Mindaz, ami megelőzte a pünkösdöt, azért történt Jézussal, hogy végre már az emberrel is történjen valami!
Ami Jézussal történt pünkösd előtt, utána velünk és bennünk is folytatódik, általunk is történik, ez a Szentlélekkel való beteljesedés célja és értelme. Nem több hit, több remény és több szeretet lesz bennem, hanem az ő Szent Lelke, tehát Ő maga (!) fog majd hinni bennem, Ő fog remélni bennem és szeretni általam.
A pünkösd nem Krisztus pünkösdje, nem őrá száll a Szentlélek (az már jóval előbb megtörtént a Jordán partján), a pünkösd a mi ünnepünk. A karácsony, a nagypéntek, a húsvét és a mennybemenetel az ember nélkül is megtörténhetett, sőt, az ember ellenére is, a pünkösd azonban bennünk kell megtörténjen.
A pünkösd azt jelenti: az emberben történik változás. Új teremtés lesz. Az az ember, aki eddig mindig magában volt, a bűneset óta magányos volt, ugyanaz Krisztusban új teremtés lehet. Az emberközpontú emberből Krisztus-központú ember lesz.
Minden azért van, hogy az egyházhoz forduló emberekben történjen változás, és hogy azután Jézus bennük és általuk higgyen, reméljen és szeressen.

Azt vetheted mindezzel ellent, vajon ezáltal nem tesszük-e emberközpontúvá a pünkösd ünnepét. Nem, sőt, amennyiben a Szentlélek, ha betölt, kiszorítja az egót, akkor Lélek-központú emberré tette az addig egóközpontú (egocentrikus) embert. Clairvaux-i Bernát, az Egyház középkori tanítója (akit Kálvin nagyon kedvelt és sokat idézett), azt vallja, négyféle szeretet van: az első fokozat az, amikor az ember önmagát önmagáért szereti, a második amikor Istent önmagáért szereti, a harmadik, amikor Istent Istenért szereti és a negyedik, amikor önmagát is Istenért szereti. Nos, a pünkösd nem Jézusról szól, hanem rólunk, amennyiben Istenért szól rólunk és nem magunkért. Másképp fogalmazva: ha a Szentlélek kitöltetik, akkor azt ünnepeljük, hogy velünk történt valami, de az, ami velünk történt, az nem rólunk szól, hanem Istenről és Istenért – rólunk.

Mert a pünkösdöt megelőzte a Fiú mennybemenetele, amikor az Atya a jobbjára emelte és Úrrá tette Őt. Amíg nem emeltetett föl Jézus, addig mi magunkat igyekeztük fölemelni és ajnározni, addig egocentrikusak vagyunk. De Ő „fölmenvén a magasságba foglyokat vitt fogva” – idézi az apostol a zsoltárpróféciát Krisztusról, ami arra utal, hogy foglyul kellett ejtse a gőgös és magát mindig fölemelő (Istennek is magát fölébe emelő) embert. Krisztus nem erővel és kényszerrel ejtett fogva, hanem sokkal hatékonyabb fegyverrel, a szeretetével. Ez az édes fogság pedig azt is jelenti, hogy amikor felemeltetett, Vele együtt foglyai is felvitettek. Ha az Atya jobbjára ültette, akkor mi is, a szeretettel foglyul ejtettek Vele együtt a jobbjára ültünk: „minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett a Krisztussal együtt – kegyelemből van üdvösségetek! – és vele együtt feltámasztott, és a mennyeiek világába ültetett Krisztus Jézusért” (Ef. 2,5-6).

Nos, miután foglyokként felvitettünk Krisztusban mi is, pünkösdkor újra leszállt, most pedig immár Lelke által szállott le és minket is „leszállított”, visszatért, nem hagyta az embert árvákul, hanem ismét eljött és szétosztott minket „ajándékul” egymásnak: „Felment a magasságba, foglyokat vitt magával, ajándékot adott az embereknek. Az pedig, hogy „felment", mi mást jelent, mint azt, hogy le is szállt erre a földre. És ő „adott" némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére…” (Ef. 4,9.11-12).

A gyönyörű az egészben az, hogy a „foglyokból” „ajándékokat” készített, és a Szentlélek „ajándékával” együtt az „ajándékokat” is kitöltötte a földön élőkre! Így minden tagja a Krisztus Testének egy-egy ajándék. Van, akit apostolként adott ajándékba a többinek, és van, akit tanítóként, pásztorként, evangélistaként, presbiterként, segítőként, mindenki egy egyedi ajándék, mert a Lélek ajándékaival szolgál, pontosan azzal, ami őt egyedivé teszi. Pünkösdkor a mennybemenetelével az Atya jobbjára fölragadott foglyait újra leosztja az emberiségnek: most már ajándékképpen! Az ellenségből testvér lesz, meglepetés lesz. Akinek volt pünkösdje, az már mindenkire úgy tekint, mint Isten speciális ajándékára, ami nagy megtiszteltetés. Filemonnak azt írja Pál: visszakapod őt (Onézimuszt), az ellened valamikor lázadó rabszolgát, mint testvért, mint „meglepi ajándékot”: „Hiszen talán azért szakadt el tőled egy időre, hogy örökre visszanyerd, most már nem úgy mint rabszolgát, hanem rabszolgánál jóval többet: aki nekem is, de sokkal inkább neked, testi értelemben is és az Úrban is szeretett testvéred.” (Filem. 15-16)

Az Isten Országa úgy jön el, hogy mindenki észreveszi és felismeri, a Másik ember: ajándék nekem. És az az érdekes, hogy Pál a zsoltárt egy kicsit másképp idézi, bár fordítása így is helyes: ajándékot adott az embereknek, de ezt úgy is lehet fordítani, ahogy az Ószövetségben áll: ajándékokat adott az emberekben! Ajándék az emberben: maga az ember az ajándék, és ajándék az ember által: a lelki ajándéka az ajándék-embernek is ajándék a Krisztus Teste számára! Vagyis, a pünkösd összekötötte a lelki ajándékot az ajándék-emberrel és mindkettőt a Szentlélek Ajándékával. A baj mindig az, amikor az Ajándékozót elválasztjuk az ajándékaitól és az ajándék-embert a lelki ajándékától (a karizmától). Olyan ez, mintha a feleségemnek azt mondanám, amit nekem adsz-nyújtasz, azt elfogadom, de téged nem. Pál apostol ezért hangsúlyozza: „nem azt keresem, ami a tietek, hanem titeket magatokat kereslek.” (2 Kor 12,14)

Milyen érdekes, hogy mindenki azért és azáltal lehet ajándék, mert kitöltetett rá és benne él az Ajándék, a Szentlélek Ajándéka, aki nem más, mint maga Jézus!

Meglepődhetsz tehát ezek után, de megismétlem: a pünkösd érettünk történt és nem Jézusért! Értünk történt, miközben nem rólunk szól, hanem mégiscsak Jézusról! A te életed, kedves Olvasó, vajon Arról szól, Aki éretted történt, és immár benned is Ő „történik” ezentúl? Akkor áldott, és rád különösképpen érvényes pünkösdöd volt – és lehetett…  

Horváth Levente
református lelkipásztor