Nemzetségek az oltár körül

Mózes pedig felírá az Úrnak minden beszédét, és felkele reggel és oltárt építe a hegy alatt, és tizenkét oszlopot, az Izráel tizenkét nemzetsége szerint.
2Móz 24,4

Mi az ami összetart? Mi az, ami egybeköt? Mi az, ami nemes mozgatója egy családnak, nemzetségnek vagy népnek? Nyilván nem elég az, hogy kimondjuk mint feladatot, és megszervezzük azt, hogy együtt legyünk, mert attól még egyek nem vagyunk.

Hogyan lehet az Egy fele elmozdulni?
Családot nemzetségeket, népet szétdobáló, tudatosan szétszedő világba sodródtunk bele. (Mintha a Szétválasztó – diabolos – mostanában nagyobb teret kapott volna).
Mindenki magáért korszak lett ez. Lassan a közeli családtagok, azaz az 1-es és 2-es számú szülő – akiket nemsokára csak géndonornak fognak nevezni – által alig nevelt, hanem inkább csak eltartott új egyedek sem ismerik egymást. Jobb ha nem, mert akkor komoly érzelmi megrázkódtatás nélkül lehet a világ bármely sarkában  rabszolgamunkát végezni. Mindezt azért, hogy a szabadság látszatát élvezhesd hétvégén vagy egyszer egy évben néhány hét erejéig. 

Ezzel szemben Isten, az élet alkotójának néhány alapvető használati utasítása van itt ebben az igeversben. Így következnek egymás után: – Isten beszéde – oltár Isten hegye alatt – tizenkét oszlop az oltár körül – tizenkét nemzetség.
Ez az igevers abból a történetből van kiragadva, amelyikben a Szentírás elmondja, hogy Jákób gyermekei  nagy néppé nőttek Egyiptomban.
A szolgaság alatt nőttek meg. Nem a jólétben. Az elnyomás alatt.
A megszorítás, szorongattatás, a szűk-ség nem föltétlenül rossz.  Olyan, mint a fa visszavágásra, amely azt termésre sarkallja, vagy mint az éhség, ami nélkül nincs evés, majd növekedés. Tehát, az élni akarás nem a jóléttől függ elsősorban. Sőt, az inkább elaltatja azt.

Egy nép az Isten beszéde körül. Úgy, ahogy ezt mi is mondjuk, tesszük a sajtóban is. Ez a szó hívott életre minket.
Az első, ami összetart, az Isten szava?  Ő beszél velünk, de tényleg hallgatunk rá? Valóban Jézus köré gyűlünk amikor együtt vagy külön vagyunk? Ő folyamatosan mondja az élet szabályait. Állandóan kommunikál velünk.
Mennyire hatékony ez a mennyei kommunikáció?
Ugyanis ez nemcsak életre hívott, hanem meg is tart bennünket. Ez a legmesszebb nyúló kötődésünk. Akkor is számíthatunk rá, ha magunkra maradunk, mint József rabszolgának eladva Egyiptomban, egyedül. Olyan messzire nyúl, hogy átvezet az egész életen, az örökkévalóságig, a nagy családhoz vissza. Ezt a köteléket kell mindenképpen erősen megőrizni.  Ezért nem mindegy, hogy Jézus-, vagy emberközpontú az együtt(létünk) életünk vagy egyesülésünk.

Oltárt készít Mózes Isten hegye alatt. Az oltár a bocsánat és a hála helye. A találkozás helye az egyébként láthatatlan Atyánkkal. Az a hely, ahol Isten megérinti a bűneiket. Az isteni érintésétől meghal, elég, hamuvá tisztul a bűn, a rossz. Ezért lett Jézus bűnné érettünk. (2Kor 5,21.)
Az oltárnál találkozik az ember mennyei Atyjával. Itt tapasztaljuk  meg, hogy szeret, megbocsátott. Elégetett bűnünkért – Jézusért – hálából még mélyebben szeretjük.
Oltár nélkül nincs igazi találkozás, egymásra találás. Áldozat és szeretet nélkül csak vád, harag és eltaszítás van. Minden családban, Isten családjában is van bűn. A bűn miatt nehéz együtt élni. Az oltár, a bocsánat old fel. A szeretetből fakadó bocsánat újra összekapcsol Istennel és ember-testvéremmel. Jézus az oltár. Az oltár tüzét a Szentlélek fújja, szítja. Ettől visszamelegszik a meglankadó ember.
Megbocsátás, kegyelem alapú a közösségünk, családunk? Vagy az együtt-élésünk törvény-szabály-erő-erőszak alapú? (Zak 4,6).

Tizenkét oszlopot állított fel az oltár köré. Az oltár körül ott áll a tizenkét nemzetséget jelképező 12 oszlop. Ezek az oszlopok egymásra rakott kövek voltak, nem egy kő, ahogy önző módon törtetnénk. Oszlop lenni. Olyan, akire építeni lehet. Olyan, aki messziről látszik. Akire fel lehet nézni. Mondjuk is: oszlopos tag. Egy-egy ember és nemzetség feladata ez.
Építse fel: fogadja el és emelje maga fölé folyamatosan oszloppá a másikat:  „Semmit nem cselekedvén versengésből, sem hiábavaló dicsőségből, hanem alázatosan egymást különbeknek tartván ti magatoknál. (Fil 2,3) – és így építi fel önmagát.

Az oltár, Jézus körül állnak. Nem mozdulnak el. 
Jelképes ez az építés, hiszen arról a helyről továbbmennek, de azzal, hogy ezt megteszik, kőbe írják és ki is ábrázolják, megtestesítik Isten üzenetét. Belekövesednek, mozdíthatatlanul, makacsul. Néha úgy tűnik, csak köveket és nem lelkeket építünk, rakosgatunk.
Talán Istentől rendelt karikatúrája is ez a kőoszlopépítés egyházi vagy hitéletünknek. De ezekből a kövekből könnyebb fiaikat támasztani. (Mt 3,9.)
Az emberi akarattal összetákolt, erőszakolt együttből ki lehet lépni, törni, kikeseredni. Abból, amit a Szentlélek éleszt, szít, nem lehet kilépni, csak árulással.
A Krisztushoz ragaszkodó élet nem magánügy, hanem nemzetségek feladata és szövetsége Istennel. Ezt ígérjük meg egyébként, amikor keresztelünk: én is, de utódaim is, itt maradunk az oltár, Krisztus körül és nem futunk el. (Ézs 28,16.)
Oszlopdarab kell legyen a családfő, akire rá lehet tenni a következő kődarabot, a gyermeket, majd az unokát és így tovább. Építsünk ilyen oszlopokat családjainkban, gyülekezeteinkben és nemzetségeinkből!

Tizenkét nemzetség. Gyakran olvassuk a Bibliában a nemzetségek kifejezést. Még többször így: nemzetségről nemzetségre. Nem üres szóvirág, hanem lépcsőfokok ezek, amelyek Istentől indulnak és hozzá vezetnek vissza.
Szétziláló társadalmunkban sokan elfeledték, hogy a nagyobbik köteléket is ápolni kell, a nemzetségeket. Erő van abban, ha erre figyelmet fordítunk és ez egyike azoknak az alapszabályoknak, amelyeket Isten beleépített világunkba. 
Ebben az egymásrautaltságban kaptunk Istentől feladatot, hogy legyünk oszlopdarabok, akik megmaradnak Krisztus közelében. Oszlopkövek, akire építeni lehet, aki minta a következő nemzedéknek. Oszlop, akire fel lehet nézni, aki terhet bír. Aki áll akkor is, ha úgy tűnik, magára maradt. Nemzetségi találkozónk minta legyen másoknak.

Tehát, akkor növekedünk még a szorongattatásban is, ha Isten beszédéhez igazodunk, ha középen Krisztus megbocsátó szeretete az oltárunk, és ha nemzetünkben, nemzetségeinkben erősítjük ezt az Istenhez és egymáshoz való kötődésünket nemzetségről nemzetségre.

Adorjáni László
református lelkész, Kolozsvár

A Kárpát-medencei református sajtómunkások találkozójának nyitóáhítata.