A minap éjszaka láttam egy kígyászt, aki puszta kézzel meg tudta fogni még a legveszélyesebb királykobrát is. A kígyó fölemelkedett előtte, támadásra készen állva leste az útját elálló férfiú minden mozdulatát, aki viszont két tenyerét kifordítva olyan mozdulatokat végzett megállás nélkül, hogy a halálos csapást előkészítő ellenfelének nem állt módjában lokalizálnia azt a pontot, ahova villámgyorsan befecskendezhetné mérgét. A két tenyér megállás nélkül járta a maga kifinomult táncát, mialatt a kígyász lendületesen mondta bele a kamerába érdekfeszítő tudományos kommentárjait.
Akkor megértettem, hol tartok, és mi történik velem.
Hosszú idő óta teljesen eseménytelenül olvasom az Írást, sőt teljes biztonságban látogatom az istentiszteleteket. "Látogatom", igen, ez a helyes kifejezés: rutinosan fölkerekedek, és épségben térek vissza, ugyanazon az úton.

(Nincs kiút, ne is legyen) Az agg Simeon rabbi, Szent Lukács szerint, azt a kijelentést teszi a Megváltó körülmetélési szertartásában, karjaiban tartva a nyolcnapos Gyermeket, hogy "vettetett sokaknak elestére - más fordítás szerint: romlására, lerombolására - és feltámadására - más fordítás szerint: felemelésére, felépítésére - az Izraelben", "jegyül, akinek sokan ellene mondanak". Az evangéliumi történet később, a városon kívül elterülő, ítélet-végrehajtásra alkalmasnak bizonyuló hegyen a "sokakat", ha a Megváltót elhagyókra gondolunk, "mindenkivé" változtatja, beleértve az Atyát is. Simeon "sokakra" vonatkozó próféciája majd a magányos feltámadás-eseményben válik ismét időszerűvé: kizárólag az "ellene mondók" reprezentációja teljesedik be a sír körül őrködő névtelen, a feltámadás fényétől vélhetően megvakuló fegyveresek személyében. Boldog vakság, nem hagy semmi kétséget afelől, ami nélkülük és ellenükre ment végbe, de mindenképpen, követhetetlen és "minden értelmet" meghaladó módon, velük és érettük is.
A "sokak" és a "minden elesendők" sorában később ott látjuk Saulust is, a későbbi Pált, megvakul ő is, mialatt hallja a hangot, amely nevén szólítja. Boldog vakság, nem hagy semmi kétséget afelől, ami nélküle és ellenére ment végbe, de mindenképpen, követhetetlen és "minden értelmet" meghaladó módon, vele és érette is.
Elesés, ellene mondás, sokaké, mindenkié: Simeon próféciája egy domesztikálhatatlan Megváltót nyújt át a meglepődött Máriának, azt a Gyermeket, aki egészen másként mutatta meg és mutatja meg a maga hatalmát, mint ahogyan hívei, legfőképpen pedig az elé járulás, őt megszólítás félelmét megtagadva elhagyó, hitetlen és kis stílű hatalmi játszmákban széthullt egyháza elvárná. Simeon, mondhatni, kiveszi a Gyermeket anyja kezéből, és tőrt, két élű éles kardot ad vissza neki. Könnyű volna azt gondolni, hogy a feltámadást és mennybemenetelt követően a kard, legalábbis Krisztus egyháza irányában, elveszítette volna élét; hogy a történet, amelynek tudni véljük a végét, noha egyre több okunk látszik lenni azt gondolni, hogy nem is sejtjük, eltompította volna a befelé vágó élt, és csak a kifelé sújtót őrizte volna meg.
A domesztikált megváltó egyértelműen és jól láthatóan hozzánk tartozik, a mi szekerünket tolja, ott áll jelentés nélküli mosollyal pénzváltó asztalaink mögött ő maga is, és kész még most is leoldani derekáról az övet, ha a hirdetett evangélium inflálódását kérik számon rajtunk a nem hozzánk tartozók, hogy nagy megelégedésünkre végig verjen rajtuk. De nem, Simeon rabbi nem róla, a megszelídíthetőről, ártalmatlanná teologizáltról, a kisajátítva bepólyáltról szól, amikor fölemeli a magatehetetlennek mutatkozó, a körülmetéléstől éppen vérző Szabadítót, majd visszaadja az asszonynak.
Nincs kiút, ne is legyen. Ha van Megváltó, akkor az ilyen, szikrázó tőr, tessék, nem úszod meg te sem.

(Egyetlen szó sem) Amikor Ferenc fia Ferenc, a Szentéletű fölismerte, hogy írásmagyarázatait növekvő gyönyörűséggel hallgatják, és egyre többen zarándokolnak el falujába, még messzi vidékekről is, hogy tanításaiban részesüljenek, nagy rémület lett úrrá rajta. Attól félt, nem az élet szavát szólja, hanem szép beszédeket mond, amelyek megörvendeztetik a füleket, de nem hatolnak le a lélek mélyére, és ahelyett, hogy az Örökkévaló elszánt keresésére ösztökélné az odaseregletteket, hamis megnyugvást és olcsó örömöt nyújt nekik, üres szívvel térnek haza mindannyian, a megváltozás legcsekélyebb vágya nélkül.
Éppen pünkösd, a Tóra adás ünnepe következett el, amelyet Ferenc fia Ferenc a megértés napjának szeretett nevezni, hiszen ezen a napon adta vissza a Világ Ura a szent nyelvet az ő népének, amelyet Bábel építésekor föllobbant haragjában visszavett, nagy félelemmel készült hát az ünnepi istentiszteletre, keresvén kereste a megfelelő szakaszt, aminek alapján hűségesen közvetíthetné a hallgatóság felé az Írás teljes értelmét, és amikor rátalált, nagy szorgalommal kutatta a szent szöveget, mint aki a betűk és a szavak látásától el akar jutni az őket kimondó hang meghallásáig.
Amikor eljött a nap, fölment a szószékre, megnyitotta a könyvet és felolvasta belőle A nagy mélységből kiáltok hozzád, Uram kezdetű zsoltárt, kimondhatatlan hosszúságú és mélységű szüneteket tartva a versek között. Amikor a zsoltár végére ért, letette maga elé a Könyvet, majd annyi ideig, amíg máskor prédikálni szokott, egyetlen szó sem hagyta el az ajkát. Csukott szemmel állt a megemelt helyen, és nagy csend áradt belőle. Úgy fél óra elteltével Áment mondott, utána Áron főpap szavaival megáldotta a gyülekezetet, majd lejött a szószékről és helyett foglalt Mózes székében, pontosan úgy, mint máskor.

Visky András