Amikor a rendszerváltozást követően megnyíltak a határok, Ágoston Sándor délvidéki származású lelkipásztor dédunokája, Dobos Ágoston létrehozott egy alapítványt a határon túli magyar reformátusok megsegítésére. A teológusok 1990-től egyre több missziói útra vállalkoztak. Az Ágoston Sándor Alapítvány több mint húsz év elteltével is tartja magát eredeti célkitűzéséhez: teológusokat küld ki a határon túli szórványvidékekre, és támogatja őket a szórványgondozásban.

Gitteltek, csiszoltak, cipekedtek
– Az alapítvány határokat tör át, legyen az nyelvi, földrajzi vagy akár anyagi értelemben vett határ. Bennem is „téglákat" mozdít meg minden szolgálat, amit az alapítványon belül végzek – fogalmazott érdeklődésünkre Horváth Mariann, harmadéves teológus, aki idén nyáron egy erdélyi parókia felújításában és egy általa szervezett, délvidéki gyermektáborban vett részt.

– A gyulafehérvári parókián évek óta nem lakik senki, azóta sok limlom halmozódott fel ott. Egy hét alatt lakhatóvá kellett tenni egy három gyermekes család számára – számolt be Mariann.
A munkálatokban szakemberek is segítettek, ám az önkéntesek végezték a legunalmasabb és legfárasztóbb munkákat.
– Mi, lányok hatalmas ajtókat és ablakokat csiszoltunk, a fiúk a padláson dolgoztak. Soha nem gondoltam volna, de a második napra még gittelni is megtanultam. Meleg volt, elfáradtam, a csiszolópapír felsértette a bőröm, az elektromos csiszolótól másnap reggelig remegett a kezem, és a gittet sem tudtam olyan könnyen lekaparni. De nem pihenni mentem, hanem dolgozni – meséli elégedetten a teológus.

Az első magyar szó az imádság szava
Módoson, az Újvidéktől 150 kilométerre, délkeletre fekvő településen tizenhat nemzetiség él együtt, köztük négy-ötszáz magyar. Az Ágoston Sándor Alapítvány néhány évvel ezelőtt vett itt egy házat, amelyben hetente kétszer tartanak magyar nyelvű istentiszteletet. Egy színvonalas könyvtárnak is helyet ad az épület, és ide járnak délutánonként a helybéli magyar öregek sakkozni és beszélgetni.
Módoson és környékén a legtöbb gyermeknek legalább az egyik szülője még ért magyarul, nagyszüleik olvasnak és írnak is magyar nyelven, ám a gyerekek már csak keveset vagy egyáltalán nem is beszélnek magyarul, még a latin betűket sem ismerik. A közösségi házban ezért kéthetente anyanyelvápoló foglalkozást tartanak a környékbeli magyar gyerekeknek a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesületének tanárai.
Az idei, alapítványi anyanyelvőrző tábor témája az imádság volt.
– Meg akartuk tanítani a gyerekeknek a Miatyánkot. Amikor az úri imádság első részét befejeztük, egyikünk azt kérte, hogy mindenki egyesével mondja el azt. Még a „legkeményebb" férfi segítőnek is könnybe lábadt a szeme akkor, amikor az a kislány, aki még köszönni, beszélni és írni is csak szerbül tudott, folyékonyan, hibátlanul elmondta az imádságot – meséli Horváth Mariann.

Fagylalt került az asztalra
– Soha nem felejtem el a gyerekek arcát akkor, amikor uzsonnára fagyit adtunk nekik. Először furcsa tekintetek – hisz még soha nem is ettek ilyet –, aztán teli szájjal kérdezik tőlünk: „bírok még enni?" Apró, semmitmondó dolog a mai magyar fiatalok többségének, az ottani gyerekeknek viszont életre szóló emlék.
A teológus folytatta:
– Itt nem egy-két rosszcsont gyerekről van szó csupán, hanem egytől egyig nehéz anyagi körülmények közül, és még nehezebb családi háttérből jövő gyerekekről. 2005-ben hatalmas árvíz volt a településen, a legtöbb család háza lakhatatlanná vált. Az itteni lurkók végtelenül egyszerű gyerekek, szomjazzák Isten igéjét, és hagyják, hogy vezessük őket. Krisztusi szeretet és alázat van bennük.

Ledőltek a határok
– Határokat török át, hiszen olyan dolgokat csinálok, amelyekre azt hittem, képtelen vagyok. Isten segítségével arcpirító kérdésekre adok helyes válaszokat a gyerekeknek, és képes vagyok naphosszat monoton munkát végezni a melegben.
Mariann elárulja, régebben nem értette, miért nem magyarországi gyerekeket táboroztatnak, vagy miért nem az országhatáron belüli parókiákat segítenek rendbe tenni.
– Ez a fal is ledőlt, hiszen tudom, érzem, hogy hol és kinek van rám szüksége. Isten vezet el hozzájuk.

Többé nem idegen test
Az alapítvány eredeti céljai több szolgálati ágban teljesedtek ki az elmúlt húsz év során.
A teológusok nemcsak a nyári táborokban segítenek, hanem ősszel és tavasszal is járják a szórványvidékeket.
Ilyenkor gyülekezeteket látogatnak, és egy-egy hétvége alatt elhagyatott falvakban, akár tizenöt-húsz templomban is prédikálnak a maroknyi csapat tagjai.
– Az a célunk, hogy ha elmúlnak a teológusévek, egy-egy, Magyarországon szolgáló lelkész ne érezze idegen testnek a magyar lakta, határainkon túli vidékeket, hanem érezze az összetartozást és a felelősséget az ott élőkért – nyilatkozta portálunknak Horváth Ákos református lelkész, az Ágoston Sándor Alapítvány elnöke.

Ott segítenek, ahol van értelme
A lelkészek pedig valóban visszajárnak segíteni. Az alapítvány költségvetése kicsi, ezért az önkéntesek olyan településeken tudnak csak segíteni, ahol a környékbeli lelkész vagy a még működő, legalább néhány fős, helyi gyülekezet hosszú távon kiveszi a részét a munkálatokból. Ez azonban nem várható el mindenkitől.
– Él bennünk egy romantikus kép Erdélyről, ám a helybélieknek a túlélésért kell küzdeniük. Olyan kulturális hagyatékkal bírnak, mint az a hatszáz éves, magyarigeni parókia, amelynek a falai már Amerika felfedezése előtt álltak, és amelyben Bod Péter is lakott. A lelkészeknek viszont enni kell adniuk a gyerekeiknek, és hetven kilométert kell autózniuk, hogy néhányan meghallgassák a prédikációjukat. Ez egy másik világ, amit kívülről sem érteni, sem eligazgatni nem lehet, csak alázattal segíteni – állítja Horváth Ákos.

Elhűlt a hivatal
Az alapítvány nem egyszer műemlékek megóvásában, renoválásában segít. Ilyenkor kiváltképp szükség van szakmai felügyeletre a munkavégzéshez.
– Az első komolyabb munkánkat 2004 nyarán Borbereken végeztük – számol be az alapítvány elnöke. – A dél-erdélyi településen és környékén az 1848–49-es szabadságharc alatt a hegyi románok szisztematikusan kiirtották a magyarokat. Ezen a vidéken ma már alig van egy-két magyar ember.
Borbereken az önkéntesek egy olyan Maros parti templomra bukkantak, amelynek már beszakadt a főhajója, dülöngélt a toronysisakja, és veszélyben forgott a szentély gótikus boltozata. Efölé ácsoltak védőtetőt, igyekezve a rézkarcokon látott száz évvel ezelőtti mintát követni. Az önkéntesek az ácsok, asztalosok keze alá dolgoztak. Ettől a naptól fogva komoly szakfelügyeletük is akad.
– Egyszer csak egy busznyi ember közeledett felénk. Turisták Magyarországról, gondoltuk mi, de tévedtünk. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal munkatársai voltak, akik éppen a környéket látogatták. Megrökönyödve nézték, mit csinálunk azzal a templommal, amivel ők évtizedek óta kezdeni akartak valamit. Először nem akartak hinni a szemüknek. Amikor látták, hogy elkészült a tető, meg voltak elégedve. Akkor elvállalták, hogy ezen túl ingyen biztosítják a szakmai felügyeletünket.

A tűz martalékává vált
Hogy mennyire komolyan gondolják az alapítvány önkéntesei a szolgálatot, bizonyítja, hogy az sem tántorította el őket, mikor évek munkája veszett kárba. Július közepén ugyanis leégett a Maros-parti alvinci imaterem és a parókia, ahol a helybéli reformátusok gyülekeztek.
– Két héttel a tűzeset előtt burkolták újra az épületeket. A tűzben odaveszett a hajópadló, a nyílászárók, a festés, csak a puszta falak állnak. Ide mentünk vissza dolgozni nyáron – számolt be a lelkész.

Meghallgatják az árvákat
Az alapítvány évek óta dolgozik árvaházban felnövő fiatalokkal Erdélyben és Kárpátalján is. Idén úgy határoztak, egész héten át táboroztatják az egyik árvaház lakóit a teológusok. A zsoboki református árvaházra esett a választásuk.
– Az elzárt, kalotaszegi településen sok magyar él, az árvaházban mintegy nyolcvan gyerek nevelkedik. Nekik tartottak kézműves foglalkozásokat, tanítottak népdalokat és néptáncot, elvitték őket kirándulni, játszottak velük. Estéről estére tartottak nekik egy igei sorozatot, reggelente pedig kiscsoportokban beszélgettek velük a teológusok.
Horváth Ákos hozzátette:
– Ezeknek a gyerekeknek rengeteg istentiszteletet végig kell ülniük, de az, hogy ők mit gondolnak, nem biztos, hogy sokakat érdekel. Egy idő után azonban megnyílnak, és kiderül, van miről beszélgetniük, így egyfajta lelkigondozói jelleget is ölt egy-egy ilyen tábor.

A vásott kölykök keményen dolgoztak
Néhány évvel ezelőtt az alapítvány elnöke az egyik teológia hallgatói közül akart segítőket toborozni a nyári épület-felújítási munkálatokhoz, azonban véletlenül az egyik egyházi középiskolában hirdették meg a lehetőséget.
– A felhívásra tíz tizennégy éves lány jelentkezett. Mikor megtudtam, autóba ültem, és bementem az iskolába, hogy elmagyarázzam nekik, félreértés történt, hiszen keményen kell majd dolgozni. Ezen fölháborodtak, és végül szülői beleegyezéssel eljöttek a táborba. Kevés kivételtől eltekintve vásott rosszak voltak. A bentlakásos iskolában, ahonnan jöttek, talán sok olyan gyerek nő föl, akikről a szülei úgy gondolták, jobb, ha nem otthon rontják a levegőt.
Horváth Ákos hozzátette, bár voltak nehéz pillanatok, a kamaszok úgy érezhették, valaki végre komolyan veszi őket, számol velük.
– Ötödik éve dolgozunk együtt; a fiatalok mindvégig keményen dolgoztak. Idén nyáron már a viselkedésükre sem lehetett egy szavam sem. Ebben az évben valami beérett.

Gyülekezetbe nem, segíteni viszont elmennek
A leégett alvinci imaterem munkálataiba októberben újra bekapcsolódnak az önkéntesek. Utazik egy csapat Felőrre is, ahol az utóbbi években kialakított iskolaudvaron végzik majd el a hátra maradt teendőket. Az észak-mezőségi településen a budapesti Protestáns Felsőoktatási Szakkollégium diákjai az épülő iskola körül segédkeznek évek óta. Építettek egy csűrt, a szemétdombból focipályát alakítottak ki, idén pedig parkosították és leburkolták az udvart.
A lelkész szerint az önkéntes munkába szívesen kapcsolódnak be olyanok is, akik nem keresztyén hátterűek.
– A jó cselekvésére való szándék sokkal több embernek van ott a szívében, mint azt mi gondoljuk. Sokan a mai, posztmodern társadalomban nem gyülekezethez akarnak vagy tudnak kapcsolódni, de egy-egy ilyen munkában szívesen részt vesznek. Amikor azt látja valaki, hogy a keresztyénség több mint a vasárnapi gyülekezetlátogatás, mert magába foglalja az árvák, az özvegyek, a hátratételt szenvedettek segítését, mi több, ebben őrá is szükség van, máshogy ítéli meg azt. Volt olyan fiatal, aki évekig azt mondogatta, hogy ő marad ateista, de azért jön velünk, és ma már nem egészen ateista...
Horváth Ákos elárulja, annyian jelentkeznek évről évre, hogy nem is tudja az összes önkéntest kijuttatni egy-egy munkavégzés helyszínére.
– Szeretnénk változtatni azon a rendetlenségen, azon a megtörtségen, ami egy-egy helyen uralkodik; szeretnénk boldogabbá tenni az ottaniak életét. Amikor mi ezekre az utakra elindulunk, le akarjuk győzni ezt a világot. 

Jakus Ágnes 

Képek: Bölcsföldi András, Horváth Sándor