„Ahol nincs csend, ott csak gonoszság terem. Az ember a bűn miatt elveszíti a csendet, ezért nem is hallja Isten szavát. Hiszen Isten halk szóval szól, a zajos ember pedig legfeljebb a maga vagy társa szavát hallja."
Visky Júlia
Megtanulni az alázat cselekedeteit
A lelkészbeiktatás kettős örömünnep, mérföldkő a lelkipásztor és a családja életében és a gyülekezet számára egyaránt. Szentmártonkátán beiktatták tisztségébe Schwancer Pált.
A találkozás
Szentmártonkátán 1997 októberében volt utoljára lelkészbeiktatás. Azóta három lelkipásztor szolgált a községben, s ahogy Takaró András délpesti esperes szeretetteljesen és kellő humorral, de a valóság eltagadásától tartózkodva fogalmazott: sok dolga volt neki mint esperesnek az elmúlt tizenöt évben ebben a gyülekezetben.
Ez a tény még inkább emeli annak a jelentőségét, hogy 2024 böjtjén felszentelt lelkésze lett a szentmártonkátai reformátusoknak Schwancer Pál személyében, aki épp egy éve látta el a gyülekezet lelkészi szolgálatait.
Schwancer Pál családos ember volt már, amikor megértette és elfogadta feleségével Schwancer-Csák Mariannával együtt Jézus Krisztus bűnbocsátó kegyelmét. Ez azt is jelenti, hogy a kegyelem mélységéhez közelebb van a szíve.
Tíz év kellett ahhoz, hogy megértse Isten radikálisan új tervét az életére nézve és igent mondjon a lelkészi szolgálatra.
Újabb tíz év megpróbáltatásai között szerzett az eredetileg informatikus végzettsége mellé lelkészi és hitoktatói diplomát, ez utóbbiban felesége már előtte járt.
Hosszú út vezetett Vizsolyból, ahol a Scwancer család Jézus Krisztust megismerte Szentmártonkátáig, a szolgálat helyéig.
Erről az útról és erről a lelkész és gyülekezet közti találkozásról szólt a lelkészbeiktatás hálaadó alkalma.
„A palást megy elől”
A 111. zsoltár hálaadó verseinek éneklését követően Balog Zoltán, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke a református Bibliaolvasó kalauz aznapi szakaszával, a lábmosás történetével készítette a lelkészt és a gyülekezetet a közös útra.
Az igehirdetés terhét csak az ismerheti, akinek már volt alkalma megállni az Ige súlya alatt. Megjegyzem, valami hasonlót azért érezhetett már az is, akinek volt alkalma agyagos földet kapálni a tűző napon – azt biztosan tudja legalábbis, hogy ezt a tevékenységet az ember nem önmagáért végzi.
„Mi mindannyian csak azért lehetünk itt, mert van bűnbocsánat, mert Jézus Krisztus nem csak a lábunkat, hanem az életünket is megmosta. Erre alapul a közösségünk Szentmártonkátán és a református egyházban” – mondta Balog Zoltán, aki emlékezett a gyülekezet korábbi, élő hitű igehirdetőire, id. Vízi Istvánra és Nemezes Máriára, akiknek a szolgálatát hallva gyerekként először érezte, hogy az Ige neki és róla szól.
A lábmosás története János evangéliuma 13. részének 12-17. versekig terjedő szakasza pedig nekünk és rólunk szól – Szentmártonkátán és a református egyházban.
Jézus Krisztus megmosta a tanítványai lábát.
Az áruló Júdásét, a hőzöngő Péterét – mindegyikőjükét.
Balog Zoltán emlékeztetett a református „bevonulási rendre”, amelyben nincs komoly lamentálás: a palást megy elől. Aki a palástot viseli, az kapja az első ütést, de övé a lehetőség nem csak átvenni, hanem először továbbadni a bűnbocsánatot, ami meghajlással, önmagunk megalázásával jár.
A lábmosási manővert ezért lehetetlen ellesni Jézustól, mert ez nem csupán egy gesztus. Nem másolható.
Erre hívta a dunamelléki püspök a Délpesti Református Egyházmegye lelkészi közösségét: segítsenek egymásnak abban, hogy megtanulják az alázat cselekedeteit.
„A lábmosás nem fejmosás, hanem azt jelenti, hogy kész vagyok neked segíteni abban, hogy megtisztulj!” – mondta Balog Zoltán.
A püspök aláhúzta az egyház és a világ logikájának különbségeit, a beiktatandó lelkipásztort bátorítva a délpesti egyházmegye lelkészi közösségének jelenlétével, azzal, hogy a megkapott kegyelem a továbbadás képességétől válik nyilvánvalóvá.
Megbocsátás és megtisztulás vár ránk Szentmártonkátán és az egyházban, ha az alázat cselekedeteit komolyan vesszük. Tudva, hogy ez nem magától értetődő, arra bátorította Balog Zoltán a beiktatandó lelkipásztort: „Kérj erőt attól a Mestertől, aki Úr volt és szolga lett!”
A püspök záróimádságában így könyörgött: „Bocsánatért jövünk hozzád hűséges Istenünk, hogy újat tudjunk kezdeni.”
A kulcsok hatalma
A beiktatás szolgálatát Takaró András esperes végezte, a templom kulcsát Jézus szavaival adva át: „Amit megköttök a földön, a mennyben is kötve lészen; és a mit megoldotok a földön, a mennyben is oldva lészen.” (Máté evangéliuma 18. rész 18-20. versek) Majd átnyújtotta az egyházközség pecsétjét, a hivatal átvételének jelképeként, szeretetteljes köszöntéssel: „Kedves Nagytiszteletű úr, immár megérkeztél! Kérünk és kívánunk a szolgálatodban érzékeny szeretetet, figyelmes szívet és Isten áldását!”
A traktusba fogadást a lelkészi kör áldásai súlyozták le a jelenlévők számára, melyek közül az első az esperesi áldás volt, mely az esemény meghívóján is szerepel: „És hálát adok annak, aki engem megerősített, a Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak, hogy engem hívnek ítélt, rendelvén szolgálatra.” (Timótheushoz írt első levél, 1. fejezet 12. vers)
A huszonöt áldás, ami hangzott, nem csak a beiktatott lelkészben vert visszhangot. Takaró András a gyülekezethez is szólt a traktusba fogadást követően, kifejezve azt is, hogy ő maga is megindult azon a megrendültségen, ahogy Schwancer Pál az áldásokat fogadta: „Vigyázzatok erre a lelkészre és segítsétek, mert szeret titeket!”
A beiktatást követően nyilvános presbiteri gyűléssé alakult az istentisztelet, melynek keretében a hivatalos köszöntések követték egymást, elsőként dr. Somogyi Alfréd, a komáromi Selye János Egyetem Református Teológiai Karának dékánja köszöntötte a beiktatott lelkipásztort a teológián többször elhangzott üzenettel: „Soha ne a gyülekezetekből, hanem a gyülekezetekért éljetek!”
Kele Sándorné, a község alpolgármestere az áldás és békesség fontosságát emelte ki a gyülekezeti élet megélt valóságaként, kitapintva református köszöntésünk ütőerét.
Skoda Ferenc, a református gyülekezet főgondnoka a 25. zsoltár 3. versével indította útjára a nagytiszteletű urat: „Senki se szégyenüljön meg, aki benned bízik, azok szégyenüljenek meg, akik ok nélkül elpártolnak tőled!”
Lázár-Veres Eszter és a Székely József Református Általános Iskola kórusa énekelt áldása ágyazott meg az intézmény igazgatója, Simonné Bozsik Anikó köszöntésének.
Hálaadás
A frissen beiktatott lelkipásztor a köszöntésekre válaszul életét meghatározó Igéken keresztül avatott be bennünket abba az útba, amelynek végállomása Szentmártonkáta lett. A lelkipásztor hálaadással tekintett vissza a történetére és annak minden résztvevőjére, de főként arra az Istenre, aki őt elhívta és a sorsát akkor is kézben tartotta, amikor kétségesnek tűnt az elhívás valódisága a sorra bezáruló ajtók miatt.
Elsőként Sípos-Vízaknai Gergelyért és feleségéért adott hálát, akik Vizsolyban hirdették számára az evangéliumot, a szolnoki gyülekezetért és Végh Miklós lelkipásztorért, akik befogadó, támogató közösség voltak a Schwancer család számára. Hálát adott a komáromi Selye János Egyetem Teológiai karáért, ahol emberséget és hitbeli látást is kapott.
Családjának nemcsak megköszönte a teológia évei alatti támogatását, hanem bocsánatot is kért tőlük – ugyanezekért az évekért, amelyek elvonták a családi szerepeinek megélésétől.
Megrendülten köszönte meg feleségének a helytállását a nehéz években, amikor több felelősség hárult rá, mint korábban.
Megköszönte Takaró András esperes bizalmát, mellyel meghívta a gyülekezet szolgálatára, de őszintén adott hálát a szentmártonkátai gyülekezetért is a beiktatott lelkész, amiről korábban sok rosszat lehetett hallani és kevés jót – megérkezve azonban sok jót talált és egy kevés problémát is. „Azért küldettem ide, hogy Isten hívó szavát adjam át napról napra, hétről hétre és ünnepről ünnepre” – vallotta a lelkipásztor.
Mindenki
Egy emberi életút állomásait láttatta a lelkész – és ugyanezt képviselte az együtt ünneplő gyülekezet. Jelen voltak fiatalkori barátok Miskolcról, azokból az évekből, amikor a most beiktatott lelkipásztor nem ismerte Jézus Krisztust, de ott voltak a szolnoki gyülekezet tagjai, akik között szolgálva megszólíthatta Isten a pásztori szolgálatra. Ott voltak az egykori teológustársak (volt, aki ötszáz kilométert utazott az alkalomért) és ott voltak a délpesti lelkipásztorok is. Tanúi ugyan annak az emberi életnek – mást és mást tapasztalva belőle, mégis együtt hálát adva annak, aki ismerve nem csak a múltját, hanem a jelenét és a jövőjét is, hűnek találta a szolgálatra. (Lásd: Timóteushoz írt első levél 1. rész 12. vers)
Istenben az a csodálatos, hogy név szerint ismer mindenkit. Így is szólít bennünket: név szerint. Schwancer Pált és Schwancer-Csák Mariannát ajándékba adta 2024 tavaszán a szentmártonkátai gyülekezetnek.
A gyülekezet pedig szeretetből vendégül látott mindenkit, aki erre a hálaadó alkalomra eljött. Újságírót és egyházi elöljárót egyaránt, válogatás nélkül.
Képek: Vargosz
Kapcsolódó cikkünk:
„Ha elindulsz valahova, szeretnéd tudni, hogy mi a végcélod. Isten GPS-e kicsit másképp működik. Elég, ha Ábrahámra gondolunk, akinek úgy kellett elindulnia, hogy nem tudta, hova megy. Én is így indultam, és amikor mindennek ellenére megérkeztem arra a pontra, amikor megkaptam a felhatalmazást arra, hogy egész életemmel Őt hirdessem, egyszerre szakadt fel bennem a hála, a dicsőítés, a végtelen öröm és megnyugvás.” Schwanczer Pállal beszélgettünk.
Leckék vízen járáshoz
