Örs fiunk ekkor volt kisbaba és utálta a konzervbabakaját, ezért az egészet gondosan kiköpdöste és a macska pedig mindent felnyalt, mire akkora lett, mit egy tigris, s úgy is viselkedet, hiszen a körtefáról egyenesen a vendég nyakába ugrott.Sajnos rövid életű volt, mert egyszer elkísért a szőlőbe, ahol egy vihar ért bennünket. Megfázott beteg lett. Kihívtuk az állatorvost. Macskához? - kérdezte - Ilyen hívásom még nem volt, de azért rendesen ellátta és mi pedig ápoltuk szegényt, de végül is elpusztult. - Mi volt a baja? Tüdőgyulladás.- S mitől kaphatta? - Mellhártya gyulladástól, s mitől kapta a mellhártya gyulladást? - kérdeztük az orvost. ...- Hideg sört ívott.

De azért elhatároztuk, hogy midig cirmos macskánk lesz és így is lett, mert öt évvel ezelőtt Vértesacsán Juliéktól kaptunk egy jó egerésző aprócska cirmost. Ő most is az ügyeletes Cirimó és állandóan ellik egy csomó kismacskát, amelyeket felnevel és amikor már majdnem sikerül felnevelnie, akkor Kópé kutya is besegít és ezzel vége van a történetnek, legalábbis a kismacskák részéről. A mostani menetrendszerű ellés azonban nem jól sikerült és egy kismacska Cirimóban maradt, mire azonnal elindultunk, hogy megoperálják szegényt. Igy is lett. Állatkórház, operáció, jaj szegény cicus, doboz, gyógyszer és a végén fizetés. Ez után a macska Réka és Boróka ágya mellett az asztal alatt ápolódott a két egészségesen született kölyökkel. Minden rendben lett volna, de az egyik kölök -éppen a fekete, de ezzel semmit sem akarok mondani - véletlenül Kópé szájába került, amikor mi lent voltunk az alagsorban használt ruha zsákokat rakodni. És akkor persze Kópé kutya megkapta a megfelelő mennyiségű verést, hogy már megint hogy tehetett ilyet. Hát ez volt a nagy történet. S tulajdonképpen az idei tavaszon mindössze ez történt errefelé. Legalábbis a családunk életében.

Egyébként pedig azért voltunk lent az alagsorban, mert valami hihetetlen véletlenek összejátszása folytán sikerült szerezni egy teherautót, ami hajlandó volt 3,5 tonna használt ruhát a Vajdaságba vinni Hertelendifalvára és környékére az ottani munkanélküli magyar családok részére.A ruhaanyagot Budapest - Zugló,- Fasor,- Kispest, - Külső-Üllői Út gyülekezetei gyűjtötték. November óta vadászunk már fuvarost, de senki sem vállalta. Mindenki arra hivatkozott, hogy Szerbia nem Európa, és nem érvényes oda a biztosítás. Hát igen ez így van, s fuvarosunknak is említettem e kérdést az út során, de legyintett, hogy ez nem számit, mert itt van az ATYA (mármint én) ezért semmi baj nem történhet. Ja, ? jó. ! - mondtam. Szóval szépen felrakodtunk és én azon kezdtem el gondolkodni, hogy mivel fogok teleírni egy délvidéki útról szóló tájékoztató levelet, amikor végre történt valami érdekes, ugyanis a fekete kismacska, meg a Kópé kutya ?, na de hát ez már elmúlt és akkor elindultunk, de itt meg is kell állni, mert meg kell említenem, hogy egy kedves spediciós cég ingyen vállalta a kiviteli papírok intézését. Hát ez azért rendes volt tőlük.

Na ez után elkezdtünk közeledni a határ felé. Semmi említésre méltó esemény nem volt és nem is volt várható, amikor feltűnt egy átlagos magyar schengheninek nevezett egyen határállomás, ahol minden szép, új, rendezett tiszta és a WC is el van falazva, ahova úgy lehet bejutni, hogy az ember bedob 100 Ft-ot és akkor a falon átmenő szerkezet segítségével (ajtó)be lehet menni a gyönyörű WC-be, de ezt ott nem próbáltuk ki, mert csak később lesz e kérdésnek szerepe a történetben. Rendkívül gyanús módon minden rendben volt. Ráadásul mindenki udvariasan mosolygott. Ez után elindultunk Szerbia felé a világ legrövidebb autópályáján, amely pontosan 182 lépés hosszú. Ugyanis ott már a határ van, s a Szerbek még nem építették meg a másik oldalt, azért vissza kell fordulni és az ellenkező sávban újból meg kell tenni 182 métert és néhány U, valamint S kanyar után egyenesen át lehet menni a régi úton egy átlagos szerb határállomásra. (Az állandó jellegű átlagos jelzőt Örs találta fel az átlagos holland biciklivel kapcsolatban) Itt egy kis - alig 182 méteres - sor volt, és alig egy óra alatt elérkeztünk a mérleghez. Izgalmas volt a dolog, de csak egy kicsit, mert ugye a kocsi nehezebb volt, mint kellett volna. Valahonnan kaptam néhány száz lejárt (2002-es) autóatlaszt és egyet véletlenül a mérlegelő közegnél felejtettem, mire megkönnyült a gép és mi begurultunk a helyi vámudvarba, amely mintegy 182 méterre volt. Még mindig minden rendben volt. (S ez persze ilyenkor nagyon gyanús) A merlegmester elmondta, hogy ő ugyan nem mondta, de szerinte mi a REXSPED-hez megyünk spediciózni. (Ürlapkítöltés rengeteg pénzért) Oda mentünk, és véletlenül magyarul köszöntött bennünket Harangozó Éva nevű hölgy mosolyogva. - Humanitárius szállítmány? Kérdezte. - Igen, - Minden rendben, csak meg kell kérdezni, hogy könyveket is lehet-e már behozni az országba. ??? Ugyanis rendkívüli állapot van. Ja.

És akkor elment a vámosért, aki bejött és azt mondta menjek el én a vámosfőnökhöz, majd az megmondja. El is indultunk ketten Harangozó Évával, aki egyébként T. Orsolyát, mint tolmácsot pótolta, mert T. Orsolya számára már nem jutott hely a gépkocsiban. 182 métert kellett megtegyünk vissza a határállomás központjába. Ott azt mondta a vámos, hogy tőle bevihetjük, de rendkívüli állapot van és szerinte a rendőrségre tartozik az ügy. Ja. Visszamentünk ketten Harangozó Évával a 182 lépésre levő vámudvarba, s közben sorban köszöntünk fejbiccentéssel és egyebekkel a különböző ?.spediciós (konténer irodák 29 db egymás mellett )ajtajában álló konkurenseknek. A vámudvarban a rendőr azt mondta, hogy szerinte nincsen baj átvihetjük a három doboz könyvet, amelyből kettő autótérkép egy pedig 600 db Pinocció kifestőkönyvet tartalmaz kicsiny bugyuta versikékkel, de a főnőkét azért megkérdezi és menjek vele. Jó, mondtam és elindultunk 182 méterre lévő határállomás központba, ahol a főnök fogadott és azt mondta nem lehet a dolgot megcsinálni, mert rendkívüli állapot van, de azért a vámraktárban hagyhatjuk a könyveket, amíg visszajövünk és majd a Spedició segít, ezzel visszaindultam a 182 lépésre levő vámudvarba, ahol Harangozó Éva várt rám és nagyon dühös lett, az összes magyar, szerb és ki tudja milyen alapnemzetiségű határőr, vámos, és egyéb általunk kikutathatatlan egyenruhákba bújt ronda és még rondább hölgyekkel együtt, valamint az udvaros is szitkozódott. Harangozó Éva erre fogta magát és velem együtt elindult a 182 méterre lévő határállomás központba, ahol a parancsokhoz mentünk, aki elárulta, hogy veszélyes lehet a Pinocció kifestőben lévő versek egyike másika, és ezzel a dolog elvégeztetett. Nem lehet bevinni Pinocció kifestőt és autóatlaszt Szerbiába. És ekkor elindultunk visszafelé bizonyos papírokért, hogy intézkedni lehessen és 182 métert tettünk meg a vámudvarig, ahol az autó parkolt. A papírokat kiemeltem és elindultunk Harangozó Éva igazi irodájába, amely 182 métere volt a vámudvartól. Közben Harangozó Éva szitkozódott, de csak a foga között. A többi speditőr is szitkozódott, de hangosan. Én persze nem szitkozódtam, mert valaki elárulta, hogy naponta legalább 2000 lépést kell megtenni, hogy az ember egészséges legyen, ráadásul a könyveket, amelyeket egy kedves budapesti kiadótól kaptunk 60000 Ft értékben egy iskola számára már napokkal ezelőtt átcsempésztük helyi érdekű hívatásos átmenők segítségével.

És akkor Harangozó Éva irodájában megtekintettük működés közben az IBM múzeum összes régi típusú gépét. Érdekes volt. A legfrissebb dolog a szobában a yoghurt volt, amit persze megettem közben. Ezek után visszamentünk a 182 méterre levő vámudvarba, ahol rendeztük a sorokat és a papírokat, valamint megittam egy kávét is. Átlagos szerb automatából. Ez után kellett keresni egy másik spediciót, amely vállalta, hogy vámraktározza a könyveket. Némi telefonálás után találtunk egyet pontosan a határállomás központjánál és akkor elmentünk a 182 méterre lévő spedicióba, ahol Mirjam fogadott és különböző papírokat töltött ki, majd hihetetlen lassúsággal elindult a 182 méterre lévő vámudvar központba, hogy hitelesítse a papírokat. Ez után kiderült, hogy valami baj van, ami valószínűleg sokkal nagyobb, mint az előzők, mert hihetetlen élénk, gyors, hangos, rikácsoló hangon kezdett el mindenki szerbül kiabálni. Mintegy 10-12 egyenruhás résztvevő, valamint a speditőrök?.Az egyik összecsapás szünetben megkérdeztem Harangozó Évát, hogy mi a baj? Talán ruhát sem lehet behozni, vagy megfejtették a Pinocció verset? Nem nyugtatott meg, csak a talicskát ellopták és így nem lehet a könyveket elvinni a vámudvarból a 182 méterre lévő vámraktárba. Az autó, mint szállítóeszköz szóba sem jöhet, mert ott van a sorompó. És akkor Mirjám dühös lett, hogy ez azért már mégiscsak sok és otthagyott minket.

Mire én fogtam magam és a vállamra tettem az egyik térképes dobozt, mintegy 110 db térképpel. S nekiindultam. 182 métert tettem meg a spedicióig, ahol Mirjam már várt rám. Közben persze a 29 valamilyensped munkatársai elismerően bólogattak, hogy hát ez a pap miket csinál, mire a 17 bejelentette, hogy nem is pap, hanem püspök, mert ő tudja, ugyanis hallotta, amint a sofőrömnek telefonáltak, hogy Feketicsen fogunk aludni és ott a püspök van. Ő tudja, mert már volt ott temetésen. (Persze nem akartam elárulni, hogy nem püspök vagyok, hanem a püspök utódja, mert az elődöm lett a püspök Dunamelléken?) _Tegye oda a sarokba, mondta Mirjam és akkor visszamentem a következő 110 db autótérképért. Mellé, mondta Mirjam és én újra fordultam. Ekkor majdnem átestem egy talicskán, olyan úrjézustalicskának hívnám, mert nyilván ő küldte, ugyanis a Pinocciós doboz 80 kilós volt. Az urjézustalicska tulajdonosa magyar ember volt. Utcaseprő, azaz inkább átlagos szerb határállomásseprő, aki első szóra mellém szegődött és 182 lépés után a talicskába huppantottuk a 600 Pinocciót. És akkor vissza Mirjamhoz, aki adott egy csekket, hogy fizessem be a postán, ahol nyugodjak meg, mert nem beszélnek magyarul, mint ő. Persze eddig nem tűnt fel, hogy ő magyarul beszélt, de mindegy.,

Elmentem egy másik irányba 182 métert, ahol a posta volt. Ott szerintem mindenki CSAK magyarul tudott, de hogy honnan vették, hogy lelkész vagyok azt nem tudom. Kifizettem egy csomó EU-t és visszamentem Mirjamhoz 182 métert megtéve. Mire ő sajt pofával újabb pénzeket vett el tőlem. Ez után átmentünk a 182 méterre levő vámudvarközpontba, ahol érvényesítette a papírokat, majd visszamentünk 182 métert a dobozokhoz és felraktam a polcra. A Pinocciót nem, mert túl nehéz lett volna a polcnak. És ekkor végeztem Mirjammal és nekikezdhettünk végre a vámolásnak. Ehhez visszamentem a vámudvarba 182 lépéssel és jelentkeztem Harangozó Évánál, aki azt mondta, hogy minden rendben, sőt már szól a speditőröknek -27 kollega-, hogy nem én vagyok a püspök, hanem csak Feketicsen fogunk aludni a Diakóniai központban, ami nem messze van a püspöktől (182 méterre). Minden rendben volt. Csak a vámos nem jött, mert engem keresett, de aztán megtalált egy óra múlva és akkor levámolt minket és adott egy csomó papírt, amit bevittem egy szobába, ahol elvették a papírokat és fizettem egy csomó pénzt és akkor kaptam egy papírt, amivel elmentem a 182 méterre levő határállomás központba, ahol visszakaptam az útlevelemet, amelyet 4 órával azelőtt már gondosan elvettek, de most vissza adták és én szép lassan megettem 182 métert az autóig, ahol Harangozó Éva közölte, hogy megszüntették a rendkívüli állapotot. Hát ez szerencse - mondtam. (Ugyanis ettől kezdve már be lehetett vinni Pinocciót hülye versekkel és autótérképet)

A magyar határállomáson 100 Ft volt a WC, de nem fizettünk, az átlagos szerb határállomáson részletekben 150 Eu lefizetése után tárgyalásokat lehet kezdeni, hogy az embert ideiglenesen szabadlábra helyezzék. Feketicsen 102 személyes diakóniai központ van. Ketten aludtunk benne némi meleg virslivel a gyomrunkban.

Másnap hajnalban nekiindultunk Újvidéknek. A táj lapos, azután megint lapos, míg nem fel nem tűnik egy hegy. Az a világ vége. Legalábbis a Kárpát medencéből nézve. A hegyen egy vár, Pétervárad. Alatta a Duna, s előtte Újvidék. Egy zöld lóhere alakú benzinkútnál várt ránk Béres Károly. Eredetileg elektro mérnők, majd pedig, mint lelkész az Ökumenikus Szeretetszolgálati központ vezetője lett Vajdaságban. Van egy kis gyülekezete, valamint 27 embernek ad munkát a szeretetszolgálatban. Csodálatos szolgálatot végez csapatával együtt. Most éppen bennünket vezetett a vámudvarba. Ott némi vita után közölték, hogy egy hét a vám. Le kell pakolni, lehet visszamenni. Furcsa volt nézni, ahogy a helyi rakodómunkások lepakolnak. Károly megmutatta az irodát. Bemutatott a hölgyeknek, akikkel már november óta levelezek, megígértük egymásnak, hogy a helyzetre való tekintettel hozunk még ruhát.(Nagyon sok munkanélküli van Vajdaságban.)

A 3,5 tonna ruhát sorsára hagyva az autópályán jöttünk haza. 18 EU és nem autópálya, hanem autóút. Tele lyukakkal. Az átlagos szerb határállomásra érkezve egyből Mirjám spediciója elé álltunk a teherautóval. Persze körülfogtak bennünket a géppisztolyos rendőrök, de mosolyogva megmutattam, hogy van útlevelem és csak a Pinocciókért jöttünk. Az utcaseprő, azaz az átlagos szerb határállomás seprő, akinél még mindig ott volt az urjézustalicska mosolyogva köszönt, hiszen tegnep nem fogadott el egy sört se, s közölte, hogy nem dohányzik, valamint nem iszik kávét, az üdítőt pedig utálja. Erre a rendőrök elmentek és én némi EU befizetése után (posta 2x182 m) megkaptuk a 600 db Pinocciót, valamint a 220 db térképet, amit betuszkoltunk az utasfülkébe és letakartuk, mint a papagájt nehogy a magyar oldalon vámárúként kelljen beléptetni (speditőr, papírok, stb.) Valami egészen döbbenetes módon néhány perc múlva intettek, hogy mehetünk Magyarország felé. Mentünk, mint a meszes. Át a mérlegen. Észre sem vettük, úgyhogy csak a magyar átlagos schengheni típusú egyen határállomáson álltunk meg a 2x182 méteres autópálya végén, ahol közölték, hogy menjünk vissza a mérlegházvezetőhöz, s mi vissza is mentünk ketten 182 métert a határállomásmérlegházig, ahol megkaptuk a papírt, amin jól látszott, hogy ott fekszik súlyilag a sok Pinocció és térkép, ezért a visszafelé menendő 182 méteren felhasználtuk az úrjézusküldte esőt és eláztattuk a papírt, hogy ne látszon a könyv súlya és nem is látszott, mire közölte a vámos, hogy mehetünk. Ja, - mondta a vámos- hallották, hogy feloldották a rendkívüli állapotot? Igen feleltük lelkesen. Hallottuk és én akkor a Cirimó fekete kölykére gondoltam, hogy disznóság, hogy Kópé kutya agyonabajgatta szegényt. Hát persze, hogy rendkívüli állapot volt.

Szegeden 102 banánosdoboz ruhát tettünk be az autóba a helyi buszmegállóból verbuválódott úri közönség segítségével. A következő szállítmányt ugyanis: a Szegedről, Sárszentmihályról, Lovasberésnyből és más helyekről származó anyagokat beletuszkoljuk egy újabb teherautóba és Csíkszeredába visszük. Hasonlóan eseménytelen körülmények között. Ha valakinek eszébe jutna a számlaszámunk nem változott. Befizetési csekk pedig egészen könnyedén ezen a címen igényelhető: bbereczky@aramszu.net