Ahogy arról korábban beszámoltunk, a Nyugat-Európai Protestáns Gyülekezetek Szövetségéhez tartozó magyar gyülekezetek vezetői a svájci Beatenbergben találkoztak tavaly ősszel. A szövetség tizenöt gyülekezeti körzetet foglal magába, és legkevesebb tíz-húsz ezer embert tud elérni az evangéliummal. Egy országon belüli legnagyobb közösségét a németországi magyarok alkotják. Ennek az az oka, hogy már 1956-ban sok magyar disszidált Nyugatra, még többen vándoroltak ki Németországba a nyolcvanas évek végén, az utóbbi években pedig a vendégmunkások új hulláma érte el a magyar gyülekezeteket, akik szeretnék minél több honfitársuknak továbbadni az evangéliumot.

Az Ige szól magyar nyelven
„Sok hívő ember vágyik élő közösségre a szórványban is, és azt jó néhányan a reformátusoknál találják meg” – mondta portálunk mikrofonja előtt Orosz Mária. A braunschweigi magyar gyülekezet tagja huszonhat éve él Németországban, és mint mondta, hazájától távol ismerte meg az igazi gyülekezeti közösséget. A prédikációk szólították meg – árulta el.

Az ősi törvény, hogy a templomban az Igét kell hirdetni – erősíti meg Menkéné Pintér Magdolna református lelkész, a hat észak-németországi – köztük a hannoveri – magyar protestáns gyülekezet igehirdetője. Szerinte ez a németországi német istentiszteleteken már nem olyan magától értetődő.
„Ahol nincs magyar egyesület, amely magyar kultúrprogramról gondoskodna, ott a magyar szó is hoz embereket a gyülekezetbe. Vannak, akik már évtizedek óta itt élnek, de csak mostanában kapcsolódtak be a gyülekezetbe. Hannoverben nemrég húsz év után jött el egy hölgy a templomba. Végigsírta az istentiszteletet, csak mert az anyanyelvén hallgathatta Isten igéjét, magyarul mondhatta el a Miatyánkot, és elénekelhette a magyar himnuszt.”

Majd hozzátette: „Meg kell tartanunk a küldetésünket, amely Kálvin szavaival élve nem más, mint Isten dicsőítésére buzdítani az embereket. Ehhez azonban tudniuk kell, miért lehet Istent dicsőíteni. Meg kell keresni őket a hírrel." Hannover mellett Bréma, Hamburg, Braunschweig, Hildesheim és Göttingen, valamint ezek vonzáskörzete alkotjí az észak-németországi lelkigondozói szolgálati területet. "Mi úgy keressük itt a magyarokat, mint tűt a szénakazalban. Nem igaz, hogy nincs igény lelki tartalomra. Sokaknak lehet, hogy nincs igénye, de mi azokat keressük, akiknek van” – hangsúlyozta a lelkipásztor. Pintér Magdolna minden követ megmozgat ennek érdekében: szabad perceit is arra fordítja, hogy telefonáljon, e-maileket írjon vagy a közösségi oldalakon meghirdesse a magyar nyelvű istentiszteletek időpontját. Ennek meg is van az eredménye: az elmúlt évben három gyülekezetben is meghonosodtak a gyermek-istentiszteletek, melyekhez hozzáértő segítői is akadnak a lelkésznek. „Sokkal nyitottabbak az emberek, mint gondolnánk” – jegyzi meg.

Bár a nyugat-európai jelző hallatán a kényelemre és az anyagi jólétre következtetnénk, a legtöbb helyen nem jellemzi a lelkészi szolgálatot. Pintér Magdolna Kieltől Kasselig csaknem egész magyarországnyi területet jár be szolgálati útjai során. Ez az útiköltséget is jelentősen megnöveli, és sok időt igénybe vesz. „Ha egy bréma–hamburgi nap végén nem tudjuk befejezni a szeretetvendégséget pontban este fél 8-kor, akkor éjjel fél kettőkor érek haza az istentiszteletről” – mondja a lelkész. Nem hagyja nyugodni azonban a tudat, hogy mennyi magyar él Németországban, akiket talán érdekelne valamelyik istentisztelet, mégsem jutnak el oda. Az északi régióban jellemző, hogy a nyugdíjasok közül többen a májustól októberig tartó időszakban hazautaznak Erdélybe, a Vajdaságba, Magyarországra vagy a Felvidékre. Nyári szünetet azonban csak augusztusban tartanak a gyülekezetek. Júliusban az istentisztelet után szinte mindenhol grillezést rendezünk, erre sokszor jöttek már olyanok is, akik addig egyébként nem jártak gyülekezetbe" – meséli a lelkész.

Hannoverben havonta bibliaismereti tanfolyamot tartanak, Braunschweigban kéthetente bibliaórát. Tavaly a tizenéves korosztály számára kétszer is rendeztek egy-egy nagy ifjúsági találkozót Észak-Németországban. Tavasszal valamennyi protestáns magyar közösségben választanak majd presbitériumot, hiszen eddig csak Hannoverben állt fel vezetői testület. „Próbálom mind a hat gyülekezetnek ugyanazt kínálni. Sokszor irigylem az otthoni kollégákat, hogy csak átmennek az út másik oldalára, vagy átvágnak az udvaron és ott a templom. Ez nekünk nem adatik meg. Így viszont nincs is gond az épületeinkkel, mert nincsenek" – nevet.

Befogadni a kérdezőket
A kontinens egyetlen magyar gyülekezete, amelynek a befogadó ország zsinatán szavazati joga van, Németország déli részén található. A müncheni gyülekezet az egyetlen, ahol minden vasárnap tartanak istentiszteletet. Ez a közösség a motorja a dél-bajorországi körzetnek is. Mivel tizenhárom évig nem volt saját lelkipásztora, a két évvel ezelőtt szolgálatba állt félállású lelkész, Csákvári Dániel fő feladatának a müncheni gyülekezet megerősítését tartja.
„Hála Istennek, hogy sikerült a hétközi bibliaórákat újból elindítani, van konfirmációoktatás, ifjúsági bibliaóra, beszélgető kör biciklitúrával, közös ebéddel összekötve. A gyerekeknek az istentisztelettel párhuzamosan pedig hittanóra indult” – sorolja.

A müncheni magyar gyülekezet a harmincas évek végén alakult. A világháború, majd ötvenhat után érkeztek menekültek a bajor fővárosba. A hatvanas-hetvenes években vajdasági segédmunkások, a nyolcvanas években pedig erdélyi magyarok vándoroltak ki szép számban. Ma már zömmel egyetemisták és fiatal munkavállalók telepednek le Münchenben. Ahogy a többi nyugat-európai gyülekezetben, az újonnan érkezetteket az istentiszteletek után kávéval, süteménnyel marasztalják. „Akiben otthon is megvolt az igény a gyülekezeti közösségre, az külföldön is keresi az alkalmat. A mi felelősségünk, hogy ha hozzánk betévednek, azt találják, amit keresnek” – szögezi le Csákvári Dániel.

A magyar gyülekezetek azonban nemcsak a magyarságot tartják össze, és nemcsak a hívő embereknek nyújtanak közösséget: elérnek olyan magyarokat is, akik otthon nem kötődtek semmilyen egyházhoz.  Csákvári Dániel szerint a közvetlenség és az őszinteség előbb-utóbb megtermi a maga gyümölcseit. „A szószéki magasságokból mondott teológiai igazságoktól nem fog meghatódni senki, főként nem az, aki kívülálló vagy Istent keresi. Krisztus azt mondja: szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, tehát keresni kell a kapcsolódási lehetőségeket mindenkivel. Persze, mindig hamar kiderül, hogy lelkész vagyok, és erre nagyon érdekes reakciók születnek. Érdemes meghallgatni az embereket, mert kérdéseik vannak, amelyeket lehet, hogy nem mernek feltenni, sőt, talán saját maguknak sem bevallani.”

Generációváltás és elégedetlenség
Sokan úgy érzik, külföldön jobb közérzettel élhetnék az életüket, mások anyagilag szeretnének egyenesbe jönni, ezért vállalnak néhány évig külföldön munkát. Vannak, akik tájékozatlanul indulnak el az ismeretlenbe, hogy némi bolyongás után a magyar gyülekezetek ajtaján kopogtassanak segítséget kérve. A lelkészek azonban nem tudnak mindenkin segíteni, és elsősorban nem is ez a dolguk. Csákvári Dániel szerint a lelki okokat is a gyökerüknél kell kezelni. „Akinek odahaza is problémája van saját magával – és nem a rendszer vagy a környezet miatt –, az idekint is küszködni fog. Az atmoszféra javíthat valamennyit az ember kedélyállapotán, de a probléma gyökerét kellene kezelni: rendet tenni saját magunkban. Máskülönben csak visszük magunkkal a terhet, bárhol is kötünk ki ezen a világon.”

Mivel ma már egészen más indíttatásból indulnak el külföldre a honi magyarok, mint a nyugat-európai gyülekezetek zömét megalapító ötvenhatos menekültek, a szemléletbeli, motivációs és generációs különbség is súrlódásokat okozhat a gyülekezetekben – tudtuk meg. „Nyugat-Európa-szerte probléma, hogy a vezető pozícióban lévő idősebbek nem szívesen adják át a stafétát a fiataloknak. 1956 után jobban egymásra voltak utalva, jobban össze is tartottak az emberek. Ma már, ha egy leleményes, talpraesett fiatal kikerül, sok mindent el tud egyedül is végezni. Van internet, és másfél óra alatt egy olcsó, fapados járattal Budapesten lehet bárki. Ennek ellenére a mostani fiataloknak is szükségük van az anyanyelvű baráti társaságra, a közösségre. Csak kicsit más igényeik vannak. Ha ezt nem vesszük figyelembe, a közösség jövőjét kockáztatjuk” – fogalmazott a lelkész.

Név szerint ismeri őket
Német nyelvterületen alakult a legtöbb magyar gyülekezet Nyugat-Európában.
A szomszédos Ausztriában Bécsben és Linzben is található magyar gyülekezet, a szolgálatok nagy része persze a fővárosra és környékére koncentrálódik – erről már Karvansky Mónika lelkipásztor számolt be. A bécsi gyülekezetben nagy a fluktuáció, kevesen maradnak végleg, de addig is szívesen bekapcsolódnak az istentiszteletek mellett a hétközi bibliaórákba is. Az idősek már kevésbé mozognak a nagy távolságok miatt hétköznap este, de sokan közülük hazaköltözésük után is visszajárnak a vasárnapi istentiszteletekre nyugdíjas éveikben. A lelkipásztor elárulja: próbál minél személyesebb légkört teremteni, igyekszik már első alkalommal megjegyezni az újonnan érkezettek nevét.

Az az egy bárány
A bécsi gyülekezet a hitélet mellett kultúrműsorokkal ápolja a magyar kultúrát és az anyanyelvet. Pünkösdkor a konfirmandusok közül ketten erdélyi népviseletben álltak az úrasztala előtt – meséli Karvansky Mónika. Ám Bécsben negyven magyar szervezet van, ezért az, aki ellátogat a gyülekezetbe, szerinte biztosan nem csupán a kulturális kapcsolatok ápolása miatt teszi. "A lelkész felelőssége, hogy a magyar nyelvű istentisztelet megtartása mellett bátorítsa, lelkigondozza az otthonuktól távol élőket" – tette hozzá. „Bár nem hagyományos gyülekezeti modell szerint élünk, a célunk az, hogy akik visszatérnek az anyaországba, ott tudják folytatni, ahol abbahagyták, vagyis ne rekedjenek meg a hit útján. A szórványban utána kell menni az embereknek. A kilencvenkilenc bárány megvan otthon. A mi feladatunk az elkóborolt századikat megtalálni és visszahozni. Ha utánanyúlunk valakinek, az önmagáért beszél: azt jelenti, valakinek fontos vagyok, valaki érdeklődik utánam, mellettem van a nehézségekben is.”

Elengedés és egység
A történelmi Magyarország minden részéről érkeznek magyarok, ez az öröm mellett kihívás is – ismerte el a lelkész. „Sok tekintetben másként gondolkodik egy erdélyi, mint egy felvidéki, vajdasági, magyarországi vagy kárpátaljai magyar. Más egyházi hagyományok közül jönnek, és mindenki szeretné, hogy legalább a lelki életben megtalálja azt, amit otthon kellett hagynia. Ezt nem tudjuk maradéktalanul biztosítani. Isten Igéje az, ami valamennyiünket összeköt, és közös nevezőre hoz. Úgy próbáljuk közösséggé, Krisztus-testté formálni a történelmi Magyarországról, különböző egyházi háttérből és hagyományokból hozzánk érkezőket, hogy rámutatunk: ahhoz ragaszkodjunk, ami közös –  vagyis az evangéliumhoz a hozott hagyományok helyett."

Újjáéledt gyülekezetek
Észak-Európában szintén nagyszámú magyar közösség él.
„Korábban is jöttek ki munkavállalók, főleg informatikusok nagyvállalatokhoz. Az utóbbi időben majdnem minden gyülekezetben feltűnnek újonnan érkezett magyarok. Legnagyobb számban orvosok jönnek ki, felkészülten, biztos munkahelyre” – számolt be portálunk kérésére Molnár-Veress Pál. A svédországi magyar gyülekezetek lelkipásztora egy Magyarországnál ötször nagyobb területen lelkész. Ezért is jelent olyan sokat számára, amikor az általa pásztorolt svédországi magyarok komolyan veszik a gyülekezeti szolgálatot. Egy ötgyermekes orvos házaspárról mesél, akik a lakhelyükül választott svéd kisvárosban felélénkítették a gyülekezeti életet, majd amikor új állást kaptak Uppsalában, a jellegzetesen diákokból álló közösséget is újjáélesztették, és más orvos családokat is odahívtak a gyülekezetbe. „Akik viszont nem hívő háttérrel jönnek, azok a levegőben lógnak, és gyakran a szemünk láttára tűnnek el, olvadnak be a többségi társadalomba” – mondja Molnár-Veress Pál. Ő maga persze mindent megtesz annak érdekében, hogy ne így legyen, de talán a leglehetetlenebb küldetés rá hárul: egész Svédország, sőt, Finnország és Észtország magyar protestáns gyülekezeteinek is ő a lelkipásztora egy személyben. A közeli országokba negyedévente utazik el.

Fáradságos munkája örömöket is tartogat. „Gyönyörű élmény volt, amikor egy Kossuth-leszármazott baskír orosz felesége Észtországban azt kérte, hogy én, a svédországi lelkész, aki Erdélyből származom, kereszteljem meg.” Máskor egy keresztelőre igyekezve a templomajtóban állította meg egy férfi. „Olyan gyermeket meg lehet-e keresztelni, akinek az egyik szülője nincs megkeresztelve? – kérdezte. Van itt ilyen? – kérdeztem vissza. Én vagyok az – felelte. Megkérdeztem tőle: akarod? Mennyire szeretném! – mondta. Aznap hatan keresztelkedtek meg, pedig eredetileg egy gyermek miatt hívtak oda. Erős gyülekezet lett belőlük” – meséli a lelkész.

Trauma és visszailleszkedés
A magyar gyülekezetek összetartozását, különösen az ingázó lelkész miatt Svédországban is nagyban segíti, hogy rendszeresen tartanak különféle összejöveteleket az istentiszteleteken kívül is. „Nyáron grillezünk, az év többi részében pedig a lányomék játszóházat tartanak a gyerekeknek, valamint sí- és kenutáborokat szerveznek.” Molnár-Veress Pál a Nyugat-Európai Magyar Protestáns Gyülekezetek Szövetségének elnökeként hangsúlyozza: evangélikusoknak és reformátusoknak össze kell tartaniuk a szórványban, különösen ott, ahol nem lehet négy lelkészt alkalmazni egy faluban, mikor az egész országra jut egy. „A cél az, hogy azok számára, akik idekint fognak elköltözni a földi életből, megadjunk mindent, amit az egyház adhat lelkileg. Akik pedig belátható időn belül hazakerülhetnek, azokat segítsük, hogy az anyanyelvet és kultúrát ők és a gyermekeik is úgy megőrizzék, hogy zökkenőmentesen visszailleszkedjenek a magyar társadalomba. A hazatérés egyébként számukra újabb trauma, változás a jólétibb világ után. Gyakran vissza is térnek egy-két év múlva Magyarországról. Épp ezért arra buzdítom az itteni híveket, hogy tájékozódjanak, kövessék a magyarországi híreket. És vegyék észre azt is, hogy rájuk számítanak az otthon maradottak. Fontos lenne, hogy az otthoniak számára ők se legyenek leírt tétel, hanem számítsanak rá, hogy egyszer majd visszatérnek.”

Ugyanazok a gyökerek
Észtországban a rendszerváltozások óta van magyar élet – a tallinni gyülekezetet kárpátaljai magyarok alapították. Bán István tiszteletbeli konzul, a gyülekezet gondnoka szintén kárpátaljai. Mint mondta, az utóbbi években anyaországi magyarok is csatlakoztak a közösséghez, de a gyülekezetet és a vele átfedésben lévő magyar egyesületet továbbra is túlnyomórészt kárpátaljai magyarok alkotják.
„Ritkaságszámba megy, hogy huszonöt év elteltével is csak egy magyar egyesület van, nem szaporodtunk osztódással. Biztosan az is számít, hogy egy helyről jöttünk, ugyanazokkal a gyökerekkel rendelkezünk. Észtországban minden második vagy harmadik kárpátaljai magyar református lelkész gyermeke vagy unokája” – számolt be.

Mécsesből tábortűz
„Míg fiatalabbak voltunk, az egyesületi rendezvényeink voltak többségben, a fiatalok között végzett munka, a nyári táborok. Most már inkább a gyülekezeti élet van előtérben. Az istentiszteletekre mindenki elmegy – évente négy van belőlük, sok vendég igehirdető megfordul nálunk, rendszeresen Molnár-Veress Pál jár át Svédországból. Isteni gondviselés, hogy mindig kaptunk lelkészt, amikor szükségünk volt rá, és valamennyien komoly lelki tartalmat hoztak.”

Bár csatlakoznak fiatalok a közösséghez, ők leginkább a Katalin-bálba vagy a farsangi bálba mennek el szívesen, az istentiszteletre már kevésbé, különösen a vegyes házasságban élők – számolt be Bán István. Tizenöt-harminc fő – ennyien ülnek ott a templomi istentiszteleteken, ez azonban azt jelenti, hogy a gyülekezet kilencven százaléka eljár az istentiszteletekre, pedig az ilyen vasárnapokon mintegy 250 kilométert kell autózniuk a szerte az országból érkező híveknek. „Az elmúlt huszonöt évben többször is felvetődött a misszió kérdése. Lanyhul az érdeklődés, zárjuk be a boltot – megszólaltak ilyen hangok is. Mindig mondtam, ez nem így működik. Ez nem olyan, mint a kiszolgálói társadalom: ha van igény, csináljuk, ha nincs igény, nem csináljuk. Ha azt mondjuk, hogy most már befejeztük, és majd szóljatok, ha szeretnétek valamit, akkor sosem lesz rá igény. Noha nincs nagy tűz, legalább van egy mécses, amit meg kell őrizni ahhoz, hogy abból fel lehessen éleszteni a tüzet. Soha nem szabad hagyni teljesen kialudni a lángot. A kis mécsesből lehet tábortüzet gyújtani, és aköré már több embert odahívni – mert már messziről látszik, hogy ott valami világít. Ehhez kell az a néhány ember, aki a nehéz időkben is tovább viszi a lángot, hogy utána legyen mi köré újra odagyűlni.”

Jakus Ágnes

Képek: Füle Tamás; bécsi magyar gyülekezet

A nyugat-európai szórvány magyarságról és az Európa-szerte folyó misszióról további cikkeinkben olvashatnak:

Szövetség a szórványban
Lelkészutánpótlásról, misszióról, önfenntartásról és a menekültkérdésről is szó esett a Nyugat-Európai Magyar Protestáns Gyülekezetek Szövetségének svájci közgyűlésén. Az elmúlt hétvégén rendezett találkozón nyelvi-kulturális-felekezeti sokszínűségben élő, magyar identitásukat őrizni kívánó és a lelki élet biztosításáért tenni akaró magyar hívekkel találkoztunk.

Párhuzamos utak
Kényszerhelyzet és önként vállalt segítségadás; egykori bevándorlók, akik nem hívei a feltétel nélküli befogadásnak, és Isten missziója: ha az itteniek nem hajlandók megtérni, megtérnek majd az ide érkező idegenek – nagyjából így összegezhetnénk a Németországban élő, protestáns magyar lelkészek menekültkérdésről szerzett tapasztalatait. A müncheni és a stuttgarti lelkipásztorokkal az elmúlt hétvégén beszélgettünk a Nyugat-Európai Magyar Protestáns Gyülekezetek Szövetségének találkozóján a svájci Beatenbergben.

A menedékház
Népessége csupán egytizede Budapestének, mégis a világ egyik leggyakrabban emlegetett települése Genf. Kálvin városában a 16. század óta tanulnak magyar egyetemisták, mai lakosságát csaknem felerészben szintén külföldiek alkotják - köztük szép számmal magyarok. Vajon hogyan lesz az átjáróházból menedék? Lehet-e egység egy olyan közösségben, ahol évről évre más és más a lelkész? Minderről a Genfi Magyar Protestáns Gyülekezetben hallottunk, ahol budapesti lelkészhallgatók szolgáltak a közelmúltbeli teológusnapon.

Amit soha nem vehetnek el
Bombatámadás, a cári rendszer összeomlása, munkaszolgálat, emigráció – csak néhány fejezetcím a Genfben élő Teleki-házaspár élettörténetéből. Ha a történelemkönyvekből ismerős kategóriáknak tűnnek is, a grófi család otthonába bepillantva valósággal megelevenednek és át is értékelődnek. A történelem ugyanis családok élete, és a családoknak gyakran szűkösek a kiosztott szerepek.

Tanuló vezető
A tanárjelöltek iskolában, a rezidensek kórházban, a teológusok gyülekezetben kell hogy tapasztalatokra tegyenek szert, mielőtt egész életre szóló hivatásuk pályáján elindulnak. Koncz Hunor Attila negyedéves teológusként úgy határozott, gyakorlati évét a kálvinizmus bölcsőjében, Genfben tölti. Az üzletemberek, bébiszitterek, diplomaták és 56-os magyarok városában eleinte kiszáradt a szája prédikáció közben, végül még egy évet maradt. A lelkész szerepéről, a misszióról és az inspiráló örökségről is beszélt a Parókia portál mikrofonja előtt a Genfi Magyar Protestáns Gyülekezet leköszönő lelkipásztora.

Rajt vagy cél?
Búcsút intettek családjuknak, barátaiknak, az itthoni éghajlatnak és ízeknek, majd külföldre indultak szerencsét próbálni. Napjainkban olyan mértékű az elvándorlás, amelyre becslések szerint utoljára száz évvel ezelőtt volt példa. Ugródeszka vagy végállomás a külföldi munka? Erről kérdeztünk néhány külföldön élő magyar fiatalt.