Régi magyar nyelvű evangéliumokat összevetve föltűnik, hogy a Miatyánk szövege, különösen egy ponton: a Máté evangéliuma 6. részének 12. versének fordításaiban, jelentősen különbözik. Noha e különbségek a tartalmat alapvetően ugyan nem érintik, az árnyaltabb látás érdekében mégis megérdemelnek egy kis figyelmet.

Az első teljes Újszövetség fordítója, Sylvester János az 1541-ben Újszigeten (Neanésos, ma Sárvár) megjelent magyarításában a megnevezett igeverset így adja vissza: „es engedd meg mü nekünk az mü adossaginkat".
Ez azért is figyelemreméltó, mert a korábbi fordítók egy már a Müncheni Kódexben (1466) is olvasható – „És bocsássad münekönk mü vétetönket" – verzióhoz hasonlót hoztak létre.
Majdnem szó szerint ezt olvashatjuk a Jordánszky-kódexben (1516–19.), de ezt a fordítást követte Pesti Mizsér Gábor (1536), sőt, később, ezt a „hagyományt" folytatta Károli Gáspár is: „És bocsássad meg az mi vétkeinket".

Ha azonban továbbhaladunk az időben, és a Vulgata szerinti Káldi György-féle fordítást is megtekintjük (1626), akkor azt láthatjuk, hogy Sylvester János variánsa tér vissza, azaz a kérdéses szót nem véteknek, hanem adósságnak fordítja: „És engedd-meg nékünk a' mi adósságinkat". Hogy Káldi miért fordította így, ennek több oka is van. Elsőként a Tridenti Zsinat határozata, mely a Jeromos egyházatya által fordított latin Vulgatát teszi átok terhe alatt érvényessé és kötelezővé, másodszor a görög szöveg is ezt támasztja alá. De nem kizárt, hogy szerepet játszott benne Pázmány Péter Keresztyéni imádságos könyve (1606) is, melyben a Máté evangéliuma 6. részének 12. verséhez tartozó imádságban ez olvasható: „Tartozom Úr Isten te szent felségednek mint kegyelmes Atyámnak fiúi szeretettel és engedelmességgel, jó tettedért hálaadással, szerelmedért szerelemmel. Tartozom neked mint hatalmas Uramnak félelemmel és becsülettel, ellened való sok vétkeimért büntetéssel tartozom." Láthatjuk tehát, hogy a hangsúly a tartozáson van, s tény, hogy a megnevezett helyen mind a görög, mind pedig a latin szövegben tartozás, azaz adósság (opheiletész, debita) szerepel, ezért a fordítások és a pázmányi imamagyarázat mellett érdemes kommentárokat is kézbe venni.

Akár az egyházatyák, akár a reformáció korába megyünk vissza, egyaránt találunk olyan írásmagyarázatot, mely ugyancsak a tartozás felől közeledik az igevershez. Cyprianus Az Úr imádságáról című művének 22. fejezetében ezt írja: „A kenyér kérése után a bűnök bocsánatát kérjük, hogy az, akit az Isten táplál, az őbenne éljen, és hogy ne csak az e világi életéről gondoskodjék az Isten, hanem az örök életéről is, ahová akkor juthat el, ha Isten megbocsátja a bűneit, melyeket itt az Úr tartozásoknak nevez, miként azt más alkalommal is tette: Én az egész tartozásod elengedtem neked, mert kértél engem." (A Máté evangéliuma 18. részének 32. verse, a Neovulgáta fordítása.) A „melyeket itt az Úr tartozásoknak nevez", sőt, az igei utalás is világosan mutatja, hogy Jézus többször is adósságot említ, ezért nem tévedünk, ha adósságról beszélünk. Kálvin az Evangéliumi harmóniában ugyanezt erősíti meg: „A bűnök Máténál tartozásoknak neveztetnek, minthogy váddal köteleznek el bennünket az Isten ítélőszéke előtt, és adósokként állítanak oda..." Később hozzáteszi: „Ugyanez a felfogása Lukácsnak is, bár ő a bűn szót használja, mert a bűnök bocsánatát Isten csakis a bűnösség elengedésével adja meg." Ebből egyértelmű számomra, hogy Isten előtt adósokként fogunk állni, s csak az elengedés lehet a megoldás. Pál ezt így fogalmazza meg: „Eltörölte a követeléseivel minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, és eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára." (Kolossébeliekhez írt levél 2. rész, 14. vers)

Joggal merül föl tehát a kérdés: kell-e különbséget tenni bűn, azaz vétek és adósság között? A válasz könnyen megadható: nem. Alapvetően mindegyik kifejezés ugyanarra mutat, vagyis hogy bűnösségünk miatt Isten kegyelmére szorulunk. Ha azonban árnyaltabban szeretnénk látni, semmiképpen sem hagyhatjuk figyelmen kívül az eredeti szöveget, illetve a különböző fordításokat.

Vétek, mulasztás, tartozás
Tudjuk, hogy az egyház alapjában véve megkülönböztet elkövetésből és mulasztásból származó bűnöket. Ugyanakkor amikor köznyelvi értelemben bűnről, vétekről beszélünk, arra az esetre gondolunk, amikor egy ember a másik ellen – életére törve vagy vagyoni helyzetének megkárosítására – követ el bizonyos cselekményt. Végtére is a jog sem bünteti azt – a cserbenhagyás és a gondatlanság esetét kivéve –, aki a másik javára nem tesz meg minden tőle telhetőt. A vétkezés tehát általánosan az ember aktivitásából származó káros tettet jelent. A vét ige is mint szótő cselekvésre utal, így a mulasztást nem tartalmazhatja. Ezzel ellentétben az adósság az adó főnév -ság képzővel ellátott származéka, s ennek megfelelően tartozást jelent, vagyis olyan állapotot, amely kötelezettséget ró ránk, de még nem döntöttük el, hogy teljesítjük-e, azaz aktívvá válunk-e.

Jézus azonban szigorít. Adósságról, meg nem adott tartozásról, mulasztásról beszél. Arra is figyelmeztet, amit nem tettünk meg. És ez nem csak a félholtra vert ember esetére, nem csupán a cserbenhagyásra érvényes. Jakab, az ő tanítványa, mintegy a jézusi tanítást folytatva így foglalja össze: „Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak." (Jakab levele 4. rész, 17. vers) Bizony, nagy a mi adósságunk!

Ha azonban a gondolatsort folytatjuk, szinte megdöbbenéssel kell tudomásul vennünk, hogy végsősoron az aktív bűn is mulasztásos természetű, hiszen azért követjük el, mert elmulasztjuk megtartani Isten törvényét, elmulasztjuk dicsőíteni, s következésképpen vele ellentétes módon cselekszünk. Ebből pedig az következik, hogy akár aktívan, akár passzívan követjük el a bűnt, adósokká tesszük magunkat. A mi aktivitásunk is passzivitásra, eladósodásra vezethető vissza, mégpedig Istennel szembeni passzivitásra, közömbösségre, elidegenedésre, s az ezekből következő iránytévesztésre.

Kifizetve
Mindennek ellenére van számunkra evangélium. Jó tudni: Istennek az üdvösségre nézve nincs eladósodott népe, mert akik hozzá tartoznak, azok adósságát Jézus már kifizette. Erre utalnak a fönt idézett igék is. Ugyanakkor tény, ebben az életben egyre növeljük adósságunkat még akkor is, ha olykor az előre elkészített jó cselekedetek szerint élünk (vö. Efézusiakhoz írt levél 2. rész, 10. vers). Ahogy a római levélben olvashatjuk: „Nincs igaz ember egy sem" (vö. 3. rész, 10. vers). Ezen a ponton kapcsolódunk a református teológia azon tételéhez, mely szerint az ember egyszerre bűnös, azaz adós, és igaz, azaz az elengedettség állapotában van. Az Atya már elengedte a tartozásom, mégis napról napra növelem. Micsoda paradoxon! Növelem azt, ami – mert eltöröltetett – nincs. Jézus azonban a tényfeltárás mellett – adós vagyok – a bűnvallás szükségességére is figyelmeztet. S bármilyen fordítás szerint imádkozzam is a Miatyánkot, tudnom kell: Isten adósa vagyok, s csak a további elengedésben reménykedhetem.