HOGY VALAKI MEGTUDJA, MERT TANÍTÁS KÖZBEN MEGMONDOTTA A TANÍTVÁNYAINAK: AZ EMBER FIA ÁRULÁSSAL AZ EMBEREK KEZÉBE ADATIK ÉS MEGÖLIK ŐT, DE HALÁLA UTÁN HARMADNAP FELTÁMAD...

Azt akarta Jézus, hogy ne tudják az ott lakók, hogy épp arra jár tanítványaival. Tudta, hogy ellene szövetkeznek, el akarják tenni az útból. Félt tőlük? Itt úgy van feljegyezve, azért nem akarta, mert már beszélt róla TANÍTÁS KÖZBEN. Arról, ami következik, hogy bántani fogják, hogy megölik... Mit jelent efelől nézve, amit éppen tesz? Azok előtt, akik nem vállalják érzéseiket, növekvő rosszindulatukat, ő színt vallott, így rájöhettek, tudja, mi jön, mire készülnek! Azok, akik még titkon vannak ellene, magukkal szembesülnek. Az ilyen emberen erőt vehet rossz érzéseiket igazoló gyűlöletük. Jézus tudja ezt, nem fél, hanem számol velük, mérhetetlen gyűlöletükkel, rosszindulatukkal, mert tisztában van azzal, mi telik tőlük, mire számíthat. De még nem jött el az idő. Azzal számol, ami van, de arra kész, amire az Atya késszé teszi.

LÉNÁRD ÖDÖN
                 MINT AZ A MADÁR

Hányszor a fülembe súgtátok ijedten:
nézd, itt, vagy ott áll egy istentelen!
A sarkon egy másik leselkedik,
fegyverük elér a puszta melledig.
Hálószemekként markolják a földet,
hogy gondolod, hogy sorsukat áttörjed?
Csak egyet tehetsz: mint az a madár,
ha felriasztod, el, a hegyekbe száll!
Hol a gyökereket kiszedik a földből,
nem szüretel az igaz se többször.
Csak egyet tehetsz: mit az a madár,
melyik már a távol hegyek felé jár!

Sokszor feleltem, sose értettétek:
az Úr szemei oda is elérnek;
őket is nézi, de engem is lát:
kicsoda vadászik, s ki hordja irháját?
Nem akarok én senkit legyőzni,
nem hívom rájuk a kén esőit,
megoldom magam a feladatot:
lesüllyedek, mint a régi alapok,
rakjátok hátamra az új köveket,
ugye, hogy itt is mennyit tehetek!
S ha csak egy fészer épül is fel rám:
madarak is lesznek az eresz alján!

Milyen találó képpel mondja el Lénárd Ödön, mire van lehetősége a gyűlölőinek kiszolgáltatott keresztényeknek. Csak a testem vész el, ha lelkem Istené... az örökre Felé indulhat.

ÁM ŐK NEM ÉRTETTÉK MEG EZT A MONDÁST, DE FÉLTEK ŐT MEGKÉRDEZNI. ÉS ELMENTEK KAPERNAUMBA. ODAHAZA MEGKÉRDEZTE TŐLÜK: MIRŐL VITATKOZTATOK ÚTKÖZBEN? DE ŐK HALLGATTAK, MERT ARRÓL VITATKOZTAK EGYMÁSSAL, HOGY KI KÖZÖTTÜK A LEGNAGYOBB?
Félnek a tanítványok? Miért? Ők azt hitték, tudják ki szólította meg őket, azt hitték értik, amit Isten országáról mond, de semmit se úgy van, ahogy gondolták... Miért félnek rákérdezni?
Mert nem azt akarják, ami következik. Nem értik, miért annak kell bekövetkezni, amit Jézus mond! Mitől félnek? Hogy el kéne fogadni azt, amit Jézus mond. Ők rossznak tartják, lehetetlennek hiszik bekövetkezését, hisz látják, neki mindenkinél több hatalma van, Isten Fia, csodákra képes...Tán emlékszünk e hitüket kifejező mondatra: ...nem történhet ez meg veled...

Mi van velünk, mi történik velünk, mikor hinni akarunk abban, ami jónak látszik, amire mód lenne, ami jöhetne a helyett, ami valóban következik, de ami ellene van Isten akaratának? Elszakadhatunk Krisztustól, aki Isten akaratára bízza magát, aki kész engedelmeskedni? Kieshetünk a történésből, ami számunkra is készíttetett, amiben benne lehetnénk?

A tanítványok nem azzal foglalkoznak, amivel foglalkozniuk kéne. MIRŐL VITATKOZTATOK ÚTKÖZBEN? - kérdezi tőlük Jézus. Miért nem felelnek, miért hallgatnak? Mert a Jézus által kijelentett végről hallani sem akartak, riasztja őket annak ténye, hogy mesterük kiszolgáltatott lesz, megverhető, legyőzhető. Nem erre akartak készülni, s miközben ezt törölni próbálták, a ló túlsó oldalára esve, arról beszélgettek, ki a NAGYOBB, ki több, ki ér többet? Elhallgattak, mert már Jézus kérdés közben elszégyellték magukat, vállalhatatlan kivagyiságuk miatt...

LÉNÁRD ÖDÖN
        A RÉGI ÁDVENT VISSZATÉR

A reggel újra köddel ébred,
az Ádvent újra visszatér,
s te vénült szív, lángpírral érzed:
a régi ember kínja él!
A régi ember újra él...

Vaj, mennyi Ádvent kéne néked?
Feszüljön újra, s újra meg?
Hogy egyszer ízestül kitépjed,
mi rákként együtt él veled?
A régi ember élt veled!

Ó, Ádvent, telj be egyszer végre,
s a Csillagunk ragyogjon fel!
Ó, Kisded, bár úgy születnél Te,
hogy az a régi haljon el,
de mindenestül haljon el!

Az este újra ködbe hullik,
egy pisla csillag integet,
a régi, Ádventtől az újig
oly mélyen sajgó vágy vezet:
Feléd sóhajtó vágy vezet!

LEÜLT, ODASZÓLÍTOTTA A TIZENKETTŐT ÉS EZT MONDTA NEKIK: HA VALAKI ELSŐ AKAR LENNI, LEGYEN A LEGUTOLSÓ ÉS MINDENKI SZOLGÁJA...

Itt most csak és kizárólag a tizenkettővel beszél, őket tanítja, arra, amit nem akarnak érteni, nem akarnak ráébredni, képtelenek elfogadni, mert ők győzni vágynak, csatát nyerni akarnak, mindenkinek bizonyítani, megmutatni kicsoda Jézus, s kikké lettek ők mellette!

Az ő nagy-nagy kérdésük, hogyan lehet valakiből legelső, legkülönb? De hogyan lesz valaki utolsó? Úgy hogy a versengésben lemarad a többiek mögött, nem képes jól teljesíteni, s épp ezért végül utolsó lesz... Lehet valaki másképpen UTOLSÓ? Lehet kimaradni a versengésből? Lehet önként is vállalni azt, ami a gyengék, erőtlenek, esendők, kimaradók, lemaradók, megvetettek része? A történelem során a trónkövetelők, az egymással küzdő népek csatáinál, a legyőzöttek, az alulmaradtak, szolgálni kényszerülnek a legyőzőket...

Mihez kell több erő? Csatázni másokkal, addig, míg bírok, a győzelemért, vagy magammal csatázni, magamat megtagadni? A számomra elérhetőt, megszerezhetőt? Tudok-e magamnak, sikervágyamnak, nyerni akarásomnak megállj-t parancsolni? Megáldhat ezzel Krisztus?

ÉS ELŐFOGOTT EGY KISGYERMEKET, KÖZÉJÜK ÁLLÍTOTTA, MAJD KEZÉBE VETTE, S EZT MONDTA NEKIK: AKI EGY ILYEN GYERMEKET BEFOGAD AZ ÉN NEVEMÉRT, ENGEM FOGAD BE; ÉS AKI ENGEM BEFOGAD, NEM ENGEM FOGAD BE, HANEM AZT, AKI ENGEM ELKÜLDÖTT.
Egy gyermeket állít elébük, s nem csak odaállítja, ölébe vonja. Egy gyermek, aki hagyja magát szeretni, lehet hívni, engedi magát átölelni, mert erre vágyik, erre van szüksége...Milyen mély, rejtett értelme van annak, hogy Jézus Isten akaratából, esendő GYERMEKKÉNT született e világra. Teljesen kiszolgáltatva azoknak, akikre életét bízták. Mária és József BEFOGADTÁK őt, egykor, mint gyermeket... és vele szívükbe fogadták az Atyát, aki küldte Őt...

Mit jelent az, hogy két évezreddel értünk vállalt kereszthalála után, csupán különös születésének történéseire emlékezve akarunk ünnepelni? Nem rokon ez azzal, amit a tanítványok cselekednek? Hogy csak azt akarják tudni, látni, hinni, ami a győzelemhez tartozik? Merünk Isten akarata szerint, kiszolgáltatottan, ahogy Krisztus, mások szabadulásáért újjászületni?

Van hely bennünk az Ő számára? Születhet bennünk bizalom, a bizalmatlanság sűrűjében? Reménység a reménytelenekre nézve? Kisöprődhet belőlünk minden emberi igyekezet és akarás, hogy hely készüljön bennünk Jézus Krisztus számára? Hogy végre teljesüljön, amit hinni se igen merünk, akarni is képtelenek vagyunk? AKI ENGEM BEFOGAD, NEM ENGEM FOGAD BE, HANEM AZT, AKI ENGEM ELKÜLDÖTT.

LÉNÁRD ÖDÖN
      MA MÁR OLY KARÁCSONYT KÉREK TŐLED

Körötted lógtam egész életemben,
Beléd csimpaszkodtam, Rád leselkedtem,
szobádba osontam, s tanulmányoztalak,
érdekelt ott minden kis vacak;
Szokásaid, a Múltad, Családod,
s hogy mire tartod ezt a cifra világot?
Mikor sétálsz benne dél- és estidőn,
viharban, csöndben, s ha bosszant a főn,
millió helyen rajta kaptalak,
hogy arra jártál, s a nyomod ott maradt!
Volt köztük, mi már megkövesedett,
a másik a lábadtól szinte még meleg,
a levegő még mozgott, hullámzott,
de csak becsapott üresen az álnok,
hiába kaptam köpenyed után,
rég túljártál már az Óperencián!

Hát ennek végét kell szakasztanom,
s egy ködös, lucskos rorátés hajnalon,
itthagyni mindent, ami csak Tiéd,
ami út és nyom, és vezetne Feléd,
mi jelez, képvisel és megjelenít,
ábrázol, vagy hordozza színeid,
Nevedben, s a Nevedért él és mozog,
de jaj, mégse Te vagy, csak a nyomod!

Csillag, angyal és pásztor már annyi volt,
gyereked is, kik után szívem loholt,
ma már oly Karácsonyt kérek Tőled,
hol Téged semmi el nem felhőzhet,
hol, mint a valóban, csak az űr ásít,
de Magad viszont Vagy, Vagy, Vagy,
s én megközelíthetlek s felfoghatlak,
s eltelhetek Veled egészen csurig,
hogy nem éltet már más, és nem is butít,
mert hol Kisdedként ölel Téged a jászol,
a szalmaszál leszek, amivel épp játszol.