Mikor érezted úgy először, hogy baj van az egészségeddel? Hogy nem egy sima fejfájásról van szó, hanem valami komolyabb lehet?

Nyáron elkezdett többet fájni a fejem, de nem gyanakodtam, azt gondoltam, negyvenes-ötvenes éveimre visszajön a fiatalkori migrénem és a melegfront-érzékenységem. Augusztusban a családommal a Badacsony mellett nyaraltunk, gyönyörű helyen. Az állandó, kegyetlen fejfájásra fájdalomcsillapítót kaptam be, kávét, kólát ittam. Mint később kiderült, ez kifejezetten ártott. Többször előfordult, hogy a nap végére, a strandon már látászavarokig fokozódó fejfájásom volt.
Hazatérve a fejfájás tovább fokozódott, elájultam, átestem a dohányzóasztalon, a földön heverve tértem magamhoz. Ekkor bementünk a János Kórház ügyeletére, ami nagyon jó döntésnek bizonyult, mert ennek során beutaltak egy CT-vizsgálatra. Ez 23.00 óra magasságában történt. Ekkor közölték velem, hogy daganat van az agyamban, azt ajánlják, ne menjek haza, átvesznek az idegsebészetre. Ekkor találkoztam először a kezelőorvosommal, aki rögtön nagyon pozitív benyomást tett rám nyíltságával. Elmondta, hogy vélhetően rosszindulatú daganat van az agyamban, és két lehetőségem van: elmegyek, bolyongok, aminek kíméletlenül fájdalmas halál lesz a vége, vagy maradok. Azt mondta, hétvégén nem ügyel, de hétfőn reggel jön és kioperálja a fejemből a lúdtojás méretű daganatot. Az orvos szemébe nézve bizalom született bennem, maradtam. Azóta hihetetlen dolgok történtek velem.

A családod hogy bírja ezeket a megpróbáltatásokat?

A feleségemet sokkolta ez az egész. Szerintem annak, aki látja, hogy mi történik a szerettével, a tehetetlenség miatt még nehezebb átélni az ilyesmit, mint benne lenni. Szeptember 9-én a doktor ígéretéhez híven megoperált. Hamar hazaengedtek, két hétre rá varratszedéskor jött a szövettan ismertetése, ahol az orvos kezét tördelve elmondta, hogy a lehető legrosszabb eredménnyel járt ez vizsgálat, rendkívül agresszív és kegyetlen betegségem, glioblasztómám van. Ezt a szót – talán pszichés okból – sokáig nem tudtam megjegyezni, glioblaszfémiának (blaszfémia = istenkáromlás – a szerk.) hívtam. Ez nem áttét, hanem az agyban keletkező daganat, a túlélési esély kezelés nélkül 3–4 hónap, és – hiába, hogy már sokat fejlődött az onkológiai kezelés –, azzal együtt is csak 10–15 hónap az átlagos túlélési idő.

Elképesztő erőt és támogatást élek meg, ami a hitem szerint Istentől származik, de megjelenési formájában emberekhez, a barátaimhoz, a családomhoz, a szeretteimhez kötődik, így ez tényleg hihetetlen és csodálatos történet. Furcsa, hogy ezt mondom, hogy ebben az egészen lesújtó állapotban valahol mégis ezt élem meg.

Miben érzed ezt az erőt?

Református teológiát végeztem, majd továbbtanultam magyar–kommunikáció szakon, online marketing- és kommunikációs szakember lettem, nagy kedvvel és örömmel bevonódtam a Magyarországi Református Egyház kommunikációjába, illetve a Zsinati Hivatalban dolgoztam kommunikációs igazgatóként, tehát nem szakadtam el az egyháztól. De hangsúlyozom, mert ez a történetben fontos lesz, nem vagyok lelkész.

Az operáció közben elég sok komplikáció akadt, 8 órás beavatkozás után toltak ki a műtőből. Nem voltam rosszul, de akkor még „lebegő” állapotban feküdtem az ágyon, amikor is a kórterembe betoltak egy 60-70 év körüli férfit, akit a felesége és a fia kísért. Oroszul, aztán angolul beszéltek. Én voltam ott az egyetlen, aki valamennyire beszélt angolul, elkezdtem nekik fordítani, hallottam, hogy az orosz mellett ivritül (héberül) is szólnak egymáshoz. Izraelből érkezett a család egy esküvőre, ahol a szertartás után a lakodalomban ez a férfi, Jákob egyszer csak összeesett, sztrókot kapott, megműtötték. Úgy tűnt, jobban van. A felesége megköszönte nekem a fordítást, gyors felépülést kívánt. Ivritül köszöntem meg a jókívánságát, amire felkapta a fejét. Csodálkozására elmeséltem, hogy Magyarországon a teológusok milyen mély és alapos ismeretséget kötnek a héber nyelvvel.

Éjféltájban arra ocsúdtam, hogy az asszony ül az ágyamon, zokog, és azt mondja, hogy Jákob haldoklik, és én vagyok az egyetlen, aki el tud érte mondani egy kaddist, zsidó imádságot. A látásom ekkor még nem tért vissza teljesen. Vannak kaddis applikációk, próbáltam azokat használni, de nem tudtam még olvasni az apró betűket. Javasoltam, hogy inkább magyarul imádkoznék, a zsoltárok szavaival. Ezen elgondolkodtak. Mondtam, hogy választaniuk kell, hogy az imádság fontos-e nekik, vagy a nyelv. Végül az imádságot választották.

Elképesztő szituáció volt, hogy pár órával azelőtt ott lebegek élet és halál között, aztán ülök a másik ágyon és imádkozunk Jákobért, a válságos állapotú szobatársamért, akinek nincs ott a kezelőorvosa. Egyszer csak a sebészorvosom, aki akkor már több mint 10 órája műtött – mert utánam aznap még két beteget operált –, betolta Jákobot a műtőbe, feltárta, megoperálta. Reggel 6 óra felé visszahozta, élve. Megmentette Jákobot. Az ilyen élethelyzeteket nagyon nehéz a hétköznapi élet menetéhez, valóságához hasonlítani.

Folyamatosan ilyen élmények értek. Például még Jákob előtt, amikor kihoztak a műtőből, és még csövek lógtak ki belőlem, éreztem, hogy a tenyeremet nyomja valami: egy rózsafüzér. Zavarba estem, hogy került az oda, csak álmodtam a református teológiát?

Hogy került a kezedbe?

Ez a szoba koedukált volt, így fordulhatott elő, hogy ott gyógyult Ilonka néni is, aki napokkal korábban már a „pótmamám lett.” Ahogy látta, hogy ébredezem, nagyon kedvesen azt mondta: „Drága angyalom, én tudom, hogy te református vagy, és nektek ezek a dolgok nem azt jelentik, mint nekünk, de értsd meg, drága kincsem, hogy ez vészhelyzet volt. Meg kellett mentenem az életed.” Életveszélyben az emberek teljesen másképp viselkednek. Ez is, és a Jákob-történet is olyan, ami erővel és energiával töltött fel.

Hogyan fogadtad a szövettan hírét, vagyis hogy sokkal nagyobb a baj, mint azt előzetesen gondolták az orvosok?

Szeptember 24-én közölték velem a szövettan diagnózisát, ami maga lett a Coram Deo – ez a teológiai kifejezés azt jelenti, hogy Isten színe előtt állni. Nem lehet felkészülni arra, amikor közlik veled, hogy jó esetben egy éved van hátra. Megint bibliai képet tudok mondani: színtiszta tusakodásba vitt ez bele. Azt hiszem, az egyik embertípus valaki mást vádol ilyen helyzetben, a másik pedig önmagát. Én az utóbbi csoporthoz tartozom. Nekem ez önvád, pláne ebben a változó életkorban, amikor rádöbbenek, mi mindent tehettem volna még. Amikor ilyen diagnózist hall az ember, azt érzi, nincs tovább. Ezért volt huszonnegyedikén éjjel a tusakodásom, ami nem intellektuális, nem is lelki, hanem szó szerint fizikai dolog volt. Ezt Jákób tusakodásához tudom hasonlítani, a Jabbók folyónál (1Móz 32,23–33). Ő nem tud mást, mint belekapaszkodni az angyalba, és ott tartani őt. Nekem is hasonló volt: életem történetének összes eseményét magába olvasztó önvád, bűntudat, szomorúság, néha kétségbeesett dühvel vegyes állapotban.

Emlékszem, amikor a kórházban áttettek egy másik szobába, ahol demens, epilepsziában is szenvedő betegek feküdtek, éjszakánként hallottam, hogy bár beszélni már nem tudnak, de egy hörgésféle hanggal tudnak, akarnak egymásnak válaszolni. Felkavaró volt számomra, ahogy keresték egymás hangját. Az a kérdés taglózott le, hogy kihez beszélnek az emberek, ki hallja ezeket a ki tudja miket – vallomásokat, imádságokat? Az a kép fogalmazódott meg bennem, hogy a szenvedésnek nem lehet értelmet adni, azt nem lehet megmagyarázni. Viszont azt is láttam, hogy ezeknek a szenvedő embereknek Krisztus-arcuk van. Az a remény és az a hit fogalmazódott meg bennem, hogy Isten hallja az élet és halál közötti imákat is. Ezen az úton a mi Urunk végigment. Az emelt ki ebből a gödörből, hogy egyszerűen megláttam és elfogadtam, hogy nekem is Krisztus-arcom van, ő ebben is előttünk járt. Isten hozta el a kegyelmet.

Akkor megfogadtam, hogy élni fogok. Az életemet teljessé akarom tenni, ezzel az élménnyel fogok élni, mindegy, hogy mennyi van hátra, vagy hogy alakul.

Bicegtem, mint a bibliai Jákob, a Jabbók réve mellett a felkelő napban, erre pár órával később az egyik drága barátom, testvérem írt, hogy hívjak fel egy Zsolt nevű fiút, aki hasonló cipőben jár. Ő elmondta, hogy tavaly novemberben ugyanezt a lesújtó diagnózist kapta, de bekerült egy németországi immunterápiára és van remény akár a teljes gyógyulásra is. Abba kapaszkodom, hogy ez Isten válasza volt a tusakodásomra, az élni akarásomra.

Elértem a klinikát, akik hoztak egy előzetes döntést arról, hogy felvesznek a programba. Kísérleti klinika, ezt még a német társadalombiztosítás sem finanszírozza, 80 ezer euró az ára. Megfogadtam, hogy ezt a pénzt előteremtem, elindítottunk egy adománygyűjtő oldalt, pár nap alatt összegyűlt több mint 20 ezer euró, amivel el tud kezdődni a kezelés előkészítése. Egy, speciálisan az én immunrendszeremet „felébresztő” kúrát készítenek.

Hogyan éled meg azt, hogy viszonylag gyorsan összejött ennyi pénz, és azóta is folyamatos az adakozás, sőt melléd állt a Magyar Református Szeretetszolgálat és a Magyarországi Református Egyház is?

Felemelő átérezni a református közösség támogatását. Közösségnek élem meg, mert az én pesthidegkúti gyülekezetem, ahova a családommal tartozunk, is mellettünk áll, egy imacsoport támogat, és most már érzem, hogy a „nagy” református közösség is támogat. Fontos a pénz, mert ez teszi elérhetővé az életmentő terápiát, de legalább ilyen fontos az, hogy érzem, nem vagyok egyedül abban a szenvedésben, amiben Krisztus Urunk egyedül volt; mögöttem áll egy szerető, aggódó közösség. Vagy tíz régi kollégám felajánlotta a segítségét az adománygyűjtésben, és naponta keményen dolgoznak azért, hogy a történetem nyilvánosságot kapjon és a pénz összegyűljön.

Hogyha Isten éltet és végigmegyek azon az úton, amit most látok magam előtt, akkor majd szeretnék segíteni a hasonló helyzetben lévő embereknek. A hétköznapi életből szemlélve nem értjük, milyen elesettek ilyenkor az emberek. Ezek mellett nem lehet elmenni, nem lehet magukra hagyni az embereket, mert akkor elvesznek.

Mi vár még rád az úton, és mikorra várható az, hogy Pásztory Ádám másokon segít, mert neki már nincs szüksége segítségre?

A kezelés egy labirintusszerű folyamat lesz sok ellenőrzőponttal. Online konzultáció és mintaküldés előzi meg a laboratóriumi munkát. 3–4 hét, mire elkészül egy úgynevezett peptidlánc – eddig fedezi a költségeket az első 20 ezer euró. Ezt követi a szérium elkészítése, miután a további 60 ezer eurót is átutaljuk. Ennek gyártása három hónap. A tervek szerint az első dózist 2025 elején kapom meg Németországban. (Az utazásra és szállásra van még szükség további 5 ezer euróra.) Ekkor nézik majd az immunválaszomat, mivel a ráksejtek álcázzák magukat, jól tudnak hazudni az immunrendszeremnek. Most nemhogy nem támad az immunrendszerem, hanem még táplálja is a rákos sejteket. Ebben kell a fordulat. Azt gondolom, hogy jövő év tavasza, nyara lesz az, amikor Pásztory Ádám már azzal kezdhet foglalkozni, hogy másoknak segítsen…

Tedd meg, hogy egyszerűen elmagyarázod, hogy aki szeretne, az hol tud ebbe a 85 ezer euróba beszállni?

Aki segíteni szeretne, az elsősorban gondoljon rám, és ha imádkozik is értem, azt nagyon szépen köszönöm. Anyagilag pedig az általam indított adományűjtő oldalon vagy a Magyar Református Szeretetszolgálat honlapján keresztül tudnak nekem segíteni azok, akik szeretnének.

Hogy vagytok most, hogy összegyűlt már a kezelés megkezdéséhez szükséges összeg?

Az egész családnak nehéz, de most már kezdünk „hozzászokni.” Mindenki hisz abban, hogy jó irányba tartunk. Ez hatalmas vihar, ami feldúlta az életünket, ami már sosem lesz olyan, mint azelőtt, és ez igaz akkor is, ha teljesen meggyógyulok. Ám nem gondolom, hogy a változás káros. Eleven, élő kapcsolatom van a gyerekeimmel, ezért beszélünk erről a dologról, és nagyon bízom benne, hogy az a mentális erő, ami most van bennem, átragad rájuk is. Tehát, hogy nem úgy élik meg, hogy most zuhanunk, hanem hogy kapaszkodunk – egymásba és Istenbe is –, és próbáljuk felemelni a fejünket a bajban.

Fizikailag hogy vagy?

Erős vagyok, de néhány napja újra előjöttek furcsa „agyi rohamaim.” Én hívom így őket… Pár éve voltak már ilyenek: furcsa borzongást és bódultságot éreztem, előhozott valamilyen emléket is az agyam, aztán eltűnt. Egy furcsa íz maradt a számban ilyenkor. Ezzel a tünetegyüttesel mentem egyébként januárban kórházba, akkor a CT még semmilyen agyi elváltozást nem mutatott. Most ezek a „rohamok” törnek elő újra, még erősebben, mint valaha. Szóval nehéz a helyzet, de nem szabad kétségbeesnem. Ez egy hullámvasút, egy nagy labirintus, ami sok mentális erőt, odafigyelést és összpontosítást igényel. De már látszik a kiút.

Haragszol Istenre mindezért, ami most veled történik?

Nem. Ahogy mondtam is, az a típus vagyok, aki inkább önmagára haragszik és önmagát okolja. Ami ugyanolyan hiba, mintha Istenre haragudnék. Szerintem nem lehet rámondani, hogy ez a betegség Isten akarata volt. Még akkor sem, hogyha az önvádjaim egy része igaz. Az onkológián találkoztam egy kisfiúval, aki ugyanebben a betegségben szenvedett. Hogy lehetne azt mondani, hogy ezt a bajt magának okozta az a gyermek, vagy Istentől kapta volna? Sehogy. A betegség elképesztő, alapvető, kikerülhetetlen, visszautasíthatatlan változást idézett elő, ami felszabadító erővel hat rám, és én azt gondolom, hogy erre csak Isten képes. Nincs az a kiszolgáltatottság, szenvedés vagy elveszettség, amiben közvetlenül és személyesen ne tudna Isten hozzánk szólni. Az innen kivezető út a jó értelemben vett önszeretet útja, a megbocsátás útja, és a magunkba, Istenbe, az életbe, a világba, az emberi szeretetbe vetett hit útja. Másképp nincs kiút, ez a megrendítő. 

Képek: Sebestyén László