Nem a tárgy számít, hanem amit közvetít – emlékszem kedves lelkészismerősöm mondatára, ami igehirdetés formájában hangzott el évekkel ezelőtt. Számomra a keresztyénséghez tartozó tárgyak, jelképek, szimbólumok önmagukban csak élettelen eszközök, amiket nem tisztelek, nem imádok, nem tulajdonítok nekik túlságosan nagy jelentőséget. Ugyanakkor felteszem magamnak a kérdést, hogy az adott jelkép, eszköz, tárgy releváns üzenetet hordoz-e, amit megértek, amivel egyetértek, és ami által javulhat megromlott kapcsolatom Istennel. A Szentírás is nagyon sok szimbólumot hordoz, Jézus gyakran tanít képszerűen, az őskeresztyénség is tele volt különféle jelképekkel. Hiszem, hogy Isten felhasználta ezeket, és most is eszközeivé válhatnak.

Adventben az egyik legismertebb jelkép az adventi koszorú. Gyertyái nagyon sok templomban meggyulladnak, a közös gyertyagyújtás számos helyen az istentisztelet része. A koszorú és annak gyertyái elkülönülnek a hétköznapi használattól, szent, azaz Istennek tulajdonított eszközökké válnak. Sokáig nem tudtam mit kezdeni a gyertyával mint jelképpel, bár fényét mindig is szerettem, és ha tehetném, áram helyett is gyertyával világítanék, adventben mégsem hordozott számomra érdekes és fontos üzenetet. Ma már tudom, az adventi gyertyák Istenre mutatnak, az ő fényességét, a Világosságot hirdetik. A Krisztus visszajövetelére való várakozásra, a sötétség elmúlására hívják fel a figyelmet.

A korakeresztyénség időszakában a gyertyát kecskefaggyúból készítették. Ebből a faggyúból olyan viaszt nyertek, amely nem hagy nyomot, nem csöpög, hanem tökéletesen, maradéktalanul elég. Az Élet Urára hívták fel a figyelmet, a Királyok Királyára, a megöletett Bárányra, aki feláldozza magát, hogy Világosságként győzze le a sötétséget. Számomra megdöbbentő volt erről olvasnom, kántorként rögtön a 344. dicséret jutott az eszembe: „Az élet ottan halni tért, holtával nyervén drága bért.”

Egészen más üzenet ez számomra, mintha boltban vennék illatgyertyát vagy temetői mécsest. A tökéletesen elégő gyertya képe és az adventi időszak újból és újból mélységes hálával, alázattal tölt el. Krisztust látom magam előtt, aki kegyetlen fájdalmat élt át értünk, emberekért. Ez maradéktalan áldozat, nem üres néphagyomány. Krisztus „égő áldozatot mutat be”, borzalmas ár ez a sötétségünkért. Életet ad, melegít, csöndes – akár a gyertya, amit keresztyén eleink készítettek, hogy a Megváltóra emlékezzenek és emlékeztessenek.

Az adventi gyertya a Szentháromságot is jelképezi számomra. Megbonthatatlan egység, a viasztest-kanóc-láng hármassága. Krisztus a „kanóc”, a „láng” a Szentlélek lángja. Mindez az Atyától jön, belőle ered. Mindháromra szükség van a sötétség elleni harchoz, a megújuláshoz. Emlékszem, középiskolás koromban keveset hallottam a Szentlélekről a különféle iskolai áhítatokon, csak pünkösdkor esett róla szó. Az ő lángja nélkül keresztyénségem tényleg csak használaton kívüli gyertya egy sötét teremben. Olyan, mintha ott sem lenne, nem számít a jelenléte: a láng nélkül csak a sötétség marad.

Nem tartom véletlennek, hogy a Szentlélek láng formájában jelent meg az első gyülekezetben. Nélküle az én hitéletem sem több, mint megszokás, ha csak hagyománytiszteletből megyek istentiszteletre, ahol kulturális tevékenységként éneklek, imádkozom, hallgatom az igehirdetést. Pál apostol után szabadon: égő tűz, szeretet nélkül olyanná lettem, mint a meg nem gyújtott adventi gyertya.

Azért imádkozom, hogy ez ne így legyen a mostani adventben és karácsonykor, sőt utána sem. Ne tárgyakra, jelképekre tekintsek tisztelettel, hanem arra, akire ezek az eszközök felhívják figyelmemet. Ne rágódjak az eltárgyiasult társadalmon, a világi karácsonyon, a szeretetlenségen, hanem a Szentlélek által világítsak: szeretettel szóljak, gondoljak, cselekedjek, ajándékozzak akár tárgyakat, akár értékes, minőségi együttlétet.