A kánai menyegző történetéről „Most merítsetek” címmel négy esztendeje írtam. Annyira szeretem ezt a történetet, hogy úgy döntöttem: újból menyegzőre megyünk! 

Az evangéliumok rengeteg gyógyító történetről írnak. Ezek látványosak és sorsfordító erejűek. Mégis a kánai menyegző a szívemnek legkedvesebb. 

Talán ez volt az a történet, amely megismertetett Jézussal. Ahol a legjobban és legegyértelműbben megéreztem, hogy ő tényleg itt volt teljes valójával közöttünk. És ha Ő vállalta, akkor nekem is vállalnom kell: az életet, amely sikerülni szeretne.  

A vigadalomban való vendégeskedést első látásra nem sorolnánk a gyógyítások közé. Pedig itt nagyon fontos dolog történik: amellett, hogy a vendégek kiváló szőlőnedűhöz jutottak, és a házigazda nem maradt szégyenben… azt olvassuk, hogy Jézus „ezzel kezdte meg csodajeleit.” Azt mondja az Írás, ettől kezdve tett csodákat. És ez velem is így volt.

Nem súlyos ördögűzésekről, leprások gyógyításáról és halottak feltámasztásáról van itt szó. Már majdnem azt hinnénk, hogy ez „súlytalanabb” történet. Kiváló ételeket, pazarul megterített asztalokat látunk … halljuk az örömzenét … a szerelem ünnepén.

Ez bemutatkozó történet, találkoztató helyzet. Elfogadta a meghívásokat. Leült velük és evett, és ivott. Ott volt velük az örömben.

Azt szeretem Kánában, hogy itt minden nagyon egyszerű. Olyan tárgyak, elemek vannak benne, mint kőkorsó és víz … 

Nagyon közel érzem a mindennapokhoz. Bármikor megtörténhetnek. 

Étkezés, találkozás, utazás, beszélgetés. Nap mint nap, ezerszer van részünk ezekben. Nálunk is van legalább egy kancsó és némi víz …

Ezek szerint majdnem minden pillanata akár egyetlen napunknak is – csodák tere lehet. Hiszen ilyenekből áll össze az evangélium teljes szövedéke, ezekből a mozzanatokból, helyszínekből és eseményekből. Megtörténhetnek bárkivel. Mi vagyunk a meghívottak. 

Ki hitte volna? A csodák megtörténhetnek mivelünk.

Szabó Dóra Sarolta