Most éppen nem érek rá leülni veled beszélgetni, mert rohannom kell átbeszélni a következő tábori program pontos menetét és logisztikáját. Nem, nem bízhatom másra, ez az én felelősségem. Pihenni? Majd tábor után, most elég volt az a harmadik kávé, hogy tovább pörögjek.

Sajnos nem tudok leülni mellétek énekelni a tábortűzhöz, mert még el kell mosogatnom a vacsora után. Kedves vagy, hogy segíteni szeretnél, de ez az én feladatom mára, és nem bújhatok ki alóla. Aludni? Az a pár órácska elég lesz hajnalban, úgyis tele a fejem a teendőkkel.

Nem baj, hogy reggeltől estig le vagyok terhelve, hiszen értetek teszem, majd kárpótolnak utólag a mosolygós fényképeitek. Feladatokat delegálni? Amit csak mertem, azt delegáltam, de így sincs megállás számomra. Töltődni? Engem az tölt fel, ha hasznosnak érezhetem magam közöttetek.

Ismerősek a fentiek, ugye? Hány hittantábor, fesztivál, találkozó, gyülekezeti hétvége, kirándulás vagy egyéb nyári rendezvény szervezői élik így meg a szolgálatot, elsősorban saját maguknak köszönhetően? De ne álljunk meg a nyárnál se: hány olyan közösségi, gyülekezeti szolgálat van, amelyet hasonló attitűdök határoznak meg? Miért hagyjuk elhamvadni a parazsat ahelyett, hogy táplálnánk?



Hamvába holt lelkesedés
Sokszor a szolgálatunk mögé bújva – vagy arra mutogatva – kiemeljük magunkat azok köréből, akik kedvéért az adott felelősséget magunkra vállaltuk. Nem töltünk velük érdemben minőségi időt, nem éljük meg velük sem az összetartozást, sem mindazon élményeket, amelyeket szervező- vagy szolgálótársainkkal együtt biztosítunk számukra. Egyre inkább tehernek érezzük, hogy igényt tartanának ránk, és bosszant minket, hogy nem értik: értük csináljuk, miattuk nem lehetünk velük.

A tábor, fesztivál, találkozó vagy kirándulás után nemcsak testileg, de szellemileg és lelkileg kimerülve érünk haza. Ha az előzetesen felállított szempontjaink alapján sikeresnek ítéljük meg munkánkat, akkor azzal nyugtatgatjuk magunkat, hogy ezért megérte. Legközelebb ugyanígy csináljuk, majd később sem változtatunk hozzáállásunkon.

Eközben észrevétlenül elszakadunk azoktól, akikért a szolgálatot magunkra vettük. Fokozatosan jelennek meg rajtunk a kiégés jelei, de nem a szolgálathoz való hozzáállásunkat hibáztatjuk érte, hanem a közösségünket, amiért az nem volt képes kárpótolni minket fáradalmainkért. Végül úgy érezzük, nem éri meg, értük semmiképpen, ezért soha többet nem vállalunk semmilyen szervezést.

Hogyan jutottunk el a lelkesedéstől a kiégésig és miért? Kinek vagy minek akarunk megfelelni, amikor szándékosan túlhajszoljuk magunkat? Miért gondoljuk azt, hogy csak akkor végeztük jól a dolgunkat, ha kicsit „belehalunk” a szervezésbe? Miért nem érnek el a véleménybuborékunkon belülre a figyelmeztetések? Miért ignoráljuk azokat a szempontokat, amelyek segíthetnének rajtunk? Ha őszintén kíváncsiak vagyunk a válaszokra, akkor érdemes mélyebben a jelenség mélyére néznünk. Vizsgáljuk meg motivációinkat és azokat az elvárásokat, amelyek kihatnak ezekre a motivációkra!



Tegyünk a tűzre!
Ha beletörődés helyett felizzítanánk a parazsat, hogy újra tüzet csiholhassunk belőle, először lépésről lépésre gondoljuk át az alábbi pontokat!

1. Első lépésként őszintén be kell vallanunk magunknak a személyes okokat. Miért égünk el a szolgálatban? Bizonyítani akarunk magunknak? Csak elbújunk a szolgálatban, hogy ne kelljen még jobban integrálódnunk a közösségünkbe? Esetleg pont így reméljük megtalálni a helyünket? Valóban önzetlen-e szolgálatunk, vagy rejtegetünk valamit az önzetlenség máza alatt? Az elénk támasztott külső és belső elvárások nem függetlenek egymástól, hanem szorosan összekapcsolódnak. Nem hibáztathatjuk csak önmagunkat kiégésünkért, de nem állíthatjuk be magunkat kizárólag mások vagy a körülmények áldozataként.
2. Második lépésként arra kell ráébrednünk, miért nem merünk töltődni másokból. Mi tart vissza attól, hogy ki is vegyünk a közösségből, ne csak belerakjunk? Külső vagy belső okok akadályozzák, hogy vissza is kapjunk valamit mindabból, amit másoknak adtunk? Máshol, máshonnan tudunk-e töltekezni? Kizárólag a szolgálat köt minket a másik emberhez, vagy vannak még személyes kötelékeink ezen felül is? Mit jelentenek nekünk ezek a kötelékek és miért fontosak számunkra? Fel merjük-e vállalni mindezt a közösség előtt is?
3. Harmadik lépésként rá kell ébrednünk arra, hol van a helyünk a közösségünkben. Közösségért tenni csak a közösség részeként lehet. Nem szolgálhatunk kívülállóként – még nagyobb fesztiválokon sem, ahol nem gyülekezeti, hanem keresztyén testvéri közösségünk részeként tekinthetünk magunkra. A helyünkön kell lennünk családunkban, baráti társaságunkban, szolgálói közösségünkben, gyülekezetünkben, településünkön, egyházunkban. A szolgálat nem helyettesíti a gyökereinket, a gyökértelen szolgálatból ugyanis pont az hiányzik, amely a legtöbbet adhatja másoknak: a valódi jelenlétet.
4. Negyedik lépésként fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy valóban olyan szolgálatot végzünk-e, amelyre szükség van. Munkánk nem lehet puszta alibitevékenység, hanem tényleges szükségletek kielégítésére kell irányulnia. Ha látjuk az okát, célját és értelmét, miért van szükség a szolgálatunkra, akkor ráébredhetünk arra is, hogyan töltekezhetünk belőle. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy csupán eszközök lennénk a cél szolgálatában, azt meg pláne nem, hogy a célért hozott áldozatunk azt jelentené, hogy feláldozhatóak lennénk. Ha részei vagyunk a szolgált közösségnek, a közösség céljai a mi érdekünket is szolgálják.
5. Ötödik lépésként arra kell válaszolnunk, hogy képesek vagyunk-e másokkal együtt, csapatban szolgálni. A szolgálat nem rólunk szól. Nem önkifejezés, nem önkibontakoztatás, nem önmegvalósítás. Ezt sokszor nehéz elfogadnunk, mert a hiúság nagy kísértés. Ha viszont képesekké válunk nem magányos harcosként magunkra venni mindent, hanem csapatban gondolkodni, akkor a közös szolgálat is erőforrássá válhat számunkra, nemcsak a feladatok delegálásának köszönhetően, hanem annak is, hogy töltekezni tudunk egymásból. Éljük meg a közöséget szolgálótársainkkal is!
6. Hatodik lépésként meg kell húznunk a határainkat. „Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem” – áll a Filippibelieknek írt levélben (4. fejezet, 13. vers). Nagy kísértés, hogy ezt a gondolatot félreértelmezve azt higgyük, hogy nincsenek határaink, hogy semmiféle korlátot nem kell figyelembe vennünk. Pedig ennek az igeszakasznak még a szövegkörnyezete is alátámasztja erőnk, kompetenciánk és lehetőségeink végességét. Ne kísértsük Istent azzal, hogy tagadjuk ezt! Ha szervezünk, ha szolgálunk, nem zsigerelhetnek ki mások, de nem zsigerelhetjük ki önmagunkat se mások kedvéért. Akik ezt nem tartanák tiszteletben, azokkal hosszú távon nem fogunk tudni valódi közösséget alkotni.
7. Hetedik lépésként engedjük, hogy valójában ne mi, hanem Krisztus szolgáljon bennünk és általunk! A keresztyén szolgálat mindig része kell, hogy legyen egy nagyobb szolgálatnak: a szeretet missziójának. Ha nem a krisztusi szeretet mozgatja áldozathozatalunkat, akkor az nem lesz keresztyén szolgálattá, még akkor sem, ha egyházi kereteken belül végezzük. Mi, emberek végesek vagyunk, ezért a szolgálatra fordítható emberi szeretetünk is véges, de a krisztusi szeretet közvetítőjévé válunk, az nemcsak azok lelkében táplálja a tüzet, akik között szolgálunk, hanem a mi lelkünkben is.

Leülni a tűzhöz
Szolgálatunk nem lehet előrébb való, mint megélni a közösséget azokkal, akikért szolgálunk. Fordítsunk hát időt rájuk akkor is, amikor elfoglaltak vagyunk, üljünk le velük beszélgetni, vegyünk részt a tábortűz melletti éneklésekben, osztozzunk élményeikben, töltődjünk belőlük, éljük meg a pillanatot és legyünk valóban jelen az életükben, hogy ők is jelen lehessenek a miénkben! Nemcsak nekik van szükségünk ránk, hanem nekünk is rájuk, ne engedjük hát, hogy szolgálatunk fontosabb legyen bárki számára, mit mi magunk!

Nem rőzsék vagy fahasábok vagyunk, amelyet tűzre rakhatnak, hogy rövid időre fellobbanjunk, hanem egy azok közül, akik leülnek a tűz köré, hogy együtt melegedjenek. Lehet, hogy nekünk kellett hozzá rőzsét gyűjtenünk, fát vágnunk, tüzet csiholnunk, kikészítenünk a vizes vödröt, felvágni a szalonnát és hagymát a sütögetéshez, de amikor leülünk a többiek közé, amikor együtt mondunk hálát ételért-italért és egymásért, akkor le kell raknunk a feladatokat, el kell engednünk a tennivalókat, és engedni, hogy a tűz felmelegítsen minket. Ha ezt elmulasztjuk, akkor nem marad bennünk szikra.


Barna Bálint
Képek: pexels.com