Reformátusok és Trianon
Trianon nem csak az országot, de az egyházszervezetet is darabokra szakította. A magyar reformátusok egy ellenségessé vált politikai környezetben szinte a semmiből szervezték meg az utódállamokban egyházigazgatásukat, oktatásukat, missziói munkájukat.

Reformátusok és Trianon című félórás dokumentumfilmjével a Károli Gáspár Református Egyetem Egyház és Társadalom Kutatóintézetének Reformáció Öröksége Műhelye (RÖM) az első olyan ismeretterjesztő filmet alkotta meg, amely a Kárpát-medencei reformátusok szétszakítottságát mutatja be átfogó módon. 

Az alkotók – Ablonczy Bálint és Novák Tamás – Komáromba, Beregszászra, Kolozsvárra, Nagyváradra és Bácsfeketehegyre látogattak el, helyi levéltárakban, egyházi archívumokban kutatva korabeli dokumentumokat, leveleket és feljegyzéseket gyűjtöttek, valamint szakértőket is megszólaltattak.

„Az utódállamok mindenütt hasonlóan álltak a református egyházhoz. Ausztriától Romániáig és Csehszlovákiától Jugoszláviáig mindenki magyar egyháznak tekintette a reformátusokat, ennek megfelelően többé-kevésbé ellenségnek vagy legalábbis gyanús elemnek is. Mindenhol elvárták, hogy az ottani magyar református közösség szakítson meg minden jogi kapcsolatot a magyarországi református egyházzal, és önálló egyházakat hozzanak létre – különben nem ismerik el őket, és nem kaphatnak kongruát” – mondta érdeklődésünkre Ablonczy Bálint, a film rendezője.

„Emberi közösségek kerültek korábban elképzelhetetlen helyzetbe, ők mégsem a sebeiket nyalogatták, nem a sült galambot várták, hanem komolyan véve azt, amit addig is hirdettek, nekiláttak az építkezésnek. Ezeket a történeteket próbáltuk megmutatni, kicsit visszább lépve a négyzetkilométerektől, a politikusoktól, az elszakított bányáktól és vasútvonalaktól…”

 

Ha egyáltalán beszélhetünk magyar közösségek létéről száz évvel Trianon után, az nem kis részben az utódállamokbeli református egyházaknak köszönhető – véli Ablonczy Bálint. „Mindannyian tudjuk, hogy nem jók a demográfiai mutatók, a határon túl magyar közösségek kénytelenek elsősorban a fiatalok elvándorlásával szembenézni, asszimiláció is zajlik, de száz év elteltével is léteznek ezek a magyar közösségek, megfigyelhető építkezés is, intézményfenntartás is. Már csak azért is, mert a húszas években Csehszlovákiában éppúgy, mint Romániában, az egyház nemcsak hitéleti tevékenységet végzett és nemcsak a gyülekezeteiben élt, hanem a magyar kultúrát is éltette. Olvasóegyletek, színjátszócsoportok, ifjúsági közösségek jöttek létre.”

A rendezővel készült interjúnkat itt olvashatja.

A szeretet és a szelídség radikalizmusával
„A történelemnek vannak olyan időszakai, amelyeket nem tudunk leírni másként, csak mint Isten-hiányt. Hívő nézőpontból inkább az a kérdés, hogy a mi történetünk Isten-történet-e vagy sem. Vagyis elfogadjuk-e a saját múltunkat – és akkor Isten leszáll közénk” – ezt már Visky András erdélyi magyar író, drámaíró, egyetemi tanár, színházi teoretikus mondta a vele készült korábbi interjúnkban.

Szerinte a történtek elfogadása nem azonos azzal a fatalista attitűddel, hogy „ha Trianon végbement, akkor az Isten akarata volt”.  Az viszont, hogy egy személy vagy egy nemzet közel kerüljön a szerető Istenhez, és át is tudja élni az Ő közelségét, biztos, hogy akarata Istennek.
„Az elfogadás nagyon is kreatív gesztus: azt a kérdést veti fel, hogy Isten közvetlen jelenlétében ránk bízott-e a történelem valamilyen feladatot, amelyben az identitásunkat artikulálhatjuk és gazdagíthatjuk. Mert a valóságos identitásunk nem abban válik teljessé, hogy majd valakik igazságot tesznek Trianon ügyében. Az ilyen igazságtétel a viszonylagos igazságok terepén van. Minden történelmi igazság valaki más nézőpontjából igazságtalanság. Ezek a megváltás hiányának a pusztító igazságai.”

Egészen más annak a magyarnak a világérzékelése, aki többségi román környezetben, annak, aki egy soknyelvű városban, és annak, aki többségi és erős anyanyelvi közösségben él – tette hozzá. „Úgy tűnik nekem, hogy az anyaországiaknak nehéz elfogadniuk ezt a sokféle Erdélyt. Pedig már a két világháború között sem egyarcú Erdéllyel volt dolgunk.”

„Író vagyok, színházban dolgozom, sok erőt merítek abból, hogy az irodalom hisz a velünk történő dolgok elbeszélhetőségében és továbbadhatóságában, ezt elsőrendű feladataként gondolja el. A Kié Erdély? című elbeszélésemben komolyan eljátszom a címben feltett kérdéssel, amelyre a válaszom az, hogy Erdély a szabad embereké. Ahol nincsen szabadság, ott az otthonléttudat is lehetetlen. Arra kellene törekednünk, hogy otthon érezzük magunkat a saját országunkban, mert ez a szó valódi értelmében politikai szubjektummá tesz.”

A Visky Andrással készült korábbi beszélgetésünket itt olvashatja.

Minek van most az ideje?
Milyen válaszokat adhat a teológia a Trianon kapcsán felmerülő kérdésekre? Ezt vizsgálta előadásában Kuti József református lelkész. „Trianon a magyarság számára páratlan veszteség volt, amely három emberöltő után is fájdalmat, könnyeket és kínzó kérdéseket jelent elhordozóinak. Arra a kérdésre, hogy mi történt velünk Trianonban, azt a felvilágosodással és a humanizmussal ugyan ellentétes, de a bibliai emberképpel megegyező választ adhatjuk, hogy Trianonban az történt velünk, ami az ember kondíciójából leginkább következett: igazságtalanság, méltánytalanság és szeretetlenség. Trianon megfelel a bibliai emberképnek, a ’normál üzletmenetnek’, s csak az Isten megőrző kegyelme miatt nem történt meg ez velünk naponta.”

A kérdésre, hogy miért történt ez velünk, úgy reflektált: az embernek erős igénye van arra, hogy a tragédia okára, netán céljára konkrét választ kapjon. Hogy mi volt Trianon: Isten büntetése vagy próbatétel? „A hívő ember hajlamos a megtörténtet – örömmel, vagy rezignáltan – így kommentálni: Így akarta Isten! A bibliai hit azonban tiltakozik ez ellen az azonosítás ellen” – mutatott rá a lelkipásztor. Kuti József szerint, ha Trianonnal például tanítani akart volna valamit Isten, azt a kérdést tehetjük fel magunknak, hogy tanultunk-e valamit belőle? Bölcsebbek lettünk-e általa?

Végül azt a kérdést veti fel, mi a helyzet ma, Trianon után? Szerinte négy dolog: a hűség, az Istenre találás, a megbocsátás és a szolidaritás ideje van.

Kuti József Trianon teológiai értelmezéséről szóló előadásának szövegét itt olvashatja.

„Gazdagodtam általa”
Kíváncsiak voltunk, hogyan élik meg a magyar nemzethez tartozásukat a Kárpát-medence különböző pontjain élő református fiatalok, mit ad nekik az a sokszínű kulturális közeg, amelyben élnek, és hogyan gondolkodnak Trianonról. Bár körképünk nem reprezentatív, az eltérő válaszokból mégis körvonalazódhat nemcsak az, mit veszítettünk, hanem az is, mivel gazdagodhattunk az elmúlt több mint száz évben.

Kérdéseinkre egy felvidéki származású, Budapesten teológiát végzett lelkész, egy kárpátaljai orosz–magyar vegyesházasságból született fiatal nő, egy, a Trianon után peremvidékké vált országrészben szolgáló lelkipásztor, és egy kelet-szlovákiai születésű fiatal művész válaszolt kérdéseinkre.

Egyikük így vallott: „Rendkívül hálás vagyok azért, hogy határok kereszteződésébe születtem és úgy nőttem fel, hogy nem tudom, milyen lehet nyelvileg és kulturálisan csak egyvalamilyennek lenni. Ettől az adottságtól, hogy az anyanyelvem és a saját kultúrám mellett más nyelvvel és kultúrákkal is találkoztam, meggazdagodottnak érzem magam.

Az, hogy két nyelv közelségében nőttem fel, azzal, hogy folyton voltak tőlünk különböző szokásokkal rendelkező emberek, azzal, hogy más állami ünnepnapok voltak, mint a mi ’valódi’ ünnepeink – mind-mind arra ébresztettek rá, hogy az élet sokszínű, és mindig mindennek van egy másik nézőpontja is. Az általánosan kijelentett igazságokkal szemben kétségeim vannak. Talán ezért van az, hogy elsősorban emberekről és nem pedig nemzetiségekről gondolkodom. Nem érdekel, hogy akit megismerek, hány százalékban magyar, vagy bármilyen nemzetiségű, sokkal inkább az foglalkoztat, hogy milyen ember.

Összeállításunkat ide kattintva olvashatja.

 

Kép: Füle Tamás/ parokia.hu; Kalocsai Richárd/ Reformátusok Lapja