Napok óta nem hagy nyugodni ennek az almának a képe. Annak a szépséghibás almának, amely úgy néz ki, mintha kérdőjel lenne rajta. Az ember persze sok mindent belelát a környezetébe, és általában olyasmiket, amelyek tudat alatt foglalkoztatják, de jelen esetben fogalmam sincsen, mit vetíthet ki a tudatom erre az almára. Mit akar nekem üzenni azzal, hogy egy kérdőjelet látok a héjon? Azt nem mondanám, hogy nincsenek bennem kérdések, de nem csordulnak túl bennem, és egyiket sem érzem sürgetőnek. Valamiért mégsem tudok csak úgy elmenni e mellett az alma mellett, és azon kapom magam, hogy a kérdőjel üzenetén merengek. Mi van, ha Isten akarta felhívni valamire a figyelmemet? Mi van, ha Őt kell kérdeznem valamiről? Mi van, ha Ő kérdez tőlem valamit?

„Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” – ugrik be egy igeszakasz Sámuel könyvéből, amely annak idején gyermekkori hittankönyvem első leckéjében szerepelt. Talán ez lehetett az egyik első bibliai történet, amelyet megismertem. Gyakran jut eszembe mostanság ez is, gyakran szeretnék Sámuellel együtt így felelni az Úr szavára, de ehhez előbb hallanom kellene a pontos megszólítást is. Napi igeolvasásaim során ugyanolyan görcsösen próbálom kikaparni magamnak a nekem szóló személyes üzenetet, ahogyan az alma kérdőjeléből is. Kicsit olyan ez, mintha ki akarnék kényszeríteni egy választ – holott olykor még a kérdésig sem jutok el. Lehet, hogy üzenetek megfejtéseinek kergetése helyett inkább a ki nem mondott, meg nem fogalmazott, sőt, olykor meg sem született kérdéseimhez kellene eljutnom? Hogyan akarok párbeszédet folytatni Istennel, ha olykor még saját magammal sem tudok? Lehet, hogy először saját magamban kellene keresnem a kérdőjeleket?