AMIKOR JERUZSÁLEM FELÉ KÖZELEDTEK, BETFÁGÉBA ÉS BETÁNIÁBA, AZ OLAJFÁK HEGYE FELÉ, ELKÜLDÖTT KETTŐT A TANÍTVÁNYAI KÖZÜL, ÉS ÍGY SZÓLT NEKIK : MENJETEK ABBA A FALUBA, AMELY ELŐTTETEK VAN, ÉS AMINT ABBA BETÉRTEK, OTT MINDJÁRT TALÁLTOK EGY MEGKÖTÖTT SZAMÁRCSIKÓT, AMELYEN MÉG SOSEM ÜLT EMBER: OLDJÁTOK EL AZT, ÉS HOZZÁTOK IDE. ÉS HA VALAKI AZT MONDJA NEKTEK, MIÉRT TESZITEK EZT? MONDJÁTOK: AZ ÚRNAK VAN RÁ SZÜKSÉGE, DE HAMAROSAN VISSZAKÜLDI IDE. ELMENTEK AZÉRT ÉS MEGTALÁLTÁK A SZAMÁRCSIKÓT KÜNN AZ UTCÁN, AZ AJTÓFÉLFÁHOZ KÖTVE, ÉS ELOLDOTTÁK. AZ OTT ÁLLÓK KÖZÜL NÉMELYEK EZT KÉRDEZTÉK: MIT MŰVELTEK, HOGY ELOLDJÁTOK A SZAMÁRCSIKÓT? ŐK PEDIG ÚGY FELELTEK NEKIK, AMINT JÉZUS MEGPARANCSOLTA. ÉS ELBOCSÁTOTTÁK ŐKET. ÉS ODAVEZETTÉK A SZAMÁRCSIKÓT JÉZUSHOZ, MAJD RÁTERÍTETTÉK FELSŐ RUHÁIKAT, Ő PEDIG FELÜLT RÁ. SOKAN KÖPÖNYEGEIKET LETERÍTETTÉK AZ ÚTRA, MÁSOK MEG ZÖLD ÁGAKAT VAGDALTAK A MEZŐN. AZ ELŐTTE MENŐK ÉS AZ UTÁNA JÖVŐK ÍGY KIÁLTOZTAK: HOZSÁNNA! ÁLDOTT, AKI JÖN AZ ÚR NEVÉBEN! ÁLDOTT A MI ATYÁNKNAK, DÁVIDNAK, DÁVIDNAK ELJÖVENDŐ ORSZÁGA! HOZSÁNNA A MAGASSÁGBAN! ÍGY VONULT BE JÉZUS JERUZSÁLEMBE, A TEMPLOMBA, ÉS MIUTÁN MINDENT KÖRÖSKÖRÜL JÓL MEGNÉZETT, MINTHOGY AZ IDŐ IS KÉSŐRE JÁRT, KIMENT BETÁNIÁBA A TIZENKETTŐVEL.
____________________________________________________________________________________________________

Keresztyén nyári táborokat előkészítő megbeszélésen voltam. Azokkal találkoztam, akik vezetői, felelősei és tevékeny résztvevői szoktak lenni egy-egy tábornak. Igyekeztem úgy menni, hogy kész legyen, rendben legyen annak a tábornak a működési, tartalmi terve, melyet én vállaltam el. Meglepett, ahogy ott helyben toborzódtak a munkatársak, felajánlkozásos alapon. Aki magát ajánlotta, az került oda. Aki a többit megelőzve, leggyorsabban jelentkezett. Mert küldve volt? Mivel? Hisz előtte azt se tudta mi lesz a mondandója, mert utána választott, azt is máséból merítve. Felelős? Küldött akart lenni? Vagy szeret szerepelni? Ki bízta meg? Kiderülhet, az ok? Szabad rá? És vajon én, miért nem akartam rákérdezni miért így történik? Mert mit gondoltak volna? Hogy tán én akarom a helyüket, a terüket, a szerepüket? Valóban ezt gondolták volna? És ha mégsem? Mi számított? Hogy mit gondoltak volna akkor rólam, vagy az, hogyan is lenne ez rendjén? Mit vállalunk, mit nem? Miért nem? Nehéz célponttá lenni, vállalni a nem értést? Az ellenünk szólást?

Tegnap járt nálam valaki, aki sok év óta más városban él. Azt mondta, világvége hangulat vett rajta erőt, s úgy döntött, találkozni akar azokkal, akik valaha hozzá tartoztak. Így velem is, akinek pár évvel ezelőtt írt egyik levelében keményen elutasító volt egy általam ajánlott kötettel kapcsolatban, s bántja, hogy bánthatott szavaival. Jött feloldani. Örültem, hogy felkeresett, s egyáltalán nem emlékeztem rá, hogy mit írt, és arra se, kinek a kötetével kapcsolatban volt kemény… Nem is volt jelentősége, állítottam én, hisz nyoma sincs bennem. Ám ő azt mondta, van nyoma, azóta sokkal ritkábban írok neki levelet... Ezen elgondolkodtam, s valóban, felfedeztem, azt ami nem is tudatosodott bennem, csak épp bibis lett, és tényleg ritkábban írok… Őt ugyan nem vetettem el, egyáltalán nem, de nem kényszerített úgy a szívem, neki lelkendezni, egy-egy új felfedezésemről... Mit merek s akarok tudni magamról?

AMIKOR JERUZSÁLEM FELÉ KÖZELEDTEK, BETFÁGÉBA ÉS BETÁNIÁBA, AZ OLAJFÁK HEGYE FELÉ, ELKÜLDÖTT KETTŐT A TANÍTVÁNYAI KÖZÜL, ÉS ÍGY SZÓLT NEKIK : MENJETEK ABBA A FALUBA, AMELY ELŐTTETEK VAN…

Jeruzsálem közvetlen közelébe értek, Jézus és tanítványai. Aki járt ott, tudja, hogy Jeruzsálem hegyen épült, az Olajfák hegye pedig vele szemközt magasodik, olyan meredeken futó úttal, melyet lefele is, felfelé is nehéz megjárni. Betfágé mögötte, Betánia még lentebb, az Olajfák hegyének túloldalán. Látótávolságon belül lennének, egészen közel, de magától az Olajfák hegytől nem látszanak Jeruzsálem falai, kapui, tornyai, házai...

Nem tudjuk melyik faluba küldi onnan Jézus a tanítványait szamarat szerezni, csak azt, hogy így mondja: ELŐTTETEK VAN… Nem kell keresgélni, csak menni tovább. Azt is mondja nekik, hogyan találják meg az eloldozandó szamarat, mit kérdeznek majd tőlük és mit válaszoljanak. Mintha egészen könnyű lenne a feladat. Valóban könnyű? Mi akadályozza?

Nem ők akarják, nem tudják miért fontos ez, azt se, kihez mennek, és nincs náluk pénz se a szamárra, amit el kell oldozniuk. Vajon mi szoktunk-e ilyenféle útra vállalkozni? Mikor más szavára kell ismeretlen, kellemetlen, botránkoztató helyzetet vállalni? Amikor csupán mi tudjuk, hogy az isteni, krisztusi akaratba simulunk bele?

ÉS AMINT ABBA BETÉRTEK, OTT MINDJÁRT TALÁLTOK EGY MEGKÖTÖTT SZAMÁRCSIKÓT, AMELYEN MÉG SOSEM ÜLT EMBER: OLDJÁTOK EL AZT, ÉS HOZZÁTOK IDE. ÉS HA VALAKI AZT MONDJA NEKTEK, MIÉRT TESZITEK EZT? MONDJÁTOK: AZ ÚRNAK VAN RÁ SZÜKSÉGE, DE HAMAROSAN VISSZAKÜLDI IDE.

Mit tudnak meg Jézustól? Hogy neki, AZ ÚRNAK VAN RÁ SZÜKSÉGE... Elég ez az elinduláshoz? Nem tudom, végiggondoltuk-e már ezt visszafelől. Hisz épp ezt kérjük, erre vágyunk, legyen meg az Ő akarata (ami felőle látszik szükségesnek), mert nincs több, nincs jobb számunkra, mint belekerülni, teljesülését megélni! De miből érezhetjük, tudhatjuk, láthatjuk?

Akartak a tanítványok szamarat keresni, eloldozni, odahozni? Nem! Eszükbe sem jutott. Ki akarta? A Mester. Azt kellett érteniük, hogy miért akarja? Nem! Engedelmeskedni kellett neki, elindulni a szavára. Mire lettek szabadok? Az engedelmességre. Minden egyéb zavaró lehetett szemükben, érthetetlen és értelmetlen... Miért kell botránkoztatniuk? Mire kell Jézusnak az a szamár? Miért kell elhozni a másét, miért most, és miért így? Nem elképesztő, hogy azt kell mondani, a tettükön felháborodóknak, hogy azért adják oda nekik a szamarat, mert Uruknak szüksége van rá? Ami érdekes, négy evangéliumban szerepel ez a történet, de csak Márk fűzi a Jézus általi üzenethez, hogy HAMAROSAN VISSZAKÜLDI IDE Mert így érthetőbb, elfogadhatóbb? Nem elvenni akarja, csak használni, szüksége van rá… Amaz talán ismerte Jézust?

Nemrég volt egyik testvérem hatvanadik születésnapja. Eddig mindegyikünk kapott a hatvanadik születésnapján egy visszaemlékező albumot, a nagycsalád tagjainak emlékező és köszöntő írásaival megtöltve. Általában az ünnepelt felesége, gyerekei gyűjtötték össze a nagycsaládtól, barátoktól, ismerősöktől, s születése napján ők is adták át. Így volt ez nálam is. Igen ám, de ennek a testvéremnek nem olyanok a gyerekei, főleg a felesége nem, akik ezt intézné. De akkor ki? Magad uram, ha szolgád nincs – gondoltam pár héttel korábban, hisz nem lehet, hogy ő ne kapjon... Biztosan vágyik rá, szüksége van arra, hogy érezze szeretetünket! Ez a szeretet-szükség vett rá, hogy egyéb dolgaimat félretéve nekiálljak, hogy írjak, hogy gyűjtsek, hogy összeállítsak… Persze, egy ilyen akció sokféle gonddal jár, ellene szólnak azok, akiktől én kérem, hisz nem ők akarják… Nem igen tetszett a férjemnek se, miért éppen én, miért nem más? Kinek akarok én megfelelni? És maga a nap, az a hétvége, vajon mindenki szabaddá tudja-akarja magát tenni? A felesége is nehezítette, aki nem akarta, hogy náluk legyen…
Alig egy héttel előtte az ünnepeltnek is eszébe jutott, milyen jó is volna, ha odamennénk, és körbetelefonált hívott minket, testvéreit. Eljönnénk-e, annyira szeretné… Persze nem árultuk el, hogy készülünk, azt se hol, hogyan s mire, de olyan jóféle érzés volt, már előbb benne tudni magunkat abban, amire ő nagyon vágyott, amire lelkének nagy-nagy szüksége volt!
Miféle szükség kényszerít minket ezt, vagy azt tenni? Vannak dolgok, amire nézve egyértelmű: kijelentett, Isten akarata. Pl. „Szeresd felebarátodat, mint magadat…” Máté 22:39.
Ha úgy szeretem, abban az akaratban vagyok? Hogyan? Akkor tudom úgy szeretni, mint magamat, ha szabad vagyok, ha nem akadályoz az, amit érzek, gondolok, tudok, akarok.
Mennyi minden választhat el attól, hogy így szeressek! Útban van számomra saját restségem, szokásaim, hiúságom, irigységem, kivagyiságom, sértettségem, elvárásaim…

ELMENTEK AZÉRT ÉS MEGTALÁLTÁK A SZAMÁRCSIKÓT KÜNN AZ UTCÁN, AZ AJTÓFÉLFÁHOZ KÖTVE, ÉS ELOLDOTTÁK. AZ OTT ÁLLÓK KÖZÜL NÉMELYEK EZT KÉRDEZTÉK: MIT MŰVELTEK, HOGY ELOLDJÁTOK A SZAMÁRCSIKÓT? ŐK PEDIG ÚGY FELELTEK NEKIK, AMINT JÉZUS MEGPARANCSOLTA. ÉS ELBOCSÁTOTTÁK ŐKET.

Nem tudom, ki élte meg már így a csodát, hogy nem mi akartuk, de engedelmeskedtünk, s úgy volt, ahogy előre megmondatott. Hogy a lépések, történések közben lett nyilvánvalóvá, ami addig rejtve volt, ám szemünk láttára teljesült. Nem mi akarjuk, mi csak lépjük, amit lehetőségünk van lépni, s beleölel, abba, ami történik, s az már Róla szól.

ELMENTEK – MEGTALÁLTÁK… Könnyű volt a feladat? MIT MŰVELTEK? – kérdezik ott a tanítványoktól. Mi van ebben a kérdésben? Ez felelősségre vonás! Mit éreztet velük ez a kérdés? Hogy ahhoz nyúltál, ami nem a tied! Hogy mertél más tulajdonához nyúlni? És jogosan kérdezik. Ha nem mondta volna Jézus előre, mit fognak tőlük kérdezni, s mit feleljenek rá, bizony bajban lennének. Saját tettük szól ellenük, amit azok láttak, sérelmeznek…

Ám akit Isten küld ilyenféle botránkoztatást kiváltó útra, annak megadja, mit mondjon… Hogyan ígéri az övéinek, akik az ő küldése, követése következtében kerülnek törvényszék elé?

„…ne aggodalmaskodjatok, hogyan, vagy mit szóljatok, mert megadatik nektek abban az órában, mit mondjatok, mert nem ti vagytok akik szóltok…” Máté 10:19.

Elmentek, megtették, amit kért, amire szükség volt. Megélik, a nem értést, hisz rájuk szólnak, de a ráfelelést is, a csodát, hisz amazokat legyőzi a rájuk bízott üzenetet. Mit értettek meg belőle azok, akik kérdőre vonták a tanítványokat? Ismerték és becsülték a Mestert? Ezért adták oda a szamárcsikót? Vagy a tolmácsolt isteni szó, maga a kérés győzte meg őket: AZ ÚRNAK SZÜKSÉGE VAN RÁ? Csak azt tudjuk, hogy a szamárral együtt ELBOCSÁTOTTÁK ŐKET…