December 24-én délelőtt mindig a nagymamámnál, Tárkányon ünnepeltük a karácsonyt az unokatestvéreimmel. A hosszú parasztház egyik hátsó szobájában állította fel a karácsonyfát. A legtöbbször kisebb, cserepes fenyő állt az asztalon. A díszek nagyon változatosak voltak. Gyermekként bosszantott, ma már inkább megmosolyogtató számomra, hogy az előző évi szaloncukros papírokba néha Negrot csomagolt. A féktelen ajándékbontogatás után mama fogta a csomagolópapírokat, szépen kisimította őket és gyönyörűen összehajtogatta azokat. Nem hiszem, hogy azért, mert szerette volna a következő éveben felhasználni a tavalyi csomagolópapírt, talán inkább bántotta a pazarlás.
A fácánhúsból készült húslevese ízét még ma is a számban érzem. Még csecsemő volt, amikor kisgyermekek azzal játszottak körülötte, hogy az ollóra fonalat erősítettek és pörgették, de elszakadt a madzag és egyenesen őt találta el az olló szúrós vége. Megvakult az egyik szemére.
Sokszor kértük őt: „Mama meséld el a „szemedet”! Izgalmasnak tűnt a bajos mese. Pedig ő egész életében nélkülözött, ami a látást illeti. 10 évvel ezelőtt halt meg.
Egyszer valaki megkérdezte a családban, hogy melyik szemére nem látott? Egyikünk sem tudta. Nekünk ő a mama volt, nem a félig vak idős hölgy.

A konyhájában a Házi áldáson és a Kálvin Kalendáriumon kívül egyetlen kis fatábla díszelgett. „Megőrizlek…”(1Móz28, 15) ez állt rajta. Ez az egyetlen szó egy élet hitvallásává lett számára és számunkra is. Sokat mesélt nekünk a háborúról, a nélkülözésről. Mennyi mindent jelenthetett neki Istennek ez az ígérete a sokszor homályos látásában, a háború szörnyűségeiben, vagy a férje halálát követő magányos évtizedekben? Egyetlen szóban egy egész élet. Azt hiszem, kisgyermekkoromban mint egyfajta ősi tudás és „hitismeret” ott élt a szívünkben és él mai napig ez a szó, ez a biztos tudás: bármi jön, én megőrizlek.

Az Isten igéje mindig egy történetbe ágyazva kap értelmet. Maga a szó és a hozzá kapcsolódó történet az, amitől az ige valóban „kétélű kard lesz” és nem kicsorbult bicska. Mindannyian tudjuk, hogy egy szó, egy emlék megosztása soha nem ugyanaz, mint annak mély megélése. Nincs ez másképp Isten Igéjével sem. Elmondani nem ugyanaz, mint átélni. Beszélni sokszor könnyebb róla, mint húsbavágóan megtapasztalni. Képzeld csak el, milyen történetek vannak körülötted és Isten milyen igéit hordozzák ezek az életek?

Az Ige valójában csakis az, amit az ember szükségszerűen megtapasztal a saját bőrén.

Közel van hozzád az Ige. Ennél közelebb nem is jöhetett volna. Olyanná lett, mint te vagy én. Emberré.

Ó, bárcsak adventben megélesítenénk a szemünket, hogy lássuk életünk Igéit!

Bárcsak elhallgatna bennünk a fecsegő felszín!

Bárcsak a hamis utáni vágyódás helyett ott keresnénk a Megváltót, ahol a legközelebb van!

Életünk történeteiben; „….a szádban és a szívedben…”

Horváth Mariann