Raoul Wallenberg, aki idén lenne százéves, a svéd nagykövetség másodtitkáraként megvesztegetéssel, fenyegetéssel, máskor szép szóval és ígéretekkel csikarta ki az üldözöttek életének megkímélését a vészkorszak idején - mondta Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum alapító főigazgatója vasárnap Budapesten az intézmény előtt tartott beszédében a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapjához kapcsolódó rendezvényen.

Az intézményvezető a Terror Háza Múzeum, a Szövetség a Polgári Magyarországért Alapítvány, Terézváros önkormányzata és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem által szervezett koncert előtti köszöntőjében rámutatott: 1944 tavaszától, Magyarország náci megszállását követően egyre szorongatóbb hírek jutottak ki a világba a magyarországi zsidóság tragédiájáról. Raoul Wallenberget a budapesti mentőtevékenység megszervezésével a svéd külügyminisztérium, az Egyesült Államok stockholmi nagykövete és a háborús menekültek megsegítésével foglalkozó amerikai kormányszervezet, a War Refugee Board bízta meg. A svéd humanitárius akció 1945. január 16-i kimutatása szerint a svéd védelem mintegy ötven épületre és nyolcezer személyre terjedt ki Budapesten - tette hozzá.

Sorsa máig tisztázatlan
Schmidt Mária emlékeztetett arra, hogy a diplomatát utoljára 1945. január 17-én látták munkatársai egy szovjet tiszt és két szovjet katona kíséretében. Wallenberg Debrecenbe igyekezett, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormánnyal és a szovjet főparancsnoksággal az ország újjászervezéséről tárgyaljon. Debrecenbe azonban nem érkezett meg, további sorsa a mai napig tisztázatlan. Szólt arról, hogy a moszkvai svéd nagykövet hivatalos megkeresésére Andrej Gromiko szovjet külügyminiszter 1957-ben az alábbi tájékoztatást adta: "Raoul Wallenberg 1947. július 17-én a moszkvai Ljubjanka börtönben szívelégtelenség következtében életét vesztette. Holttestét elhamvasztották. Wallenberg minden valószínűség szerint a hadműveleti területeken esett más személyekkel együtt orosz fogságba."

Magyarország legjobbjain a tehetetlenség démona uralkodott
Bogárdi Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke beszédében felvetette a kérdést: "belefoglalhatjuk-e egyetlen egy napba megannyi megsemmisített élet minden elveszített tagját" és belefér-e egyetlen napba az, hogy elmondjuk, "az egész ország, a nemzet felmérhetetlen veszteségeit gyászoljuk".
A református püspök emlékeztetett arra: az áldozatokat "egy tébolyodott korban puskatussal hajtottak halálba", miközben "Európa és Magyarország legjobbjain" a tehetetlenség démona uralkodott. Hangsúlyozta: az áldozatokra emlékezni kötelességünk, mert ők voltak azok, akikről "aljas hazugságokkal elhitették, hogy nélkülük könnyebb lesz a világ sora", akiken diktatúrák demonstrálták, hogy "bárkin és bármin keresztülgázolhatnak". Úgy fogalmazott: "ők lettek a mások, amikor egy őrült világ parancsszóra vagy anélkül a mások elpusztítása árán akart önmagán felülkerekedni".

A mi veszteségünk is
Bogárdi Szabó István megjegyezte: "minden elveszített életidő a mi életünket kurtítja, minden elveszített élet a mi veszteségünk is, minden életfosztás a mi megrablásunk is, minden halál a mi halálunk is". Kitért arra, hogy az áldozatok sorsát nem lehet felejteni a tettesek miatt sem, mert voltak, akik "embertelenségbe taszították az embert", ők voltak - s nem kevesen -, akik miatt mindmáig sokan kérdezik: "Ilyen gyenge volt az Isten?" A református püspök felhívta a figyelmet: azokról sem szabad megfelejtkezni, "akik nemet mondtak arra, hogy diktatúrák parancsát, életmegsemmisítő akaratát hajtsák végre". Ők voltak azok, akik nem voltak lázadók, nem tudtak forradalmat szítani, de "elűzték a gyűlölet és hazugság ördögeit", miközben a maguk életét kockáztatták azzal, hogy ismeretleneket, szomszédokat, barátokat mentettek meg.
Mint mondta, az embermentők "megmentettek minket is", hogy "emlékezzünk az ország iszonyatos veszteségeire", hogy "készek legyünk ma is nemet mondani a gyűlöletkeltőkre, még akkor is, ha éppen képviselői mentességük van, (...) ha a szólás- és sajtószabadság ürügyén hazudnak és uszítanak".

Ember az embertelenségben
A beszédek elhangzása után a Nyári Kvartett és a Parafónia zenekar adott szabadtéri koncertet Ember az embertelenségben címmel. Az eseményen megjelent mások mellett Németh Lászlóné nemzeti fejlesztési miniszter, Lévai Anikó, Orbán Viktor miniszterelnök felesége, Handó Tünde, az Országos Bírói Hivatal elnöke, Schiffer András és Kukorelli Endre, az LMP országgyűlési képviselői, továbbá diplomáciai testületek tagjai, valamint Csomós Miklós főpolgármester-helyettes, Hassay Zsófia, Terézváros fideszes polgármestere és Feldmájer Péter, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének elnöke. 

Az Országgyűlés 12 éve döntött arról, hogy minden évben április 16-án tartják a holokauszt áldozatainak magyarországi emléknapját. A magyarországi zsidóság gettókba zárása 1944. április 16-án kezdődött meg Kárpátalján, az akkori Magyarország területén. Ezt követte ausztriai, németországi és lengyelországi haláltáborokba hurcolásuk. Néhány hónap alatt több százezer vidéki magyarországi zsidó embert gyilkoltak meg a koncentrációs táborokban.

Bogárdi Szabó István református püspök beszéde a holokauszt emléknapján:

És élni kell ma oly halottnak,
Olyan igazán szenvedőnek,
Ki beteg szivvel tengve-lengve,
Nagy kincseket, akiket lopnak,
Bekvártélyoz béna szivébe.
S vél őrizni egy szebb tegnapot.
Óh minden gyászok, be értelek,
Óh minden Jövő, be féltelek!
(Ady Endre)  

Tisztelt Emlékezők! Tisztelt Hölgyeim és Uraim. Milyen egyszerű  gesztusnak tűnik egy-egy síremléknél, egy emléktáblánál vagy az emlékezet megkülönböztetett helyeinél főhajtással, csendesen megállni. Ha temető mellett visz az utunk, és szomorkodókat látunk a sírkertben, önkéntelenül megtorpanunk egy pillanatra. Ha gyászruhás ember érkezik zajos társaságba, elül a lárma. Olyan magától értetődő mindez.
De vajon egyszerű magától értetődőség-e, hogy Magyarország minden év áprilisában emléknapot tart a holokauszt áldozatainak? Belefoglalhatjuk-e egyetlen egy napba megannyi megsemmisített élet minden elveszített napját? Elmondhatjuk-e az emlékezésben, hogy az egész ország, a nemzet felmérhetetlen veszteségét gyászoljuk? Nem olyan könnyű ezekre a kérdésekre feleletet adni, de újra meg újra kísérletet kell tennünk erre a lehetetlen lehetőségre. 
Az emléknap mindenekfelett az áldozatokra tekint. Ők azok, akiket egy tébolyodott korban puskatussal hajtottak halálba ezer rémség eszközével, miközben Európa és Magyarország legjobbjain néma dzsinn uralkodott, a tehetetlenség démona. A holokauszt-emléknapon minden alkalommal ártatlanok százezreiről-millióiról emlékezünk, s nemcsak azért, mert érdemlik, hanem mert kötelességünk is. Ők voltak azok, akikről aljas hazugságokkal elhitették, hogy nélkülük könnyebb lesz a világ sora. Ők voltak azok, akiken diktatúrák demonstrálták, hogy bármin és bárkin keresztülgázolhatnak. Ők lettek a mások, mikor egy őrült világ, parancsszóra vagy anélkül, a mások elpusztítása árán akart önmagán felül-kerekedni. Minden elveszített életidő a mi életünket kurtítja, minden elveszített élet a mi veszteségünk is, minden életfosztás a mi megrablásunk is, minden halál a mi halálunk is. 

Tisztelt Emlékezők!
A tettesek miatt sem feledhetjük ártatlan honfitársaink százezreinek iszonyatos sorsát. Mert voltak, akik felreppentették az ezer rémséget, akik torkunkra ültették a némaság démonát, és tébollyal fertőzték az eszére és műveltségére oly büszke Európát. Voltak, akik embertelenségbe taszították az embert. Amikor megemlékezünk az áldozatokról, ne feledjük, voltak, s nem kevesen, akik miatt mindmáig sokan kérdik: hát ilyen gyenge volt az Isten? A lelkünket zúzta puskatus.
S végül azokat sem feledjük, akik nemet mondtak arra, hogy diktatúrák parancsát, életsemmisítő akaratát végrehajtsák. Meglehet, nem voltak lázadók, nem szítottak forradalmat, nem mozgósíthattak ellenerőket – de legyőzték a hallgatás démonát, elűzték a gyűlölet és hazugság ördögeit, és ezt úgy kellett tenniük, hogy közben a maguk életét kockáztatták. Kiket menthettek meg? Egy barátot? A szomszédot? Egy-egy ismeretlent? Tízeket? Százakat? Ezreket? Máig nem tudjuk a pontos számot. Amit tudunk, az, hogy megmentettek minket is – ha nem másra, hogy most főhajtással emlékezzünk azokra, akiket nem menthettek meg, emlékezzünk az ország iszonyatos veszteségére, és készek legyük nemet mondani a lopakodó démonokra, a gyűlölet dzsinnjeire, a puskatust markolászó elmeháborodottakra – még akkor is, ha képviselői mentességük van, még akkor is, ha a szólásszabadság ürügyén hazudnak és uszítanak. Vigyázzatok, mondja az apostol, nehogy a szabadság a gonoszság palástjává legyen. 

Tisztelt Emlékezők!
Ady Endre híres verséből idéztem már néhány szót. Most a legkülönösebb kifejezést hozom ide, mikor a menekülőket látja, így szól: és élni kell ma oly halottnak, ki „vél őrizni egy szebb tegnapot.” A holokauszt emléknapján aligha mondhatjuk, hogy lett volna szebb tegnap, de aki nemet mond arra a tébolyra, hogy a mások élete árán lehet csak boldog, az ismeri az időnek ezt a szépségét. Aki nem rémül el, mikor a gyűlölet kezdi hipnotizálni az embert, az tudja, hol keresse ezt az igazi időt. Ezért kell képesnek lennünk arra az egyszerű gesztusra, hogy csendesen megálljunk egy-egy síremléknél, egy emléktáblánál, vagy az emlékezet megkülönböztetett helyeinél.
Ezért hallgasson el minden lárma, ha gyászruhás ember érkezik zajos társaságunkba. Legyen csendesség! De ez a csend a gyász csendje, és nem a néma tehetetlenségé. Ezt a csendet a tisztelet parancsolja, és nem a téboly. Ez a csend az élők tiszteletadása, s nem a megadásé. Aki így áll itt meg, az megőrzi a jövő számára a reményt.

2012.április 15.

Holokauszt emléknapon

Bogárdi Szabó István
református püspök

Forrás: MTI, RTL Klub, Parókia Sajtószolgálat
Képek: RTLKlub, Heti Válasz