„Olyan könnyű azokat az embereket szeretni, akiket nem ismerünk, akikkel sohasem találkozunk! Hisz akkor nincs szükségünk áldozathozatalra, s emellett oly elégedettek vagyunk önmagunkkal! Így csaljuk meg lelkiismeretünket. Nem, azt a felebarátodat szeresd, akivel együtt élsz, s aki terhedre van." Tolsztoj
Megállóban
Lassulni kéne már...
Lassulni kéne már,
nem hagyni, hogy vigyen az ár,
nem sietni, csendben lenni,
lélekre takarót, puhát tenni,
figyelemmel, hallgatással,
türelemmel, biztatással,
jó szóval, helyén valóval,
sebeket simogatóval.
Lassulni kéne már,
várni a reményt, a közelgőt,
mely elsodor minden sötét felhőt,
mögé látni a láthatónak,
a valóságot gyakran eltorzítónak,
odabújni a Láthatatlanhoz,
elfogadva mit jövőben nekem hoz,
és hálámmal telve körbenézve,
igen nagy volt eddig is kegyelme,
hisz velem volt, hová menni nehéz volt,
szavával mindig melegen átkarolt,
velem jött örömben, szépségben,
mikor hegytetőről a világot nézhettem,
vagy ha egy másik szempár rámcsillogott,
érezve, köztünk angyalszárny suhogott.
Lassulni kéne már,
sétálni csendesen, egyedül
vagy a másikkal kettesben,
gyertyaláng mellett beszélgetni sokat,
meghallgatni, vigasztalni másokat,
átadni magam egy belső várakozásnak,
közben örülni az élet édes zajának,
vagy a nem várt kedves szónak,
mit egy idegentől kapok borravalónak.
Lassulni kéne már,
nem hagyni, hogy vigyen az ár,
meghallani az érkezőt,
a reményt beteljesítőt,
Ki ajtóm előtt várja, hogy kinyissam,
érzékszerveim közül
az összeset,
hogy Szent ajándékára lelhessek.
Lassulni kéne már...
Ribinszky Zsófia
Kép: Szemem Világa