Míg Európában a Beatles, Amerikában Martin Luther King, a Holdon pedig az első ember írta be magát az emberiség történelemkönyvébe, addig a Dunakanyar ékszerdobozának tartott kis üdülőfaluban látszólag kis dolgok történtek. Pedig nagy formátumú emberek éltek ott is, és bár tetteiktől nem volt hangos a világsajtó, fiatalok és idősek életére egyaránt jelentős hatással voltak a kommunizmus egyházellenes légkörében. Valódi lélekőrzők voltak, akiknek a nemrégiben Leányfalun megnyílt Ravasz László Emlékház, Egyházi Gyűjtemény és Rendezvényközpontban megtekinthető kiállítással állítanak emléket. A barangolást bárhol elkezdhetjük, bár a kiállítótérbe lépve elsőre talán épp a szemközti fal idővonala hívja fel magára leginkább a figyelmet. Az utókor szemében már a legnagyobbak között kerültek fel a térképre az egykor Leányfalun és környékén élő, dolgozó, szolgálatot teljesítő egyházi személyiségek.

A Lélekőrzők között tartják számon Katona Puszta Sándor pap költőt, aki csaknem öt évtizeden át volt a falusiak szeretett plébánosa. Róla rövidfilmekben mesélnek, de a tárlaton hallhatók megzenésített versei is. Megismerhetjük a közeli Dunabogdányban egykor szolgálatot teljesítő Kölley György katolikus pap, cserkészvezető élettörténetét is, akit az ifjúság körében végzett munkája miatt koncepciós perbe fogtak, majd a gulágra száműztek. A tablók a katakombacserkészetről mesélnek a látogatóknak, a mai cserkészmozgalomról már a leányfalusi cserkészek kisfilmjéből tudhatunk meg többet.

A zűrzavaros huszadik században az emberi értékek őrzői között feltűnnek a diakonisszák is, akik magas színvonalú munkát végeztek az egészségügyben, az árvaházakban, vagy tanítóként szolgálva, gyülekezeti munkát végezve. A kiállítási darabok között látható az utolsó diakonissza, Ágnes testvér egyenruhája. „Leányfalun volt a Filadelfia Diakonissza Egylet üdülőháza, ahol a testvérek a nyári pihenőidejüket töltötték – tudom meg a kiállítás vezető kurátorától, Tegzesné Bibó Borbálától, Ravasz László unokájától. „Az egyik képen egy diakonissza néni vigyáz rám kislány koromban. Henneth Ilonának hívták, a családunk kedves segítője volt, mikor még kisebb gyerekek voltunk. A nagyapám református püspökként egyébként a Filadelfia Diakonissza Egylet elnöke volt, és nagy tisztelettel volt Puszta Sándor iránt is, hiszen ismerték egymást. Ritka, hogy egy ilyen kicsi faluban ilyen fajsúlyosnak mondható egyházi személyek tömörüljenek.”

Ez az összefonódás egyfajta szellemi örökségként mintha tovább is hagyományozódott volna a településen: a Ravasz Lászlóról elnevezett Emlékháznak otthont adó Klein-villa felújítása épp olyan egyetértésben zajlott, mint a Lélekőrzők címet viselő kiállítás megszervezése. Ez utóbbi a Faluház igazgatójának, Szelekovszky Beátának az ötlete volt, a kiállítás kurátorainak Ravasz László unokáját, Tegzesné Bibó Borbálát, és dédunokáját, Szabóné Tegzes Orsolyát, a Faluház munkatársát kérte fel. „Az idő előrehaladtával és a gyermekeim, unokáim érdeklődését látva egyre inkább éreztem a késztetést, hogy át kell adni a nagyapámról szóló ismereteket, mert ha elmegyek, ezeket elviszem magammal. Az is motivációt jelentett, hogy egyre több fiatal jár református iskolába, és szerettük volna, ha legalább mobil kiállítási elemekről megismerkednének az életével, munkásságával” – számol be a Ravasz-unoka.

Anya és lánya falvakba, iskolákba, gyülekezetekbe vitte el a néhány évvel ezelőtt összeállított anyagot. Még Erdélyben is jártak, ahol döbbenten tapasztalták, micsoda érdeklődés övezi a vándorkiállítást. „Mindenhol megjelent valaki, aki még ismerte dédapámat, egy kiállításmegnyitón például egy néni átadott egy verset, melyet még lelkész édesapja írt, amikor Ravasz László elmondta híres rádiószózatát 1956 novemberében. Ravasz beszél a címe” – veszi át a szót Szabóné Tegzes Orsolya. „Nagy ajándék volt a hívek számára, amikor dédapám hosszú, kényszerű hallgatás után újra a Kálvin téren prédikált a forradalmat követő néhány hónapban. Az ilyen élmények hatására fogalmazódott meg bennünk, hogy a mozgókiállítás szűkre szabott anyagánál még többet közkinccsé tudnánk tenni.”

A Leányfalun látható és egyben az eddigi legteljesebb Ravasz-kiállítás már multimédiás. A Lélekőrzők között Ravasz László munkásságára helyeződött a legnagyobb hangsúly: a tablókon egyházi szolgálatának sokszínűsége – benne igehirdetői, missziói és templomépítő tevékenységével –, közéleti tevékenysége és az élete utolsó két évtizedét Leányfalun töltő magánember portréja is kirajzolódik – mindegyikről meghatározó és érdekes részleteket tárva a látogató elé – befogadható formában.

Ravasz László a nagyközönség számára kevésbé ismert fényképeken és filmhíradós felvételen jelenik meg, igehirdetéseibe bele lehet hallgatni, és meghatározó tárgyai közül is láthatunk néhány becses darabot: jellegzetes kalapját, túrabotját, kedvenc vázáját – melybe minden reggel friss rózsákat tett –, és az eddig a Terror Háza Múzeumban őrzött palástját.

Hangja úgy szólal meg az ötvenhatos eseményeket idéző szobában, hogy az a napjainkban dúló háború harci zajában is eligazítást ad. „A rádió 1925-ben kezdte sugározni műsorát, nagyapám már annak az évnek a karácsonyán a rádióban prédikált. Trianon után öt évvel az, hogy a határokon túlra egy magyar hang átment, és olyat tudott mondani, ami az akkori embereknek fontos volt, rengeteget számított. Nem kevésbé volt hatásos az 1956. novemberi rádióbeszéde sem. Hétéves voltam, amikor ezt elmondta, emlékszem, a mi budapesti lakásunkban vették fel. Amikor utána ismét a Kálvin téren prédikált, rengetegen voltak kíváncsiak az igehirdetésére. Egyébként a színinövendékeknek azt tanácsolták, ha szép magyar beszédet akarnak hallani, menjenek el a Kálvin téri templomba, és hallgassák meg Ravasz László igehirdetéseit.”

Bár sok családi emlék gazdagítja a kiállítást, Ravasz László humorát nem tudták megörökíteni, így maradnak az anekdoták – egy-egy csoportos tárlatvezetésen talán ezekből is hallhatunk néhányat. „Nagyapám végiglátogatta a dunamelléki gyülekezeteket, és egy alkalommal hallotta a lelkészt, ahogy a köszöntő beszédét a kertben gyakorolja. Amikor a püspök üdvözlésére kiállt a gyülekezet elé, belezavarodott a szövegbe, mire a kiváló emlékezőtehetséggel megáldott Ravasz kisegítette. Közvetlen ember volt, és jó emberismerő is: különleges érzékkel választott munkatársakat is, és korát megelőző módon tisztelettel bánt a gyerekekkel is, hiszen felismerte: bennük van a jövő.”

A kommunista hatalomátvételt követően Rákosi 1948-ban kényszerítette lemondásra Ravasz Lászlót, aki 1953-ban költözött végleg Leányfalura. Az 1945 utáni korszak ellentmondásosságát mutatja, hogy a kortársak is mennyire más képet festettek róla: ugyanazon a tablón olvasható a püspököt jól ismerő és tisztelő Bodoky Richárd református lelkész, a Filadelfia Diakonissza Intézet igazgatójának visszaemlékezése, és egy állambiztonsági jelentés, amely szándékosan negatív képet fest az akkor már nyugdíjas éveit töltő lelkészről. Az operatív dossziékat 1952-ben nyitották és 1956 nyarán zárták le.
„Ő akkor már csaknem hetvenéves volt, itt élt Leányfalun, vagyis már nem volt szerepe, de ezek szerint még mindig tartottak tőle. Azért gyűjtötték az anyagot, mert koncepciós pert akartak indítani ellene, ami végül nem valósult meg. Később is megfigyelték, leírták, kik járnak hozzá, felbontották a leveleit. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában járva kiderült számunkra: több mint1200 oldalnyi anyagot gyűjtöttek a nagyapámról. Ennek csupán egy részét olvastuk el, de már ez is komoly megrázkódtatást jelentett. A lányom nem ismerte ezeket a részleteket, én pedig másként emlékeztem azokra az emberekre, akik jelentéseket írtak a nagyapámról. A legszűkebb körben is voltak ilyenek. Tudathasadásos állapot, amikor annak, akit az ő lelkes beszélgetőpartnereként és tisztelőjeként ismertem, olvasom a jelentését, amelyek közt kifejezetten negatívakat is találtunk. Persze, sosem lehet tudni, hogy ki miért vállalta ezt. Olyan is lehetett, aki azt gondolhatta: ő még mindig kevésbé árt a nagyapámnak, mintha valaki mást beszerveznek. Volt, aki meg is mondhatta neki: ügyeljen rá, mit mond a jelenlétében” – számol be Tegzesné Bibó Borbála.

A kurátorok persze azzal is tisztában vannak: családtagként ők maguk sem adhatnak olyan elfogulatlan képet Ravasz Lászlóról, mint egy, a korszakot jól ismerő szakember. Ezért is alakítottak ki egy olyan állandó kiállítási egységet a róla elnevezett emlékház földszintjén, amely a püspök életében meghatározó történelmi eseményeket és ezekben az ő szerepvállalását mutatja be. A Csűrös András egyháztörténész által összeállított történelmi tablókon az erdélyi évek, köztük az első, majd a második világháború, valamint 1956 is szerepel.

Szó esik többek között arról is, hogyan viszonyult az egykori püspök, felsőházi tag a zsidókérdéshez. „Nagyapám megszavazta az első és a második zsidótörvényt is, emlékirataiban azonban elismeri: megbánta akkori döntését. Miután megismerte az Auschwitzi jegyzőkönyvet, munkatársaival a Jó Pásztor Bizottság keretein belül minden követ megmozgatott a budapesti zsidóság elhurcolásának megakadályozásáért. Nem kevés embert sikerült megmenteniük, mivel elképesztő ötletességgel állítottak ki zsidó embereknek a keresztleveleket. A Páva utcai Holocaust Emlékközpont ezen tevékenységéért zsidómentőként tartja számon."

A tablókon szerepel Tegzesné Bibó Borbála édesapja, Bibó István is. „Később gyakran mondogattuk, hogy bárcsak jobban odafigyeltünk volna arra, hogy miről beszélgetnek ők ketten. Persze, nagyapámmal nekem is voltak felnőtt beszélgetéseim. Sok mindenben komoly és hasznos útmutatást adott, amelynek egész életünkben hasznát vesszük. Például én voltam az első a családban, aki más vallású férjet hozott. Jó tanácsokat adott nekünk, hogy lehet ezt úgy megoldani, hogy senki ne sérüljön, a valláshoz való viszonyunk ne kerüljön alá-fölérendeltségi helyzetbe. De sokat segített nekem és a testvéremnek akkor is, amikor ún. X-esként nem vettek fel bennünket egyetemre, mivel édesapánkat 1956 után életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Nagyapánk is tartotta bennünk a lelket abban a két évben, amikor a barátaink mind továbbtanultak, István bátyám viszont segédmunkásként, én pedig egy csecsemőotthonban kezdtem a felnőtt életemet. Azt mondta, a kétkezi munka és a más emberekkel való ilyen típusú találkozás csak hasznára van az embernek. Ez így is lett."

Hasonló emlékeik kisgyermekkorból is vannak. „Nagyapám három veje eltérő időszakokban volt börtönben politikai okokból, ő pedig mindig mellette állt az éppen támogatásra szoruló családnak. Anyánk például pedagógusként pluszmunkát vállalt nyáron is, hogy el tudjon tartani bennünket, úgyhogy mi majdnem egész nyáron itt voltunk Leányfalun. Reggeltől estig nagyapám mellett voltunk, aki kiapadhatatlan tudásforrás volt. Minden kérdésünkre tudott válaszolni, több nyelven beszélt, rendkívül olvasott volt. Foglalkozott velünk, szemmel tartotta a fejlődésünket. Minden vasárnap vasárnapi iskolát tartott nekünk otthon, hiszen templomban nem hirdethette az Igét. Erre azonban minden héten lelkiismeretesen felkészült. A vasárnapi iskola után kaptunk egy szőlőlevélbe csomagolt kockacukrot, ez volt az ajándék.”

„Sajnálatomra személyesen már pont nem ismerhettem a dédapámat, de Anya mindig mondja, hogy a létezésemről már tudott: úton voltam, amikor meghalt” – mondja Szabóné Tegzes Orsolya.
„Huszonévesen kezdtem el beleásni magam az ő munkásságába, a szakdolgozatomat az irodalmi kapcsolataiból írtam, később pedig a vándorkiállítás összeállításakor mélyedtünk el az ő munkásságában. Nekem így, hogy nem ismertem, jóval könnyebb elvonatkoztatni a családi kötődéstől. Egyébként lenyűgöző ember képe rajzolódik ki előttem akár a saját visszaemlékezéseiből, akár a leveleiből vagy a családi anekdotákból. Dédapám reneszánsz ember volt, sok mindenben volt tehetséges, ehhez képest olyan alázatos és emberi tudott maradni, mint kevesen.”

„Amikor Rákosi lemondatta, nagyapám csak annyit kért tőle, hogy még egy évet hadd prédikálhasson, akkor kereken ötven év lelkészi szolgálat után vonulhatna vissza. Nem engedték. Nem szólt senkinek, hogy akkor prédikál utoljára a Kálvin téren, hanem csak a hirdetések között mondta el, hogy ez volt az utolsó. Az ott lévők kezükbe fogták az úrasztala virágait, és nagyapám a palástját a karjára hajtva, síró emberek sorfala között ment ki a Kálvin térre. Ehhez volt olyan alázata, hogy mindezt el tudta fogadni. Nem lázadozott” – idézi fel unokája.

Ravasz László vasárnaponként átjárt Pócsmegyerre a református templomba, ahol Borzsák Sándor hirdette az Igét. „A lelkész később megírta, mennyire megrendítő volt számára, hogy a huszadik század legnagyobb igehirdetője ott ül egy falusi templomban, és ugyanazzal az áhítattal hallgatja az Igét, mint ahogy ő maga hirdette. Amikor pedig már nem tudott átjárni, Sándor bácsi mindig átjött hozzá vasárnap délután. Nagyapámnak mindig az volt az első kérdése, hogy mit mondott ma az Ige. Sándor bácsi olyankor elmondta, miről prédikált, és arról beszélgettek. Nagyapám a végrendeletében azt kérte, Borzsák Sándor temesse el.”

Ravasz László élettörténete arra tanít, hogy a legfontosabbhoz szabjuk az életünket: Istent tegyük az első helyre, mert akkor ebben a feje tetejére állt világban is láthatjuk a jó irányt. Ő is nehéz korban élt, csak másképp, épp ezért jelenthet hiteles példát számunkra az élete – összegzik leszármazottai.

Aki szeretne betekintést nyerni ebbe a páratlanul gazdag életútba, látogasson el a Ravasz Emlékházba, amely keddtől péntekig de. 11 és du. 5 óra között, szombaton 10 és du. 1 óra között várja a látogatókat. Csoportokat, iskolai osztályokat ettől eltérő időpontban is fogadnak, nekik minden esetben előre be kell jelentkezniük a ProCultura.leanyfalu@gmail.com e-mail címen.

Képek: Füle Tamás