Vajon életszerűtlen kísérlet-e a XXI. századi pörgős, digitális, vibráló világot újra lassítani, hogy mégis életben maradjon? Nem tudom.

Első közös kiállításuk belső terében várok a művészházaspárra, élvezem a festmények és szobrok párbeszédét, mikor megérkeznek és lekötik a két biciklit a galéria előtt egy villanyoszlophoz.
Mi van közöttük, túl a huszonhatodik éven, az alkotáson, az öt gyereken, a hiten? Mi van közöttük? A völgyben kérdezem őket a hegyről.

Felfelé is tekertek a hegyre?

Kő Virág: Igen, csak én kétszer annyi idő alatt, mint ő.

Gálhidy Péter: Meg lehet szokni egyébként. Nekem az a technikám, hogy nem kell nagyon gyorsan haladni. Nem kell, hogy versenyzőnek érezze magát az ember, hanem szépen, komótosan, méterről méterre kell bevenni a hegyet.

A kép, ami előtt állunk, Virág diplomamunkája – ehhez nagyon hasonló az utolsó, 2024-ben festett képe is.

Kő Virág Ez a téma nekem már a főiskola előtt fontos volt; a színek és a takarás játéka, a feszültség, a titok, tehát ami nem látszik a képen. A harmadik gyermekem születésekor viszont abbahagytam a festést – a téma nem kimerült, hanem elvágtam.
Egy-két gyerekkel még lehetett alkotni, aztán beláttam, hogy együtt nem megy a művészet életre-halálra és az anyaság. Akkor kimaradt húsz év – de én nem az a típusú alkotó vagyok, aki frusztrálódik attól, hogy nem dolgozhat.

Ez idő alatt legfeljebb díszítőfestést csináltam a bátyámnak, aki játszótereket készít, de a belső világomban ugyanúgy fogalmazódtak meg gondolatok, folytattam az alkotást, csak nem volt hozzá ecset meg vászon. Valószínűleg az önmegvalósítás annyira nem izgatott. Péter kezdett unszolni pár éve, hogy folytassam a festést, és beadtam a derekam.

Péter, szerinted Virágot miért nem izgatja az önmegvalósítás? Miért kellett presszió az újrakezdéshez?

Gálhidy Péter: Nem éreztem ezt igazi pressziónak. Nagyon fellelkesültem azon, hogy amikor az elmúlt években művésztelepen voltunk, átéltem, hogy ő hogyan lép vissza az alkotás folyamatába. Amikor láttam, hogy ugyanazt az önfeledt, elvonulós elmélyülést éli át, mint ami korábban természetes volt, vagy ami más cselekvéseiben, például a főzésben ott van, akkor azt éreztem, hogy egyszerűen ennek teret kell adni az életében.
Súlyos dolog, amikor az ember alkot. „Normális ember” ez elől inkább menekül a természetes életösztöntől vezérelve.

Kő Virág: Igen, én menekültem, ez igaz.

Gálhidy Péter: Az biztos, hogy otthon nem könnyen tudjuk megvalósítani, hogy Virág festeni tudjon. A műterem bent van a lakótérben, öt gyerekünk van, s bár ketten már elköltöztek, de azért visszajárnak. Ez nem nyugodt alkotói közeg – inkább megrendítő nyugalom az élet természetes, kisebb-nagyobb viharai között, ahol Virág akár joggal frusztrálódhat attól, hogy ő esetleg csak fölöslegesen hobbizik.

Kő Virág: Egyébként ez volt a másik, ami miatt nem szívesen tettem a művészetbe több energiát az elmúlt években, mert azt gondoltam, hogy nagyon sok kép van a Földön. A szüleim is képzőművészek voltak, nyugodjanak békében, és közben egy olyan házban élünk, ahol egy festő és egy szobrász lakott korábban, szintén a rokonságunkból és akkor még kerülgetjük a saját munkáinkat is. Megkérdőjelezem a tárgyszaporítás jogosságát.

Meg vagytok terhelve a művészettel?

Gálhidy Péter A XXI. században egy csomó olyan gondolat is társul az alkotáshoz, ami korábban talán nem. A bennünket körülvevő dolgok elképesztő tömegében és állandó változások közt a képzőművészet küzd a képernyők és a digitális felületek világával, sokan a változásban látják meg életük boldogságát. Az állandó pörgés-forgás viszont nem kedvez a tárgykészítő embereknek.
A tárgykészítő ember, hogyha úgy érzi, hogy fölösleges az, amit csinál, akkor nehezebben áll neki. Mi sosem üzleti alapon foglalkoztunk a művészettel.

Akkor miért csináltok műtárgyat?

Kő Virág: Azért, mert van egy közölni való gondolatom, és nagyon tudok örülni, ha az mást is inspirál.

Péter, nálad mi van először? A gondolat, az anyag, a közlési szándék?

Gálhidy Péter: A szoborkészítés kiindulópontját nem lehet ilyen élesen megragadni. Az egyik szobor lehet, hogy visszafejtve egy gondolathoz közelít, a másik egy anyaghoz vagy a közlési szándékhoz, de alapvetően ezek mind összefüggenek egymással. Most éppen olyan térben sétálunk, melyhez fogható nincs Magyarországon. A kiállítótér talaja önmagában domborzatot ad ki. Ezért tudtam idehozni ezt a méretes horgonyt például (AZ – a szerk.). Amikor elkezdtem ezt a szobrot készíteni, már benne volt ennek a talajnak az érzete; tehát, hogy ez nem sík talajon áll. Nem vinném a Duna-partra kiállítani, de amikor elindítottam a szobromat, akkor a Duna-partra képzeltem magamat vele együtt.
A specialitása az, hogy egy barátom talált egy selejtes gombhalmazt egy zsákban egy IX. kerületi lépcsőház aljába kidobva. Úgy fejtettem vissza, hogy egy gombkészítő mester élhetett ott, akinek a hagyatékát valaki kidobta, és ebben a hagyatékban volt egy zsák, amiben a selejtes, gombnak nem alkalmas, stancolt gyöngyházak voltak. Nem lyukasztották ki, nincs rajta dupla lyuk, mert már előre látszott, hogy gombnak nem alkalmasak. Tehát ez a képzelt gombkészítőm selejtje volt.

Én pedig fogtam ezt a selejtet és megpróbáltam fölnemesíteni olyan tárggyá, ami alapvetően keresztény szimbolikán alapszik.

Nem csak a horgony, hanem maga a keresztforma, a hajó, de már a vízre is utalhat.

Talán a megnyitón hangzott el, hogy a kép, a mű fókusza a nem láthatón van. Jól idézem föl?

Gálhidy Péter: Nem azonnal tárulnak fel a dolgok, mint egy állítás. Inkább kérdések fogalmazódhatnak meg egy műtárgy körül – bár mindegyik mögött van állítás, de az fölfejtést igényel. A laikusok különbséget tesznek az absztrakt, nehezen befogadható és a figurális, könnyen befogadható művek között. A mi esetünkben az absztrakció és a realitás érdekes kapcsolatban áll.
Azt a szobromat a sarokban (A zöld sarokban – a szerk.) absztraktnak is láthatom, mondjuk tíz méter távolságból, mint hogyha valami megvágta volna a falat. Mintha lenne ott egy út.

Vagy itt van Virágnak a Tranzit című képe, amelyben ezek a térbeli rétegek megfejthetetlenül nem akarnak befejeződni. Nem tudjuk, mi van ott középen, nem tudjuk, hogy mi van az ablaknyílásban, hogy vajon a víz hogyan van kapcsolatban ezzel a dobozszerű térrel... Tehát igényli a nézőtől, hogy elkezdje értelmezni, és akkor sem biztos, hogy stabil, statikus megfejtést fog kapni.

Kő Virág: Régebben megtörtént, hogy beadtam tárlatra egy képemet, kiállították, díjat is nyert – de a képet fejjel lefelé állították ki. Nem gondolnám, hogy meg lehet fordítani, de volt, akinek úgy is működött ezek szerint.

Milyen magadra ereszteni ezt a valóságot?

Kő Virág: Megkacagtat inkább.

Gálhidy Péter: A művészeti tevékenységet mi igazából a hétköznapi életünkhöz akarjuk egy kicsit visszaterelni. Nem válhat az ember társadalmon kívülivé, mert alkot, az idegenné teszi a gondolkodásunkat és cselekvési rendszerünket a közösségtől, akinek mutatni vagy mondani szeretnénk valamit.

Nem dédelgetjük úgy a műtárgyat sem, mintha valami természetfeletti csoda lenne, hanem lehet ide-oda tenni, ahogy bármely más tárgyunkkal is együttlétezünk. Persze örülünk, ha valaki megbecsüli a műtárgyainkat, de nem remegünk rajta, hogy jaj, mi lesz velük?!

Az, hogy művészcsalád vagytok, számomra már önmagában feloldhatatlan paradoxon volt. Elvileg mindenki a saját alkotásával, a saját művészetével van elfoglalva, annak kell egy térben megnőnie. Ezzel szemben egy sokkal életszerűbb valami történik közöttetek, ahol szabad kicsinek maradni.

Kő Virág Én abban nőttem fel, hogy otthon volt műterem, és amikor mi megjöttünk az iskolából, akkor azt láttam, hogy az édesanyám fest, tehát számomra ez a munka természetes. Az megint csak általánosságként épült a tudatomba, hogy a családfő szobrász. Mi csak azt a modellt folytattuk, amit én otthonról hoztam. Számomra nem voltak melyik a fontosabb kérdések. Bár nem is vagyok olyan megszállott művész, mint az anyukám – de ezt Péter nem szereti hallani.

Gálhidy Péter: Mert szerintem Virág a gyermekeiért beáldozta a fanatikus festészeti hozzáállását.

Kő Virág: Mert nem volt fanatikus hozzáállásom.

Gálhidy Péter: Ezen is vitatkozunk.

Kő Virág: Nekem fizikai örömöt okoz a festés, de ugyanúgy a főzés is – és ez utóbbinak komolyabb hasznát látom. Szerintem Péter túlmisztifikálja a festészetet. Amikor a noszogatására újra festeni kezdtem, az identitásomat még a hagyományos édesanyakép határozta meg. A gyerekeim abban nőttek fel, hogy én nem festek. Nem láttak alkotni. A most készült képeimre viszont ők, ezek a művészi pályán éppen elinduló fiatal felnőttek úgy csodálkoztak rá, hogy az bennem is elkezdte újraépíteni a művészt.

Gálhidy Péter: A felnőtt gyerekeink, akik szintén belelátnak már a művészeti közéletbe, a képeken keresztül elkezdték érzékelni azokat a gondolatokat, melyeket a hétköznapokban az édesanyjuktól egyébként megkaptak. Szerintem ez volt az, ami számukra nagy élményt jelentett, hogy ez egy közvetlen, befogadható dolog az édesanyjuktól: ő ilyen képeket fest, és így főz, vagy ilyen szőnyeget tesz le a lakásban… Az volt az érzésem, hogy a gyerekeink arra csodálkoztak rá, hogy a hétköznapi és a művészeti élet nem biztos, hogy egymástól nagyon idegenek.

Virágnak ezen a képén például a tatai református templom modernista csillára van egyébként. (A felirata: „Én vagyok a világ világossága.” Jn.8,12 – a szerk.) A gyerekeink ezzel nagyon sokat foglalkoztak érzelmi szinten is az otthonunkban. Szerintem megpróbálták tudatosítani magukban, hogy vajon ez mi. És most látják egy kiállítótérben, ahol teljesen más viszonyba kerülhetnek vele.

Nem múzeumi tárgyakat hozunk létre, hanem arra törekszünk, hogy azt a közép-kelet-európai életformát, amibe belenőttünk, annak a hagyományát bizonyos módon újraértelmezzük a gyermekeink és a jövő generációja számára.

Párbeszédben vannak az alkotásaitok, aki bejön ebbe a térbe, az állandó párbeszédeteknek lesz részese.

Gálhidy Péter: Igen. Az biztos, hogy rám nagy hatással volt Virág taktilis érzékenysége. Úgy képzelik el általában az emberek, hogy a szobrász a kezével csinál mindent.
Amikor elkezdtem a szobrászatot, akkor mégis az elanyagtalanítás felé indultam, és szép lassan kezdtem visszatérni oda, hogy az anyaggal, a statikával, a stabilitással hogy lehet az anyagtalant kifejezni.

Virágnál ez a taktilitás nagyon erős. Nyilván a szobrász apa is segítette ezt, vagy akár a paraszti felmenőknek a génjei jelennek meg a föld, az anyag szeretetében. Az ő képein nagyon jól átjön a fényen túl az anyagiság is, és bennem is visszaerősítette ezt a vonatkozást.

Először elmentem a láthatatlan felé, a láthatatlannak a megmutatása felé, majd utána azt gondoltam, hogy visszajövök ide a földre, és újra kezdem ezt értelmezni. Nagyon erősen az együttélésünkből, az együttgondolkodásunkból fakadt ez a gondolat.

Átfolyt valaha a közös gondolkodás közös alkotásba?

Kő Virág: Hatunk egymásra, de úgy, ahogy a szüleim együtt dolgoztak, hogy az apám csinált egy szobrot, édesanyám pedig kifestette, olyan szoros szimbiózisban nem alkottunk együtt. Inkább Péter dolgozik, és én rácsodálkozom, hozzászólok.

Térey János költő, drámaíró síremléke valamelyest közös munkátok?

Kő Virág: Péter készítette a sírkövet, a hant egyrésze növényekből áll, ez kötődik hozzám, de ezt nem gondoltam művészi komponálásnak. De eleve szeretek temetőben lenni, ott járni – talán mert a nagyvárosban ez még stabilan a csönd helye lehet.

Gálhidy Péter: Eszembe jut Velence temetőszigete, amit nemrég bejártunk, a San Michele. Amikor létrehozunk egy ilyen teret a nagyvárosban, mint amiben most állunk és „Megrendítő nyugalom” lesz a címe, akkor valahol ugyanezt teremtjük meg.
A temető az a hely, ahol nemcsak a növények uralkodnak, de ahol az elmúlás és a valódi élet is egyszerre jelen van.
Ez a gondolat nem idegen ettől a kiállítástól, nem idegen a tájtól és nem idegen a csendélettől mint képzőművészeti műfajtól sem. Nagyon összetett gondolatokat tud egy temető valósága, és egy kiállítótérben átélhető valóság is hozni a csenddel és a létünk legélesebb kérdéseivel kapcsolatban.

Virág fejből fest tájképet egyébként. És fejből festi a takarásokat is. Tehát nincs a szeme előtt valós modell, miközben a valóságról beszél.

Kő Virág: Mert ezek a „hiperrealista” képek talán mégis inkább versek.

Ott a galéria előtt a két bicikli – és ők mindjárt visszatekernek a hegyre.
Te ég, mi van köztük? A szobrász meg a festőművész között? A teljes XX. század, generációk tudása, Marosvásárhely, Máramaros, Burgenland, Horvátország. A szavaik íze, zamata. A természetes és a természetfeletti. A kint és a bent. Kölcsönös tisztelet és egymás folyamatos emelése.
Már én is ott vagyok köztük, a képek és szobrok között feszülő gondolatok és töretlen hit tanújaként. És ott lehetsz Te is, ha megnézed.

Fotó: Füle Tamás