Ezt most így kell mondani. Róla a leginkább, akit ismert mindenki – az is, aki sosem hallotta a nevét. Mert ő ismert mindenkit, azt is, aki menekült fel s alá ingó frontok között, akinek kertjében röhögve kidöntötték a kedves körtefát, aki látott zsarnokságot és szeplőtelen forradalmat, akinek nevével, ha hagyja, zsonglőrködtek volna a hazugság hatalmasai, akit lepöcköltek a pol-korrekt urai fényességes asztalukról, aki tudta, hogy anyja fekete rózsa, életbe és reménybe feketült szépség, aki volt szerelmes, akinek csontjait kihányták dúlt temetőkből, aki volt hadifogoly és száműzött szabadság-lovag, hazatérő huszár, egy a nyolcvanból, szabadságba szerelmes és elárult barát, Jóbként Istennel perlő, és határon túli magyar az inneni irigyeknek, vagyis, úgymond, román és tót – egyszóval magyar, mint mi mindannyian itt, a 20. és 21. században.

Amikor a népi írók nagy nemzedékéből elment Németh László és Illyés Gyula, sokan mondogatták, hogy ő a szellemi örökös. Én inkább Adyhoz hasonlítom, csak nem az Alföld végtelen ívű, ködös szomorúságával, hanem a Vértes és a Bakony, a Dunántúl, Zámoly és Pápa derűsebb honosságával, amit ő Kolozsvárt és Komáromban, Chicagóban és Melbourneben, bárhol, ahol magyar szóra hívták, megélt. Világpolgár volt egyszerű zámolyi parasztgyerekként. Nem káromkodásból, hanem pentatonból épített katedrálist. De nem volt eltévedt lovas, hanem  leginkább őrálló. Vagyis, minden sorsfordulatában, közösségépítő lendületével és szervező készségével együtt is, magányos – vagy helyesebben egyedüli, éppen ott, ahova állnia kellett. S mint minden virrasztó, tudta, hogy csak akkor jön el a napkelte, ha múlik az éj, és fordítva, ha érkezik a naptámadat, akkor már tűnik az éjszaka. Egyszerre állt tehát sötétben és fényben, de nem volt szürke, s még kevésbé a szürkék hegedőse – az árnyéka is nehéz sorsot mutatott. Költő volt, és író – a legnagyobb magyar szürrealista és szürracionalista, töprengésében fegyelmezett és oldottságában sokatmondó.

Nem gyanakodott, ha szentbeszédet hallgatott, tudott másra hallgatni, a Teljes Másra pedig egészen. Mondjuk így, régi szóval, a prédikáció, a kegyelem igéit engedte szívéig hatolni még a gyarló szolgák szájából is. Tudta a különbséget mulandó és maradandó között.  Egy szép versében ezt írta:

ezeresztendős eső sétál
elém egy májusvégi éjben

s elázom benne, csontig ázom,
borzas pünkösdirózsás férfi,
vándor-arcom a másnapi szél
napos égboltra kicseréli.

Átsejlik itt az, amiről Pál ír a Korinthusi levélben: „Mert tudjuk, hogy ha e mi földi sátorházunk elbomol, épületünk van Istentől, nem kézzel csinált, örökké való házunk a mennyben.  Azért is sóhajtozunk ebben, óhajtván felöltözni erre a mi mennyei hajlékunkat; ha ugyan felöltözötten is mezíteleneknek nem találtatunk!  Mert a kik e sátorban vagyunk is, sóhajtozunk megterheltetvén; mivelhogy nem kívánunk levetkőztetni, hanem felöltöztetni, hogy a mi halandó, elnyelje azt az élet. (2Korinthus 5,1-4)

Csoóri Sándor meghalt – ezt így kell mondani most,  de a boldog feltámadás reménye alatt mindig. Vándor-arcát a másnapi szél, melynek érkeztére minden őrálló oly epekedve vár a halál árnyéka völgyében, az a zúgó Szél, akit a próféta a fogság és széthullás mélyén, a csonttemető kellős közepén így szólított – jöjj, Lélek, és lehelj életet e megölöttekbe (Ezékiel 37), a káosz-világ fölött lebegő Lélek az ő arcát, őt magát napos égboltra deríti.  Így ígéri ezt nekünk a Naptámadat, Aki mindenkit ismert, sőt mindenki volt, akik mi voltunk és vagyunk, akiben elrejtve tárulkozik minden virrasztó örök reménye: a feltámadás. 

Bogárdi Szabó István

Csoóri Sándor életrajza

1930-ban született Zámolyon, az irodalmi életbe 1953 augusztusában robbant be verseivel. 1958-tól szabadfoglalkozású író, 1968-tól 1988-ig a Mafilm dramaturgja.

1954-ben és 1970-ben József Attila-díjjal, 1981-ben Herder-díjjal, 1984-ben Bibó István-díjjal tüntették ki.

2005 óta a Magyar Írószövetség örökös tagja. Munkásságát 2003-ban Arany János-nagydíjjal, 2004-ben Magyar Művészetért Díjjal, 2008-ban Prima Primissima Díjjal is elismerték. 2013-ban a Magyar Művészeti Akadémia nagydíjával, 2014-ben pedig a Nemzet Művésze díjjal jutalmazták, és ugyanebben az évben lett Budapest díszpolgára.

A demokratikus ellenzék egyik vezetője, a Magyar Demokrata Fórum alapító tagja volt, a Magyarok Világszövetségének elnökeként kezdeményezte a Duna Televízió megalapítását.